A tudomány mítosza…

…figyelmeztető párhuzamban Beck Mihály: Tudomány – áltudomány 1977-es művével. [1]

Közzétevő előzetes megjegyzése: Mai bejegyzésünk nincs szoros kapcsolatban az éghajlat témakörrel. De sajnos sokasodnak a tudománynak piedesztálról történő ledöntésével, annak politikai ösztönzésre történő meghamisításával foglalkozó írások. Ebbe a sorba tartozik Fuggerth Endre jelen írása is, melyet a szerző saját honlapjáról vettünk át. 

Ha az emberfia a Tudomány anyaga körül bóklászik, óhatatlan hogy időnként ne kényszerülne kapcsolatba lépni a területen szorgoskodók egyikével-másikával. Ami három alapesethez vezethet:
• válaszadáshoz,
• elhárításhoz (melybe belefér a lekezelés is), és
• válasz nélkül hagyáshoz.

Válasz esetén a kapott tartalom mentén lehet tovább szőni a gondolkodást – bár ez még korántsem garancia az érdemi párbeszédre. [2]

A másik két kimenetel effélére nem ad alkalmat. Arra viszont ekkor is van mód (igaz, jóval több munkával jár) hogy felderíthessük a nem-nyilatkozó esetleges megnyilatkozása várható érdemlegességét. Mégpedig azáltal, hogy időt-energiát szentelve betekintünk az illető publikációiba [amire hatékony táv-bepillantást kínál az internet], s az ott sorakozókból próbálunk fogódzókat találni színvonalhoz, minősítéshez. Ami persze nem könnyű feladat, kiváltképp ha a fellelt anyag a felderítő számára „testidegen”; de ekkor is, pl. az (ön)ismétlő cikkek sokasága valamint az előbbre-haladás képtelenség mint eredményességi mutató gyakorta már a cikkek címeiből és évjárataiból is elemi erővel köszön vissza. Tettem már kényszerű-kitérőként egy ilyen hosszabb utazást [3], valamint egy polémia elgennyedése „ápolási-munkálatai” is megkívántak egy efféle kitérőt [4], de azóta is hasonló-szondázások sokasága erősítette meg bennem, hogy a publikálj vagy pusztulj [5] zászlaja és vezényszava alatt egykor indult mozgalom mára mily óriási eróziót végzett a Tudomány területén – ahol a régebbi nagytudású és hangyaszorgalmú tudósok előrevivő munkálkodásai helyett ma hangyatudású, nagyszorgalmú egyedek irtózatosan megnövekedett serege ÁLLDOGÁL. Akikre ugyan (egyedenként pláne) szót kár vesztegetni, ám a jelenség néminemű elemzése megér néhány gondolatot – már a kitalálandó és véghezvihető kezelés, a (mind-szűkebb reményű) kilábalás okán is.

I.) Tapasztalataim leszüremléseként meglátásaim a következők:

1) Tapasztalat
Az alkalmazkodó karrieristák [korlátozódjunk itt a Természettudomány területén élősködni kívánó alfajra], rég felismerve az Akadémiai bejutás kritériumrendszerének triviális hibáit, ezekre rájátszva, százszámra ontják a publikációnak titulált, tartalmilag üres, értelmileg fogyatékos számba menő dolgozatokat. Melyekkel iszákjukban a Világot járják közpénzen konferenciázgatva, ülepük alá tolva pedig nagy-izgatottan számolgatják: mikor éri el a dolgozataik száma azt a bűvös-határt, amikor a telefirkált árkusok vastagsága őket végre a fényeskedő és privilegizált MTA-tagság magaslatára emeli.

Ezen általános-recept széleskörű-gyakorlata elterjedtségét megkérdőjelezők joggal mutathatnak ugyanakkor a tényre: léteznek olyan MTA-tagok [alkalmasint tényleges eredményeket felmutatók is], akiknek a publikációs-listája az α-egyedekénél jóval rövidebb, mindössze a háromjegyű számok alját nyaldossa. No most, hogy ez vajon garancia a tartalmak érdemlegességére nézve is, arra nézve kockázatos lenne sarkalatos tételt hirtelenjében megfogalmazni. Mindazonáltal, hogy az ingoványos-talajú érvelések mellett legyen azért fogódzó, hoppsza itt egy a tételhez közeli SEJTÉS, mely egyben kapaszkodóul szolgálhat további konklúziók rögzítéséhez. Ez pedig a következő:

A kísérletes tudományokra szűkítve a kört (a gender-tudományok tehát egyelőre járhatják Vitus-táncukat) elmondható, hogy 150 eltérő-tartalmú, fajsúlyos önálló-publikáció az egyed 25-75 év között töretlenül ívelő kutatói-pályáján ha létrejön, akkor átlagban 4 hónap kell, hogy a dolgozatba rögzített eredmény megszülessen, percnyi szünet nélkül.

• Ha szimultán folyna több témában a munka, akkor sem jut az egyes tételekre több idő, hiszen e hosszabb periódus alatt is csak megosztva, bizonyos idő-töredék jut egyre-egyre.
• Ha többen [n] osztoznak a szerzőségen, akkor ugyan a kísérletezésre+kidolgozásra n*4 hónap jut; ám ha ebben minden szerző aktív akkor a fenti-eset mérvadó, ha viszont nem akkor mi indokolja az illető szerzőségét?

Ez egyben azt is jelenti, hogy mindössze e kurta 4 hónap áll az ambiciózus illető rendelkezésére ahhoz, hogy leendő tudományos-cikkét megalapozott kutatási-tartalommal feltöltse.

A régebbről már ismert tervgazdálkodás-területén efféle határidős-modell akár működhet is. (Bár, azóta már születtek [sajnos, csupán visszamutatólag, és pusztán a politika téren] óvatosságra intő tanulságok.) A baj ott honol, hogy a kutatói véna és a sztahanovista mentalitás nem igazán összeegyeztethető. Amennyiben e produkciós ráta hosszabb távon mégis sikerrel tartatik, amögött szúrópróba-szerű belemenésekkel kimutatható a beltartalom eredetiségét nagyban felülíró termelékenységi ösztökélés, melyhez komplementáltan párosul a bolhafinghoz iteráló nagyságú/érdemlegességű újdonságtartalom.

A vonatkozó aktuális TÉTEL egzaktan formulázott bizonyítását, valamint tömör verbális pontosítását, az ezzel járó érdemrendek és kitüntetések átvételével együtt, az utókor gondolat-gondozó elhivatottjaira bízom. A következmények legsúlyosabbikát azonban nem szabad szem elől téveszteni.

E semmiből a semmibe tartó dolgozatáradat Amazonas-méretű folyama irdatlan erővel erodálja a mítoszoktól és tévhitektől nagy-nehezen leváló és kilábaló természettudományokat, miáltal e ritka és becses érték a társadalom egyedei többségének a szemében ismét az eldobható szemét nívójára értéktelenedik. Azaz: a törtető-serénykedők saját értéktelen pepecseléseik sokasága előtérbe-tolásával magát a világosságot adó tudást e ráhordott szeméttel lenyomva szorítják a feledés gödre aljára, párhuzamosan megteremtve a lehetőségét hogy a szemétdombjuk bűzölgő-likacsaiból újra előpiperkedjenek a restaurált és kordivatra felcicomázott fél-, már nemfél- és ál-tudományok. [Valamint az ezekre-alapozott diktátumok és kapcsos kiskáték, a politika-csinálókon keresztül a világ minden pupákja számára. Ld. IPCC „Summary for Policymakers [6]”, és CO2 Bújócska [7] ref. 14]

2) Tapasztalat
Az eufémisztikus és emelkedett nyelvezet fedezékében lopakodó primitív szóáradatból álló publikációk hathatós vértezete a CITÁTUMOK sokasága. A cikk-alji citátumlista hosszúsága azt sugallja, hogy a fölötte-levő zagyvaság ellenére a dolog valahol mély-értelemmel bír, mégha annak nyomai a cikkolvasónak nem is mutatkoztak. Ezt a hiedelmet eloszlatni rendkívül fáradságos. Ehhez ugyanis hozzá kell férni a citátum-lista összes cikkéhez és átrágni mindegyik tartalmát, majd így járni el azok citátumlistáival is… – miközben lankadatlanul figyelni kell arra, hogy történt-e egyéb is mint a citálók egymás munkáinak a körbe-citálása, valamint hogy bővült-e, haladt-e, konkretizálódott-e az idő előrehaladtával a sekélyes tartalom mögötti tényanyag. [Efféle „kirándulások” színesítik (ha úgy tetszik: nehezítik) a könyveimben megtett feltárások zömét, bemutatva érdemeket és érdemtelenségeket egyaránt.]

A) Tartalmi szempontból tekintve, a citátumokkal való élés egyik visszássága mára az, hogy a cikknek a citált művekkel gyakran nincs semmi kapcsolata. Ha mégis van, gyakori hogy a kapocs pontos mibenléte szinte kinyomozhatatlan. Az ugyanis nem tekinthető érdemi hivatkozásnak, amely egy partikuláris részlet alátámasztására vagy előzményére rámutatandó egy többszáz oldalas művet jelöl meg, hiszen az nem igazít semmilyen-módon útba. A („keresd ha nincs jobb dolgod”, a „bízz benne hogy nem lódítottam”, a „hidd el vakon hogy a gondolati kötés cikk és citátum között oly tökéletes, hogy párja nincsen”) újdonságelemek ugyan meghökkentők a tudomány lapjait régebb óta böngészők elvárásait illetően, mégsem sarkallnak sokakat az ellenőrzésre.) Az effajta hivatkozás akkor is pontosító elemekkel kellene bővüljön, ha az idézett hivatkozás kevésbé terjedelmes, pláne, ha az témájában szerteágazóbb, mint az amelyik rá hivatkozik. Elegendő szűkítő-elemek (mint fejezetcím stb.) megadása nélkül csak akkor lehet jogos az idézés, ha az adott citátumból pontosan idézett szövegrészlet segíti a citátumban a nagyobb szövegkörnyezet meglelését.

• Amit az internetes megtekintésű cikkek esetében érdemben lehetővé tesznek a beépített keresőfunkciók;
• EZ az a technika, amivel az írásaimban idézett állítások fellelhetők a megjelölt-citátumban; emiatt a gyakorta látszólag fölösleges kettőzés az eredeti szöveg és annak fordítása ill. magyarázata közreadásával.
• Nos, ez is gátja lenne annak, hogy feltárásaim az un. peer-reviewed folyóiratokban valaha is közlést kapjanak – amihez egyéb vonatkozások miatt sem kívánok igazodni.

B) A jelenkori citálás másik jellegzetes sajátsága az, hogy említésük teljességgel öncélú. Ennek okai az alábbiak:

a) Számuk felduzzasztásával ezt a látszatot kelteni: mily rettentően alapos/körültekintő az éppen közölt cikk. Ami ezáltal a alaposság látszatát is kölcsönzi – holott gyakori, hogy szinte az összes „tudomány” a citátumokból ügyesen kiemelt részletekben van, s a cikknek azokon túl saját anyaga szinte nincs is. Eltekintve a lezáró indikációtól, mely jobbára ekként fogalmaz: A területen TOVÁBBI KUTATÁSOK szükségeltetnek.

Ami a tettek mezején nem más, mint eufemisztikus óhajtás hogy a finanszírozó tőgy közelében maradva regisztráltassék a team/intézmény kuncsoráló/várakozó-jelenléte.

b) Alkalmas hely a citátumlista arra is hogy a szemfüles publikátor:

i) a saját elfekvőségeire utaljon,

ii) ápolja ez udvarias gesztussal azon pozícionáltakkal (laborfőnök, témavezető, intézményigazgató) valamint más szerzőkkel és potens illusztrisakkal a kapcsolatokat, melyek segítségével előtte konferencia részvétel és külhoni meghívások nyílnak, vendég-professzorsági szálak szövődnek, az előbbre jutás garanciájának maximalizálásához.

c) A szemfüles szerző b)i) opciójával és b)ii) viszonzási gesztusaival élve előkelőbbre igazíthatja önnön teljesítménymutatóit [citation index, h-index].

Fenti tényezők együttes fellépte perspektivikus távlatban már elegendő kellene legyen a szemétbedobáshoz; ha lehet cikket és szerzőjét egyaránt.

3) Tapasztalat
De talán ezeknél is nagyobb baj a tudományos-kommunikáció terén az, hogy:

a) Rendszerint nyoma se található „építkezésnek”: se az adott cikken belül, se cikk és annak témabeli következő cikke között.

b) Mára a közlés egyedüli garanciája abban áll, hogy a dolgozat igazodjon a megkövetelt és fixált közlési elrendezésekhez. Ha ennek eleget tesz, akkor nem ritka, hogy [észleletlen ill. megkérdőjelezetlen] blőd hibával is átmegy a közlésbe.

c) A már közlést-nyert tartalmak bárminő-részletére vonatkozó kritika közlésbefogadása pedig mára teljességgel eltűnt; olyannyira hogy még a rikító-hibák is ott fényeskednek leközölve, örök-időkre, s citálva azóta is szem-behunyva egyre-másra, minthacsak bálványok lennének.

II.) Az objektivitás megköveteli annak a vizsgálatát is, hogy a bemutatott helyzet vajon csupán az én dramatizált láttatásom-e [akinek „úgyis mindegy”, hiszen félig-meddig saját elhatározásából lépett visszább az „aktív tudóskodástól”], avagy az tényleges valóság.

Az írásaimban nyelvileg is időnként robusztusra sikeredett szentenciáim mögött ugyanakkor reflektorfénnyel megvilágított idiótaságok elképesztő sokaságát is felvonultattam – ami matéria lehet a latolgatáshoz. Az objektivitás erősítésének követelménye okán túl is időszerűnek érzem hogy egy feledésbe menő munkára is felhívjam a figyelmet:
Beck Mihály vékonyka ismeretterjesztő-kötete már 1977-ben feszegette ugyanezt a témát.[8] Engedélye nélkül ugyan, de nagy tisztelettel emlékének és megfigyelései értékének, alant több idevágó megállapítást idézek művéből:

Beck-M1) „A tudományos kutatás SZENVEDÉLYBŐL FOGLALKOZÁSSÁ POLGÁROSULT.”

Kétségtelenül innen indul minden baj, ez a mind-lendületesebb degeneráció gyökere.
Ahogyan régebben a jogi-pálya kínálta automatice az unalmas de erőfeszítés nélküli megélhetést,

Önmagán is segítve azzal, hogy gerjesztve a perlekedési hajlamot magának matériát termelt. Amit ráadásul [a menetközben kitermelődött furfangok serege törvényekbe rögzítésével] évekre de akár nemzedékekre nyúló procedúrákra sikerült elhúzni.
(Irodalmi-példa [egy „kiugrott” patvaristától]: Kárpáthy kontra Kárpáthy per.)

úgy néznek ma elkényelmesedve különféle hivatalok után a fizikai-munkát már kizárólag erőgépekkel-végző társadalom erőkifejtő foglalatosságai alól felszabadult ill. mentesült milliói. Akiknek széles-kaput nyitnak és befogadást kínálnak (nemritkán hírveréssel-toborzással párosultan) a párhuzamosan-kitermelődött Bürokrácia szerteágazó-intézményei, melyek egyik ágazata a sajátos-respektust is biztosító tudományos-intézményi hálózat felépítménye.

A rendszert alakító láthatatlan-karmester ilyen-olyan kurzusok lepapírozott-elvégzése után e tanoncokat alkalmazásába vonja, ahol a fizetéssel-járó alkalmazottság kimondatlanul is alkalmazkodást kíván. Megmondják vagy előírják nekik hogy mit csináljanak, meg azt hogy mi az elvárás. Ekként születnek a gyógyszermolekulák, a háztartási és élelmiszeripari vegyszerek, pipereszerek és egyéb xenobiotikumok tízezrei – amik áradásszerű-terjedésének bokros-következményeit vizsgálja azután a lelkiismereti-glória villogtatásával forgolódó másik alkalmazotti-csoport… [hogy csak a kémia segédletével véghez-vitt feleslegességeknél és érdektelenségeknél maradjak].

Mert a kutatás csak akkor bírhat értelemmel, ha annak tárgyát és irányát a kutató választhatja meg. Persze, nem akármilyen: akinek az ambíciója nem az előmenetel hanem a megismerés;
akinek ehhez affinitása van;
aki ismeretekkel jól ellátott, és aki intuícióval is, meg önkritikával is bír.

Régebben az effajta kvalitásokat az anyagi függetlenség és a kellő neveltetés ágyásai biztosították. Rendszerint a vagyonosabb réteg intelligensebbjei közül kerültek ki a tudósok, akik tehát nem kuncsoráltak a kutatásaik finanszírozásáért. De akik áldozatokat hoztak érte, vállalva akár anyagi romlást és egészségkárosodást is…

Beck-M2) „Az előmenetel feltételévé vált a tudományos EREDMÉNYEK ELÉRÉSE HELYETT a rendkívül félrevezető DOLGOZATSZÁM”

No comment, ref.1 olvasatán túl.

Beck-M3) „Nőtt az értéktelen vagy éppenséggel hamis közlések száma.”
Az 1977-es verdikt mögötti kvantitatív mutatót ld. Beck-M7) pont alatt.

Mára e kijelentés így is fogalmazható: Keresendő az a dolgozat amely tárgya érdemi vonatkozásra irányul, s amelynek eredményeire támaszkodni lehet (folytatólagos érdeklődés esetén).

Beck-M4) Ez a pont mélyre nyúl, élve-boncol, világos konkrétumok mentén mutatja a nagyfokú ellehetetlenülést.

i) A megnyíló lehetőségek hatására: „A modern kutatási módszerek alkalmazása természetesen megnövelte a vizsgálatok hatékonyságát. Olyan adatok birtokába jutunk segítségükkel, melyek korábban szinte elképzelhetetlenek voltak.”

EZ JÓ. Néhány zseni munkája által kitermelődtek olyan eszközök és technikák, amelyekkel 5 tompa érzékszervünk érzékelési határa mérhetetlenül kitágul, valamint amikkel ügyetlen kezünk bumfordi mozdulatai ellenére a molekulák szintjén is nagy precizitással vagyunk képesek mozogni.

ii) Ezzel beindul a felszínes feleslegesség áradata: „A különböző nagyműszerek alkalmazásának azonban káros hatásai is vannak. Egyrészt : Rendkívül egyszerűvé teszi a tudományosan nem motivált, de látszólag mégis korszerű kutatást: , az új műszerrel megvizsgálnak minden kezük ügyébe kerülő anyagot. Ez önmagában még nem káros, de gyakran vezet felesleges, senki által nem igényelt és alkalmazott adatok meghatározására és közlésére.”

Innentől jön a visszaélés, csőstül. A létszámában mesterségesen-feltornászott csorda [Beck-M5)] elkezd barmolni ezekkel. A következmények: Cikközön-lavina a nagyműszerek jóvoltából – nuku tartalommal. Amiket senki nem kért, és jószerivel senki nem fog használni. Mert nem is lehet: átgondolatlanul, sietősen végzettek [Beck-M4) iii)], emiatt használhatatlanok [Beck-M7)], elméleti vonatkozásban pedig hoznak egyfajta speciális-zártosztályi szintet [Beck-M4)iv)].

iii) Ami hozza magával a slamposságot: „Mivel pedig a műszer birtokosa tart attól, hogy a műszer terjedésével többen is bekapcsolódnak a vizsgálatokba, szeretné „letarolni” a lehetőségeket, a méréseket gyakran nem a megfelelő gondossággal végzi.”

iv) Aminek gyümölcse az értelmetlenség zsákutcája: „Másrészt viszont a bonyolult műszerek alkalmazásával végzett kutatások során óhatatlanul megnő a távolság a kutató és a vizsgált rendszer között. Nehezebb észrevenni, hogy valami nincs rendben, a mért mennyiségnek nincs meg a fizikai értelme, vagy nem az, mint aminek gondoljuk.”

Eljut a delikvens arra a peremre [gyakorta anélkül hogy észlelné] ahonnan már nem látja át hogy mit is mért; aminek velejárója hogy képtelen értelmezni a mérést.

Beck-M5) A degeneráció gyökerére világít rá ez a megfigyelés: Viszonylag nagy számú kutató nincs tisztában a tudományos kutatás elemi módszertanával. Ez részben ugyancsak a tudománnyal foglalkozók létszámának ugrásszerű növekedésével függ össze.” Ez részben ugyancsak a tudománnyal foglalkozók létszámának ugrásszerű növekedésével függ össze.”

Hozzátenném, hogy a módszertan ismerete sem abszolút biztosíték az érdemi-kutatáshoz: Az épkézláb-módszertan garatába hányt ocsú sem válik értékké a kimenő-toroknál. Az ocsú egyik speciális-fajtája az, amikor már a kísérleti-felállás elhibázott. Több példával is illusztráltam ezt az ökológiai-veszélyek körül toporgó publikációkban: egyik a vád megalapozásához akkora glifozát-dózist alkalmaz amihez a legtúlzóbb-gyakorlat sem ér fel, csak hogy kimutathasson egy megemelkedett-szintű giliszta-halandóságot [9]; egy másik a szerfelszívódás veszélyét kívánja demonstrálni 45-napos növénykék szövetei utó-elemzésével, figyelmen kívül hagyva a tényt, mely szerint a felnőtt növény differenciálódott szerveiben alapvetően eltérő az asszimilátumok eloszlása [10] – aminek vonzatai a felvett testidegen-anyagokra meglepő koherenciákat mutatnak [11].

Általánosabban fogalmazva: a sikeres kollokváláshoz ugyan elég lehet az ismeretanyag a fejben, a kutatáshoz viszont ennyi édes-kevés. Az egyetemre vonulók hada hiányosan felszerszámozott a logika eszközeivel és járatlan az alkalmazásaiban. Itt-ott helyes következtetéseik nem lesznek elegendőek a komolyabb elme-túrákra; a szaporodó-ismeretek kavalkádjában ténferegve önfeledten nyúlkálnak a felhalmozott-portékák közt, a bőség zavarában fogalmuk sincs arról hogy miben áll (és mihez kellhet) a teljes-eseményrendszer; amire ha nincs rálátásuk diszkusszióra sem képesek; aminek a hiánya meg a visszacsatolt ellenőrzés elmulasztását hozza. Rövidebben-szólva, a MÓDSZERTANON túl a Beck-M1) alatti kiemelésem kritériumai összességének is teljesülni kellene.

Ami a „létszám ugrásszerű növekedése” haszontalanságát illeti, két autentikus észrevételt idéznék, az egyik egy királyi-fenségtől, a másik az ELTE Oktatási-Bizottságában hangzott el:

• „Az a felfogás, hogy az egyetem csupán az állam jólétét növelő eszköz, a felsőoktatást a marha-tenyésztés szintjére redukálja.” [12]
• „Elvben egyszerűen növelhetnénk a méreteket… csakhogy… az országban csak adott számú műszakilag intelligens ember van.” [13]

Beck-M6) „Lényegesen lecsökkent a kritikai szellem színvonala.”

Az elmúlt közel 50 év alatt ez annyiban módosult, hogy mostanra nem is a tudományosság hanem az épelméjűség forog kockán, amennyiben a közléssel kebelre ölelt degenerációra már rámutatni sem lehet. Eljutottunk ugyanis odáig, hogy ha valami közlésben már megjelent azt csupán citálni illik. Elemezni sem szokás; állításait ill. eredményeit megkérdőjelezni udvariatlanság-számba megy; nyilvánvaló tévedéseit és elírásait akárcsak fals következtetéseit ill. számításait kijavítani vagy a Világ elé tárni akkora otrombaság hogy hely effélének végképp nem adatik. Mindezek konfrontatív észlelése bármely komolyabb igényű átfogó feltárást kisebb-nagyobb mértékben elbizonytalanít. Ennek okán éppen az áttekintő-cikkek műfaja lehetne az, amely szabadalmat kaphatna a megkésett-korrekciók megtételére. Azonban amíg ezeket is olyan elmék írogatják akikről kimutatható hogy előzőleg kontármunkákban jeleskedtek, addig a review műfaja is inkább a revük felszínes pávatoll-ringatásához hasonlatos, semmint a tudományosság felé konvergál.

A kritikai szellem mélyrepülése ekként köszön vissza minden hibával terhelt cikkből, hiszen az átment azok kezein, akiknek az a feladatuk, hogy elméjük latbavetésével kiszűrjék a hibákat s ezzel megelőzzék, hogy ilyen dolgozatok bepettyezhessék a Tudomány renoméját. Míg a kritikai szellem passzív bukdácsolásának panoptikuma nyitott a folyóiratok elszánt böngészői számára, addig a színfalak mögé csak alkalomadtán adatik lehetőség bepillantani. Mivel az ottani bennfentes műhelymunka ritkán lát napvilágot, érdeklődésre tarthat számot az alábbi 3 eset, amikre személyek és életutak ismeretében nyílott módom rálátni:

• Miskolczi Ferenc cikke megjelenése kálváriáját másutt részletesen taglaltam. [14] Esetében még az is nyomon követhető, hogy a kitartó erőfeszítést követő közlés sikere után ostorcsapásúra intenzifikálódott a máshol szemet hunyó szunyókáló kritika. Azonban ez nem az a kritika amire komoly ember visszacsatolásként vágyna: itt a számonkérés nem peer-reviewed típusú köntös mögül érvel és faggat, hanem pancsermódra sütögeti el vádjait ahol csak teheti. [15]
• Országh József próbálkozása, hogy néhány korábbi „rutin-tartalmú” cikke mögé elhelyezze a [később VÍZGAZDA-rendszer névvel illetett] hallatlanul újszerű összefüggéseket tartalmazó [és az emberiség jólétét közvetlenül érintő] teóriája rövidebb summázatát, azzal a célzattal hogy azt nemzetközileg jegyzett szakmai folyóiratból ismerhesse meg a világ, szintén hajótörést szenved. [16] Ő ezek után a hatékonyabbnak ígérkező, a közt közvetlenebbül szolgáló utat választotta: ismeretterjesztői szintre redukált anyaga azóta 7 nyelven szabadon hozzáférhető.[17]

• Végezetül hadd hozom ide az esetet amelynek érintettje, bennfentes ismerője vagyok. Midőn a gázkromatográfia multi-dimenzionalitására ablakot nyitó dolgozatom fölött 30 csöndes év eltelt, s a kompetitívként hirdetett technika egyik művelője és fő teoretikusa kénytelen-kelletlen negatív mérleget vont a regnáló módszer felett [18], úgy éreztem helye lehet a megszólalásomnak – amiben (a módszeremre vonatkozó szükséges visszautalások mellett) egyéb, általuk megtett kijelentések hibás voltára is fel kívántam hívni a figyelmet. Nos, hogy kissé könnyebb legyen a dolgom – s mivel nyugdíjasként már a közlés adminisztratív oldalához szükséges affiliációval sem rendelkezem – hazai folyóiratba küldtem el a rövidke dolgozatot. Ahonnan a mismásoló harmadik bírálón túl két elutasítás érkezett. Az egyik fő érve abban merült ki, hogy ami már 30 éves az csakis túlhaladott ócskaság lehet. [Nem tudom hogyan fogadnák ezt az érvet a hieroglifák megfejtésével foglalkozók.] A másik elúzívabb indoklást keresve ekként nyilatkozott: „túl bonyolult gondolatsor”. [Amire csak ezzel reflektálnék: KINEK-KINEK.]

Beck-M7) „…az adatok [komplexek termodinamikai-stabilitását jellemző egyensúlyi-állandókról van szó] részletes kritikai elemzése arra a megállapításra vezetett, hogy az irodalomban közölt állandóknak legfeljebb 20%-a tekinthető megbízhatónak.”

Kérdés: ezek akkor mire valók? Mi a helyzet, amikor ezekből merítenek a későbbi modellezők?

Beck-M8) „Nagyon ritka ma már az a közlemény – különösen kísérleti anyagot is tartalmazó – amelynek csak egy szerzője [19] van. A [visszás] helyzetet legjobban a szakmai zsargon két erre vonatkozó kifejezése mutatja: „ráírja a nevét” [felettes-pozícióból; a közleményhez kevés vagy semmi köze, az illető publikációs-listája hízlalásának a bevett-eszköze] és „beveszi a közleménybe” [rendszerint valamiféle potentátot; a munkát elvégző ezzel megy elébe hogy cikke elfogadása kevesebb-ellenállásba ütközzön, esetleg (karrierje, más-módokon) még hátszelet is kaphasson]. „Ha [az efféle] általános gyakorlattá válik, súlyos következményekkel jár a tudományos közérzet megromlásában.”

Ma már rég nem csodálkozom hogy „vért kellett vizelnem” mire ifjú debütánsként az első cikkem közlésbe engedtetett – a munkahelyi-alkalmazásom beáldozásával. Kitűnő alapul szolgált ez ahhoz, hogy mélyében is átérezzem Miskolczi Ferenc hasonló lépését, midőn ő 2005-ben önként felmondta állását a NASA-nál. Szűk 10 év után a második [mit ad ég, szintén egy-szerzős] cikkemet már nem kísérte munkahelyi-konfrontációból adódó hasonló-hátrány: azt egy menekülttáborban „dobtam össze”, a fejemben s táskámban őrzött adatokból.

Beck-M9) „Baj van a hivatkozási morál körül is. A hivatkozásokban az egyéni szempontok mellett sokszor érvényesülnek csoportérdekek, illetve olykor politikai szempontok.”

Taglaltam Tapasztalat2) alatt.

Beck Mihály 1977-es megállapításai láthatóan félelmetes pontossággal csengnek össze az I.) alatt rögzített mai tapasztalataimmal. Ami tehát rendkívül nehézzé teszi ma az őszinte elkötelezettséggel munkálkodó valódi-tudósok dolgát. Olyannyira hogy lassanként el is tűnhetnek:

• A kotnyeles nyüzsgés hangzavarában lótó-futó fehérköpenyesek sokadalmában rejtőzködő kevés túlélő farok behúzva tesz-vesz, ügyelve nehogy felfigyeljenek kívülállóságukra, mert akkor kirekesztheti a többség őket onnan, ahol csupán nekik lenne szabad létezniük.
• Aki pedig kényszerűségből vagy a Sors igazítása folytán felvállalja az elkülönülés hátrányait, az felkészülhet az agyonhallgatásra. Alkothat bármit és végezhet (HELYETTÜK) bármily hasznos feltárást, dacból sem értékeli és olvassa azokat az összezáró kongregáció.

Hivatkozások

[1] Jelen írás az Állapot-határozók (539-543pp in UVGK]) alaposan átdolgozott változata.

[2] Szemléltetésül kínálom ehhez a 2024-ben lezajlott levélváltást Blumberg és köztem: ld. a ZGC: Számadás írásban [a Correspondence részeként].

[3] mta: NT (110-115pp in Sz&V [Szennyvíz vs. Vízgazda])

[4] A „Glifozát pankráció” írásaiban [UVGK, Utazások a Vízgazda körül]

[5] A jelenséget már 1932-ben a tollára tűzte Coolidge. Archibald Cary Coolidge: Life and Letters. ISBN 9780836966411

Mai frissebb áttekintésben:

• Folyóirat cikként: Publish or perish: Where are we heading? by S. Rawat and S. Meena J Res Med Sci. 2014 19(2): 87–89pp (https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3999612/ )
• Könyv témájaként: Publish or Perish, Perceived Benefits versus Unintended Consequences, by I. A. Moosa, (2018 ISBN: 978 1 78643 492 0) 232 pp (https://www.e-elgar.com/shop/gbp/publish-or-perish-9781786434920.html )

[6] https://www.researchgate.net/publication/216811760_Climate_Change_2001_The_Scientific_Basis [Letölthető és ellenőrizhető: TÉNYLEG politikai, merthogy hivatkozási-tételektől abszolúte mentes.]

[7] Ref.14 on 479p in UVGK (vagy ref.15 in https://hitelesseg-szakmaisag.blogspot.com/p/co2-bujocska.html )

[8] Beck Mihály: Tudomány – áltudomány (Akadémiai kiadó, Budapest 1977 ISBN 963 05 1257 2) A szerző vegyész, területe a fémkomplexek és a koordinációs-kémia. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Beck_Mih%C3%A1ly)

[9] Ref.21 és elemzése a „Credo: Tudás és Tudós” írásban (252-254pp in UVGK) [ref.20 in https://szennyviztisztitas.blogspot.com/p/credodb.html ]

[10] Drogok: Ártalmatlanítás (291-312pp in UVGK) Proof.7) E.) pontja alatt részletezve, több eredeti-forrásra támaszkodva [https://utazasokavizgazdakorul.blogspot.com/p/drogok-artalmatlanitas.html]

[11] Talajtan (321-382pp in UVGK) IV.)B.)2.) pontja alatt, eredeti-forrásból vett ábrával is szemléltetve.

[12] Eredeti-szöveg: „The conception of university as simply a means to enhance the prosperity of the state reduces higher education to the level of cattle breeding.”

Forrás: 3 Faces of Wit: HRH Prince Philip; Sir Winston Churchill; President John F. Kennedy, by P. Butler, A. Sykes, I. Sproat, et al. (Published by Leslie Frewin, 1967)

[13] Ld. Kísérlet [95-103pp in Sz&V] ref.14 alatt (forrás: A felsőoktatás fejlesztése 2008-ig – Nagy Sándor )

[14] Rehabilitációt (401-406pp in UVGK)

[15] HuPCC [UVGK] 4.) és 6.); A Mérleg nyelve [UVGK] II.); finomabban érintve: Heti Hetesi [UVGK] III.)

A dolog eszkalálódását jelzi, hogy már (ingyenes) szoftver is létezik, amely ilyen név alatt elemez és vizsgálódik: https://harzing.com/resources/publish-or-perish

[16] A cikkét visszaküldő/elutasító szerkesztő szavai: „A Szerkesztőség ilyen nemű döntése akkor jön létre, amikor úgy tűnik, hogy bár a dolgozat műszaki-értelemben vett korrektsége igazolást nyert,… ám mégsem találunk nyomatékosító indokot arra hogy az közlést kapjon a Nature Climate Change folyóiratban. Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy esszéje elegendő azonnali/közvetlen érdeklődésre számíthatna a széles körű éghajlatváltozási szakmai körökben, amely igazolhatná a folyóiratunkban a megjelentetését.”

A szöveg eredetije: Országh József: A Víz és Gazdája (2019, Ekvilibrium) [https://www.omikk.bme.hu/ 388.420] p566.

17] EAUTARCIE (http://www.eautarcie.org/ )

[18] Vonatkozó részletek és pontosító referenciák: Miskolczitól Országhig [548-552pp in UVGK]III.)2.) alatt.

[19] Bár léteznek emellett szóló érvek is. „Érdekfeszítő elemzést kínál ennek kapcsán ama felvetés, vajon egy jelentős gondolat megszületésére és kimunkálására egyetlen agy alkalmasabb-e, vagy mindenképpen übereli ezt az ha többen „összedugják a fejüket” indítással három érv merül fel, közülük az egyik keletkezése ~1726-ra datálható.

Ld. a PMO-teória elővezetésében [41-42pp az (SzSzSzR)² kötetben].

Szerző: Fuggerth Endre

Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 (K&H) A közleményben kérjük megadni: klímarealista.