A történelemírás valószínűleg úgy fog 2025-re visszaemlékezni, hogy az volt az év, amikor az energiavállalatok végre abbahagyták a klímaválság megjátszását. Egy évtizeden át bizarr abszurd színház játszódott le, amikor az olaj- és gázipar óriásai bocsánatot kértek alaptevékenységükért, miközben hűséget fogadtak a „zöld átalakulásnak”, amely nagyrészt a nyugati bürokraták képzeletében létezett. De úgy tűnik, a függöny lehullt.
Az ExxonMobil, a világ egyik legnagyobb energiaipari vállalata, 10 milliárd dollárral csökkentette alacsony szén-dioxid-kibocsátású beruházási kötelezettségvállalásait 2030-ig. Ugyanakkor a vállalat bejelentette, hogy 2024 és 2030 között 25 milliárd dolláros nyereségnövekedésre számít, amelyet elsősorban az olaj- és gáztermelés növekedése gerjeszt, ami a napi termelést a évtized végére 5,5 millió hordó olajegyenértékre emeli.
A cég nem egy olyan vállalat, amely feladja a klímával kapcsolatos felelősségét, hanem inkább végre felismeri, ami már régóta nyilvánvaló: a klímaipari komplexum által előírt út közgazdaságilag romboló és piaci szempontból lehetetlen – még hatalmas állami támogatások mellett is.
A globális energiastratégia éveken át szürreális volt. Azok a vállalatok, amelyek a modern világot energiadús szénhidrogénekre építették, a tenyerükön hordozták azokat, akik a szélturbinák és napelemek megjelenését ünnepelték, mint amelyek szükségesek a civilizáció megmentéséhez. De a valóság, makacs és könyörtelen, megszakította ezt a pszichedelikus ünnepséget.
Az ExxonMobil alacsony szén-dioxid-kibocsátású beruházásai a vállalat szerint a politikai támogatáshoz és a fogyasztói kereslethez igazodnak. Ez vállalati nyelven azt jelenti, hogy a zöld projektekre fordított kiadásokat felfüggesztik, hacsak a kormány – az adófizetők pénzéből – nem támogatja a kockázatot, vagy amíg nem lesz rá kereslet.
A megaprojektek, amelyeket egykor a jövőként hirdettek, most elhalasztásra kerülnek. Miért? Mert adófizetői támogatás nélkül egyszerűen nem gazdaságos a széndioxidot, amely a növények tápanyaga, a föld alá temetni – és ez ellentmond a józan észnek is.
Az energiaágazat a „minden áron tiszta növekedés” stratégiáról az „először a nyereség, utoljára az átállás” stratégiára vált. A „zöld” projektek másodlagos tőkebefektetési eszközök közé kerülnek – jó PR-szimbólumokká válnak, ahelyett, hogy alaptevékenységet jelentenének.
Az európai Shell és Aker BP, valamint a kanadai Enbridge kivonult a „kibocsátásokat tudományosan csökkentő Science Based Targets kezdeményezésből. Ez visszalépés volt attól, amit „hiteles, tudományon alapuló nettó nulla keretrendszernek” neveztek, mert az nem volt sem hiteles, sem tudományos. Ez politikai öngyilkossági paktum volt. Az energiaipari óriások lenéztek a szakadék széléről, és nem voltak hajlandók leugrani.
A brit multinacionális vállalat, a BP, amely feladta ígéretét, hogy túllépjen a kőolajon”, növelte ráfordításait az olaj- és gáztermelésre, és fölvizezte megújuló energiaforrásokra vonatkozó céljait.
Az ENEOS Holdings, egy japán finomító, elvetette a hidrogéntermelési célokat. Tomohide Miyata vezérigazgató kijelentette, hogy „lassul az átállás a karbonsemleges társadalom felé.”
Ezek a fordulatok a politikai realizmus reneszánszát jelentik. Az energiaigény nem szűnik meg attól, hogy a politikusok beszédeket tartanak a klímacsúcsokon, a vállalatok forrásokat biztosítanak az ESG-programokhoz, vagy a kormányok megpróbálják ellenőrizni a háztartási gépek és járművek fogyasztását és választékát.
A kudarcra ítélt „zöld” átállás iránti kételyek győzelmet jelentenek az Egyesült Államokban élő egyedülálló anyának, aki megpróbálja beosztani a téli fűtés költségeit, és az Egyesült Királyságban élő kisvállalkozónak, akinek a haszonkulcsát a világ egyik legmagasabb kereskedelmi áramárai lenullázzák. A fejlődő országokban élő milliárdok számára pedig ez a fordulópont a generációkon átívelő szegénységből való megmenekülést jelentheti.
A kérdés most az, hogy a kormányok elismerik-e azt, amit a vállalatok már világossá tettek: hogy az energetikai átállás egy fantázia volt, tudományos nyelvezettel átitatva és moralizáló cukormázzal leöntve. Vagy továbbra is növelik a támogatásokat és az adminisztratív szabályozást?
Nagy valószínűséggel kettészakad a világ. Egyik oldalon a nyugati bürokráciák, különösen Európában, a tiltások és adók miatt továbbra is gazdasági hanyatlást tapasztalnak, míg a pragmatikus kormányok, elsősorban Ázsiában, működő energiahordozókkal és technológiákkal törekednek a jólétre.
Ez a bejegyzés először 2025. december 25-én jelent meg a Daily Callerben, majd megjelent a CO2-Coalition substack-oldalán.
Szerző: Vijay Jayaraj tudományos munkatárs és kutató a CO2 Koalíciónál Fairfaxban, Virginiában.
SMINK?
Jobb róla nem beszélni. Az éghajlatvédelmen busásan kereső érdekcsoportok, melyek valószínűleg a politikai osztályt is érdekeltté tudják tenni, legalábbis az osztálynak azon tagjait, akiknek döntő szavuk van, az utolsó pillanatig ragaszkodni fognak a konchoz. Emlékeztetünk, az energiaügyi miniszter az a Lantos Csaba, aki korábban a MET-Holding energetikai cég elnök volt, amely cég anyagilag érdekelt a klímahisztéria fenntartásában, busásan keres a napelemparkokon.
A média 24 óra alatt el tudná kaszálni a rögeszmét, de valamilyen okból kifolyólag szintén az áldatlan triumvirátus tagja, amely Magyarország végső elpusztulásáig megjátssza az éghajlatvédelmet. Talán a vezető médiaszemélyiségek is érdekeltek anyagilag a hisztéria fönntartásában. Ellenzéki pártok, amelyeknél várható volna, hogy tematizálják az éghajlatvédelem nevű zsákutcát? – Mély hallgatás.
2026. január
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 IBAN: HU47 1020 5000 1219 9224 0000 0000 A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
