Valóban az éghajlatváltozás okozta a nepáli árvizeket?

Ezt követően víz gyűlt össze az elzáródás mögött, majd lefelé áramlott a folyón – pusztító következményekkel.

Stephens professzor kifejtette: „A Nepálból érkező első jelentések arra utalnak, hogy egy földrengés nagyjából egy időben történt egy földcsuszamlással vagy lavinával, ami aztán a katasztrofális áradásokhoz vezetett.

Az egyik lehetséges forgatókönyv, ahogyan ez a meredek hegyi völgyekben megtörténhet, az, hogy egy földcsuszamlás elzárja a folyót, és a víz felgyülemlik mögötte.

„Ha ezután a földcsuszamlás által kialakult gát megadja magát, az hirtelen, pusztító víz- és üledékkiáramlást okozhat a folyó alsóbb szakaszain.”

De hát miért is rontanánk el egy jó sztorit azzal, hogy nem említjük a klímaváltozást?

Jelenleg még nem világos, hogy a klímaváltozás szerepet játszott-e a pusztító áradásokban.

A 2024-es nepáli áradások után azonban a World Weather Attribution tudósai kijelentették, hogy a klímaváltozás súlyosbította az áradásokat.

„A klímaváltozás már nem távoli fenyegetés” – mondta Roshan Jha, a mumbai-i Indiai Műszaki Intézet kutatója.

Íme. Egyszerűen a klímaváltozásra hárítják a felelősséget, nem a földrengésre, mindenféle bizonyíték nélkül.

Ezenkívül „a nyugati civil szervezetek és támogatóik (az USAID, a NED és a szokásos »civil társadalmi« szervezetek hálózata) évtizedeken át szisztematikusan akadályozták a nagy gát- és víztározó-projektek megvalósítását” – folytatta Markel –, méghozzá „környezeti hatástanulmányok” és az úgynevezett „őslakos jogokért” folytatott kampányok miatt. Nepál rendelkezik olyan folyóvízi rendszerekkel, amelyek normál időjárási körülmények között áramot termelnek, de szinte semmilyen árvízszabályozást nem nyújtanak, ha egy feljebb fekvő lavina lezúdul, vagy gleccsertörés következik be. Az infrastrukturális projektek kivitelezésének módját azonban a nyugati finanszírozók és azok „ideológiai rohamcsapatai – a civil szervezetek” határoznák meg. Így például az NGO-k nyomására és a jogalkotásra épülő amerikai lobbitevékenység arra késztette a nemzetközi hitelezőket, hogy megakadályozzák a nagy víztározó-projektek megvalósítását Nepálban, vagy legalábbis módosítsák/késleltessék azokat. A szükséges tőke megszerzéséhez szükséges „nemzetközi környezetvédelmi szabványok” betartására irányuló nyomással párhuzamosan a politikai rendszert célzottan átalakították, és „színes forradalmat” szerveztek. Több száz millió nyugati forrás áramlott a „kormányzásba”, a „civil társadalomba”, a médiába, az „ifjúsági támogatásokba” és a „demokrácia előmozdításába”; a helyi NGO-k párhuzamos hatalmi struktúrákká váltak, amelyek inkább Washingtonra és az európai adományozókra hallgatnak, mint a nepáli választókra – kritizálja Markel.
Az eredmény egy olyan politikai osztály lett, amely tudja, hogyan szerezzen nyugati támogatásokat, ahelyett, hogy valódi nemzeti kapacitásokat építene ki. A külföldi civil szervezetek gyakorlatilag meghatározzák, hogy Nepál mit tehet és mit nem, mit építhetnek és hogyan kell építeni. Először a „nyugati birodalom” civil szervezetei akadályozták meg azoknak a gátaknak a megépítését, amelyek enyhíthették volna a mai katasztrófát, majd ők hozták létre azt a politikai átalakulást, amely olyan vezetést hozott hatalomra, amely még mindig ugyanazon a támogatóktól függő kereteken belül működik. Az ilyen háttérről azonban a mainstream sajtóban semmit sem hallani. Itt az árvizet egyszerűen a klímaváltozásnak tulajdonítják, és még több pénzt és hatalmat követelnek éppen azoknak az erőknek, amelyek megakadályozzák a hatékony védelmet az ilyen árvizek ellen, amely pénzeket aztán a jól ismert módon vezetik a saját zsebbe az éghajlat megmentésének ürügyén.