Átlaghőmérséklet és CO2-tartalom: néha együtt, néha ellentétesen mozognak

Bizonyára feltűnt olvasóinknak is, a média, egyszerre, mint egy szimfonikus zenekar a karmesteri pálca intésére, ejtette az antropogén CO2 okozta globális átlaghőmérséklet-emelkedést, és ehelyett a veszélyes klímaváltozást szuggerálja, amelyben már nem is az átlaghőmérséklet-emelkedés, hanem inkább a szélsőséges időjárási elemek (aszály, árvizek, villámárvizek, hurrikán) növekvő gyakorisága kapja a fő hangsúlyt.

A pánikkeltő narratíva tehát maradt, míg a hangsúly eltolódott: az ember CO2-kibocsátása a felelős minden rosszért a világban, ezért a Nyugatnak föl kell számolnia önmagát, de addig is minden pénzét oda kell adnia egy ENSZ-szervezetnek, hogy az majd szétossza azt a klímaváltozás negatív hatásait elszenvedő országok között.

Mivel ezt a feltételezett összefüggést a szélsőséges időjárással jóval könnyebb megcáfolni, mint az emberokozta hőmérséklet-emelkedést, szenteljünk néhány sort annak, hogyan mozgott az elmúlt évtizedekben a CO2-emisszió és átlaghőmérséklet.

Ehhez ismertetjük Bibek Bhatta, a Belfasti Queen’s Egyetem kutatójának tanulmányát.

ÖSSZEFOGLALÓ

–  a részletes ismertetés előtt. (Ezt a tanulmány terjedelme indokolja.)

A szerző felosztotta az 1815-2024 közötti időszakot öt, 42 éves periódusra, és egy grafikonon ábrázolta az egyes periódusok globális CO2-kibocsátását, és a hőmérsékleti adatokat. Az eredményeket az alábbi táblázat és ábrák adják vissza:

Ebben az időszakban a kumulált CO2-kibocsátás az alábbi módon változott:

Egy ábrában vizuálisan ábrázolva:

Mit állapíthatunk meg ránézésre a két ábrából?

Ha a hőmérséklet-változását csak a CO2-koncentráció függvényében szeretnénk ábrázolni, megoldhatatlan dilemmák sorozatával kellene szembenéznünk.

Hiszen, míg 1900 és 1940 között 140 billió t CO2 0,89 °C hőmérséklet-emelkedést okozott, addig 1983 és 2024 között 1210 billió t CO2, azaz az előző mennyiségnek a 8,5-szöröse csak 0,70 °C hőmérséklet-emelkedést okozott. Még szembetűnőbb az ellentmondás, ha az 1941-1982 időszak kibocsátási és hőmérsékleti adatait elemezzük. Ebben az időszakban 460 billió tonna kumulatív CO2-kibocsátás 0,56 °C hőmérséklet-csökkenést okozott. Ha ezt az időszakot az 1983-2024 időszakból szeretném modellezni, akkor a hőmérsékletnek 0,3 °C-kal kellet volna emelkednie. Ehelyett pedig több mint fél fokkal esik. És ha az 1899-1940 időszakból próbálnánk a következő periódusra következtetni, akkor azt kellene várnunk, hogy a 460 billió t CO2 kibocsátás 2,9 °C hőmérséklet-emelkedést okozzon. És ehelyett okoz 0,56 °C hőmérséklet-esést.

Ha pedig az 1857-98 időszak adatait próbálnánk bármely más, 42 éves időszakkal összehasonlítani, még nyilvánvalóbb volna, nincs egységes trend CO2-koncentráció és átlaghőmérséklet között.

Milyen következtetést tudunk ebből levonni?

Sok tényező befolyásolja az átlaghőmérsékletet. A CO2-koncentráció nincs közöttük.

A tanulmány egyúttal ítéletet mond a sokezer kutató sokezer pánikkeltő modellje (IPCC et al.) fölött is: hulladék. Sajnálatos, hogy az emberi társadalom, elsősorban a nyugati világ adófizetői sok millió dollárt adtak ki a hulladék tanulmányokért. Még sajnálatosabb, hogy ugyanezeknek a tanulmányoknak az egyenes következménye a sok milliárd dolláros kiadás kikényszerítése úgymond az éghajlat megvédésére – ugyancsak elsősorban a nyugati világ adófizetőinek zsebéből.
Bibek Bhatta részletes tanulmánya egyéb felosztásokat alkalmaz a vizsgált 210 év vonatkozásában, illetve egyéb kritériumok alapján támaszkodik a világ meteorológiai állomásainak adataira. Eláruljuk, a végeredményen ez nem változtat.

(Közzétevő)

---

KIVONAT

Ez a tanulmány újra megvizsgálja a CO2-kibocsátás és a globális felmelegedés közötti kapcsolatot, több mint 1600 globális meteorológiai állomásról származó, több mint 60 millió napi hőmérséklet-megfigyelés elemzésével, amelyek folyamatos adatsorai az 1900 előtti időszaktól 2024-ig terjednek.

A tanulmány fix hatások modelleket alkalmazva elkülöníti a hőmérsékleti trendeket az állomás-specifikus és szezonális ingadozásoktól. Ezek, valamint a városi beépített területek figyelembevételével 0,0054 °C-os éves átlagos felmelegedési trendet állapít meg. Az elemzés jelentős eltérést mutat az éves antropogén CO2-kibocsátás növekedése és a hőmérsékletváltozás mértéke között.

Érdemes megjegyezni, hogy a legerőteljesebb felmelegedés a 20. század elején következett be, amikor a CO2-kibocsátás szintje még mérsékelt volt. Ezzel szemben a CO2-kibocsátás gyors ütemű növekedését követő időszakokban lassabb felmelegedés vagy akár hűvösebb trendek voltak tapasztalhatók. Ezek az eredmények megkérdőjelezik azt a hagyományos feltételezést, hogy az ember által okozott CO2-kibocsátás a globális felmelegedés elsődleges oka, rámutatva a tudásunkban lévő fontos hiányosságokra, és kritikusabb megközelítést sürgetve a kutatásban, az oktatásban, valamint a jelenlegi éghajlat-politikák alapjául szolgáló előfeltevések alapos újraértékelését.

1 BEVEZETÉS

Az a feltevés, hogy a szén-dioxid (CO2) melegíti a bolygót, a modern éghajlattudomány alapvető koncepciója. Manabe és Wetherald (1967) korai, nagy hatással bíró tanulmánya becslése szerint a légköri CO2-szint megduplázódása körülbelül 2 °C-os légköri hőmérséklet-emelkedéshez vezetne, feltételezve, hogy a relatív páratartalom állandó marad. Erre építve a kortárs kutatások jelentős része a globális felmelegedés jelenségét elsősorban az emberi CO2-kibocsátásnak tulajdonítja. Például Matthews és Wynes (2022) szerint az ember által okozott felmelegedés valószínűleg kevesebb mint egy évtizeden belül a globális hőmérsékletet 1,5 °C-os küszöbérték fölé emeli. [a] Más kutatások ezt az összefüggést előre eldöntött tényként kezelik; Hönisch et al. (2025) 66 millió év paleo-CO2-adatát szintetizálta, míg Jones et al. (2023) az antropogén globális felmelegedést (AGW) adottnak veszi, hogy kiszámítsa a CO2 és más üvegházhatású gázok nemzeti hozzájárulását ehhez. Empirikus tanulmányok, mint például Stips et al. (2016), az üvegházhatású gázok és a globális átlagos felszíni hőmérsékleti anomáliák közötti, 1850 óta meglévő egyirányú ok-okozati összefüggést vélnek észlelni, és a CO2-t azonosítják a közelmúltbeli felmelegedés fő okozójának. Ez a nézőpont központi szerepet játszik a politikai vitákban. Kotz et al. (2024) kiemeli, hogy az éghajlatváltozás mérséklésének pénzügyi terhe a kibocsátási pályák alapján jelentősen változik. Ezen összefüggésre való támaszkodást emeli ki Sautner et al. (2023) is, akik kijelentik: „A tudósok komplex modelleket fejlesztettek ki, amelyek becsülik az üvegházhatású gázok kibocsátásának hatását a globális éghajlatra.” A CO2 feltételezett hatása kiterjed más éghajlati jelenségekre is, Iwakiri et al. (2025) megállapítása szerint a CO2-csökkentés befolyásolhatja az El Niño jelenségek gyakoriságát.
Más éghajlati tanulmányok azonban jelentős bizonytalanságokra és alternatív magyarázatokra hívják fel a figyelmet a megfigyelt felmelegedés kapcsán, megkérdőjelezve a CO2-re való kizárólagos összpontosítást.
Hegerl et al. (2018) megjegyzik, hogy a történelmi feljegyzésekben szereplő legmarkánsabb felmelegedés – a 20. század eleji felmelegedés (ETCW) – akkor következett be, amikor a CO2-kibocsátás még mérsékelt volt, és óvatosságra intenek, mivel az egyes okok hozzájárulása továbbra is bizonytalan. Hosszabb időtávlatban vizsgálva Schurer et al. (2013) megállapítja, hogy 1400 és 1900 között a naptevékenység változásai és a nagy vulkánkitörések voltak a legmeghatározóbb hatások az éghajlatra, bár a hidegebb időszakokban az üvegházhatású gázok szerepét is azonosítják. A legfrissebb adatokat vizsgálva Lansner és Pepke Pedersen (2018) arról számol be, hogy 1950 után nem történt felmelegedés az óceán felszín fölötti levegő hőmérsékleti adatokban. Az Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma számára készített kritikai áttekintésében Christy és társai (2025) megállapítják, hogy az indukált felmelegedés gazdaságilag kevésbé káros, mint általában gondolják, és hogy az agresszív mérséklési stratégiák inkább károsak, mint hasznosak lehetnek. Alapvetőbb szinten egyes kutatók teljesen más elsődleges hajtóerőket feltételeznek; Nikolov és Zeller (2024) azzal érvelnek, hogy a felmelegedési tendenciák a bolygó albedójának, valamint a nap sugárzási intenzitása változásainak tulajdoníthatók, és nincs összefüggésük a CO2-vel.

A folyamatos vita ellenére az AGW-vel kapcsolatos szinte teljes tudományos konszenzus feltételezése, amelyet gyakran 97%-ként emlegetnek (Cook et al., 2013), jelentős támogatottságra tett szert. Ez a konszenzusra vonatkozó állítás azonban több aggályt is felvet. Először is, annak megállapítása, miszerint 3896 cikk támogatta az AGW-t egy 21 éves időszakban (1990–2011), azt jelenti, hogy átlagosan minden második nap egy új cikk jelent meg a témában, ami inkább csordaszellemet sugall, mint független bizonyítékok elterjedését.

Ha létezik egy erős empirikus bizonyíték az AGW-re, akkor nincs szükség ilyen folyamatos bizonygatásra.

Másodszor, nem világos, hogy ezek közül a tanulmányok közül hány tette nyilvánosan hozzáférhetővé adatait független vizsgálat céljából. Ezt a konszenzusra vonatkozó állítást mindazonáltal „tényként” és „nem elméletként” mutatták be egy 2013. júniusi amerikai kongresszusi meghallgatáson, a NASA-nak tulajdonítva. A hivatkozásként megadott link azonban egy hibaoldalra vezet, ami további kétségeket vet fel a konszenzust alátámasztó bizonyítékok valódiságát illetően. Ezeknek a problémáknak ellenére a 97%-os konszenzus állítása továbbra is erős társadalmi-politikai jelentőségű, amit bizonyít az is, hogy kongresszusi meghallgatásokon is felhasználták, és hogy Obama volt amerikai elnök a publikálás után egy nappal Twitteren is népszerűsítette.

A kutatások közötti ellentmondások és a hirdetett konszenzus körüli kérdések fényében elengedhetetlen a nyers bizonyítékok közvetlen újbóli vizsgálata.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, hogy a tényleges meteorológiai állomások által rögzített globális felmelegedési tendenciák elsősorban az emberi CO2-kibocsátásnak tulajdoníthatók-e. A tanulmány egy átfogó, nyilvánosan elérhető napi hőmérsékleti adatbázist használ, amely 1900 előtti időszaktól 2024-ig terjed, és ökonometriai fix hatású modelleket alkalmaz a különböző időintervallumok hőmérsékleti tendenciáinak elkülönítésére. Az empirikusan levezetett trendek és az emberi CO2-kibocsátás történelmi adatainak összehasonlításával ez az elemzés átlátható és vizuális értékelést nyújt a két jelenség közötti összefüggésről, és arra törekszik, hogy tisztázza, milyen mértékben kapcsolódik az ember által okozott CO2-kibocsátás a globális felmelegedés jelenségéhez.

2 ADATOK

Az elemzés elsődleges adatforrása a Global Historical Climatology Network (GHCN) napi adatsora 4, amelyet 2025. augusztus 2-án töltöttünk le.

Ez az adatsor világszerte különböző meteorológiai állomások időjárási adatait tartalmazza, beleértve az állomás azonosítóját, az ország nevét, a dátumot, a minimum hőmérsékletet és a maximum hőmérsékletet. A napi átlaghőmérsékletet az egyes állomások napi minimum és maximum hőmérsékletének átlagaként számolják ki.

Az összes állomás kezdeti napi hőmérsékleti adatai meghaladják a 105 millió megfigyelést.
A hibásnak tűnő megfigyeléseket elvetettük.
Ezeknek a hibás megfigyeléseknek a kizárásával a rendelkezésre álló megfigyelések száma 102 millió rekordra csökkent. Az adatsort tovább szűrtük, hogy csak azok az állomások maradjanak benne, amelyek folyamatos és kiterjedt megfigyelési előzményekkel rendelkeznek, konkrétan azok, amelyeknek a rekordjai 1900-ban vagy azelőtt kezdődnek, és legalább 2020-ig tartanak.

Ez a kiválasztási kritérium egy konzisztens állomáscsoportot különít el, ami alapvető fontosságú a hálózat időbeli változásai miatt felmerülő torzítások minimalizálása szempontjából. Továbbá elvetjük a 2025-ös évre vonatkozó megfigyeléseket, mivel az év a cikk írásának időpontjában még nem zárult le. A tisztítási folyamat után az elemzés végleges mintája 42 456 992 rekordot tartalmaz, amelyek 29 ország 992 meteorológiai állomásáról származó minimum- és maximumhőmérsékleteket mutatnak.
Ezen 992 állomás közül a többség az Egyesült Államokban található (840), majd Németország (32), Oroszország (32), Svédország (16) és Kanada (12) következik, amint az 1. ábrán látható. Az éves emberi CO2-kibocsátásra vonatkozó adatok az Our World In Data adatbázisból származnak.

Mivel a 2024-es kibocsátási szint a cikk írásának időpontjában még nem áll rendelkezésre, azt 38,29 milliárd tonnára becsüljük (a 2023-as kibocsátási adatot és az év során bekövetkező marginális növekedést összeadva).

2.1 A hőmérsékleti trendek statisztikai modellezése

A hőmérsékleti trendek számszerűsítéséhez panel fix hatások regressziós modellt alkalmazunk [b].

A modell úgy van megadva, hogy a hőmérsékleti változó trendjét az idő függvényében becsülje. Később a szezonális ciklusokat és az urbanizáció szintjét is figyelembe vesszük.

Az alapvető regresszió a következő formában jelenik meg:

Temperature_i,t = f(Time_i,t) + ϵ_i,t                                       (1)

ahol i az egyes meteorológiai állomások indexe, t pedig a napok indexe.

Később a Föld Naphoz viszonyított pályatávolságát (szezonális trendek) is figyelembe vesszük, minden hónapra vonatkozó hónap dummy változókat használva. [c]

A regresszió magja elkülöníti az alapul szolgáló trendet azáltal, hogy minden állomás és az év minden hónapja számára fix hatásokat vesz figyelembe. Az állomás szintű fix hatások figyelembe veszik az állomás minden egyedi, időben változatlan tulajdonságát, például a konkrét földrajzi elhelyezkedést, a tengerszint feletti magasságot és a helyi mikroklímát. Ez biztosítja, hogy a modell az egyes állomásokon belüli időbeli felmelegedést becsülje, ahelyett, hogy az állomások közötti alapvonali hőmérséklet-különbségek befolyásolnák.

Hasonlóképpen, a havi fix hatások beépítése szezonális kiigazítást biztosít, hatékonyan eltávolítva az adatokból a kiszámítható éves hőmérsékleti ciklust. Ez lehetővé teszi a hosszú távú trend pontos becslését, függetlenül a szezonális változékonyságtól. Az eredmények statisztikai érvényességének biztosítása érdekében a modell feltételezi, hogy a hibakifejezések (error terms) állomás szinten csoportosulnak, és a standard hibákat ennek megfelelően állomásonként korrigálják (Petersen, 2009). Az esetleges térbeli függőség ellenőrzésének alternatívájaként a standard hibákat az állomások földrajzi közelsége alapján csoportosítva számítják ki. Ezt részletesebben a 3.1. szakasz tárgyalja.

A hőmérsékleti trendeket befolyásolhatják a városi hősziget (urban heat island, UHI) melegedési hatásai (Estrada és Perron, 2021; Spencer et al., 2025), mivel egy adott állomás hőmérsékletét az évek során az urbanizáció befolyásolhatja. Az ilyen UHI-hatások ellenőrzése érdekében figyelembe vesszük az állomás 10 km-es körzetében található beépített területek arányát. Az ehhez szükséges beépített területre vonatkozó adatok Pesaresi et al. (2024) munkájából származnak. Mivel az adatok 1975-től ötévente állnak rendelkezésre, az urbanizációt csak a regressziók utolsó időablakában kontrolláljuk. A rendelkezésre álló adatokat a következő négy évre vetítjük, amíg új adatok nem állnak rendelkezésre. Tehát lényegében az urbanizációs szint 1975 és 1979 között minden állomás esetében azonos lenne, az 1980-tól származó új beépítettségi adatok pedig 1984-ig változatlanok maradnának, és így tovább.

Az elemzés iteratív módon történik az adatok alcsoportjain, a rendelkezésre álló megfigyelések száma alapján rangsorolt legfontosabb állomásokra összpontosítva. Kezdetben a 100 legtöbb megfigyeléssel rendelkező állomást választjuk ki. Bár a 100 állomás gazdag adathalmazt kínál minimális hiányzó értékekkel, felmerülhet a kérdés, hogy az állomások „kis” száma miatt mennyire általánosíthatók ezek a tendenciák. Ennek megoldására iteratív eljárást alkalmazunk 100, 200 és akár 1000 legmagasabb rangú állomásból álló kohorszokra, az adatok rendelkezésre állása alapján. Ahogy az állomások száma növekszik, és ezáltal általánosíthatóbb minta áll rendelkezésre, a hiányzó értékek száma is növekszik. Ezért az állomások számának kiválasztásában kompromisszumra van szükség. Egy alternatív megközelítést is alkalmazunk, amelynek során a hiányzó adatok legkisebb szintje alapján rangsoroljuk az állomásokat, amint azt a 3.2. szakaszban részletesebben ismertetjük.

Először egy teljes időszakra kiterjedő elemzést végzünk, amelynek során egyetlen regressziós modellt illesztünk a teljes történelmi időtartamra. A minimális, maximális és átlagos hőmérsékletekre vonatkozó trendvonalakat a nyers napi hőmérsékleti értékek szórásdiagramján ábrázoljuk. Ez a vizualizáció átfogó képet ad a hosszú távú hőmérsékleti pályáról.

Másodszor, több időszakra kiterjedő elemzést végzünk, hogy megvizsgáljuk a felmelegedés ütemének lehetséges változásait az idő függvényében. A teljes történelmi időszakot öt, hat, hét és tíz egymást követő, egyenlő hosszúságú szakaszra osztjuk. Minden egyes szakaszon belül különálló, fix hatásokkal rendelkező regressziót illesztünk az adatokra. Az egyes időszakokra vonatkozó, eredményül kapott trendvonalakat egyetlen diagramon ábrázoljuk, ami megkönnyíti a különböző történelmi korszakok felmelegedési ütemének közvetlen vizuális összehasonlítását.

Az éves emberi CO2-kibocsátást ezután ráhelyezzük a felmelegedési trendekre ugyanazon az X-tengelyen (év), de egy másodlagos Y-tengelyen, amely a globális éves CO2-kibocsátást jeleníti meg, lehetővé téve a felmelegedési trendek és az éves CO2-kibocsátás vizuális összehasonlítását. Tehát, bár a hőmérsékleti trendek megállapítására irányuló kezdeti megközelítésünk fix hatásokkal rendelkező robusztus ökonometriai technikákon alapul, a vizualizációs megközelítés egyszerűbb az összehasonlítás céljából, és remélhetőleg intuitívabb is. Figyelembe véve továbbá az adatok elemzésének túlnyomórészt kétdimenziós jellegét (az idő függvényében történő felmelegedés és az idő függvényében történő CO2-kibocsátás, feltételezve más tényezők, például szezonális trendek és urbanizáció hiányát), az egyszerűség kedvéért tartózkodunk a komplex statisztikai eszközök használatától, mivel a diagramok is kétdimenziós síkokban vannak, és intuitív vizualizációt tesznek lehetővé.

3 EREDMÉNYEK

Illusztrációs célokra 12 országban található 100 állomással kezdjük, amelyek az adatkészletben a legtöbb megfigyeléssel rendelkeznek, és egyetlen trendvonalat rajzolunk az 1814 és 2024 közötti teljes időszakra. Az átlagos globális hőmérséklet (TAVG) trendvonala 0,0092 °C/év (p-érték: 0,0000).

Amint az a 2. ábrán látható, az 1900 előtti szórásdiagramokat a melegebb régiók dominálják. Az évek előrehaladtával egyre több hőmérsékleti adat áll rendelkezésre más állomásokról. Elképzelhetetlen, hogy a hőmérséklet az egész időszak alatt folyamatosan emelkedett volna, de ez egy első jelzést ad a globális hőmérséklet emelkedéséről az évek során.
Az időbeli felmelegedés ütemének lehetséges változásait vizsgálva most ugyanazt a 100 állomást használjuk, de a 210 éves teljes időtartamot több egymást követő, 21 éves (10 egyenlő időszak), 30 éves (7 egyenlő időszak), 35 éves (6 egyenlő időszak) és 42 éves (5 egyenlő időszak) időtartamra osztjuk fel.

A kiértékelés egyszerűsítése érdekében először öt egymást követő, egyenlő hosszúságú, egyenként 42 éves szakaszt veszünk figyelembe, amint azt a 3. ábra mutatja. Az éves CO2-kibocsátást is feltüntettük a grafikonon, kiemelve a trendvonalak egyértelmű folytonosságát a különböző időszakokban. Az észlelések száma 1899-től kezdve összehasonlíthatóvá válik, az ezt követő három időintervallumban mindegyikben több mint 1,4 millió észlelés szerepel. Ez azt is jelenti, hogy az utolsó három időszakban az időjárásállomások hiányzó adatai kevesebb mint 2,5%-ot tesznek ki.

Érdekes módon a legmagasabb hőmérséklet-emelkedés a legutóbbi, 1983–2024 közötti időszakban figyelhető meg, évi 0,0239 °C-os ütemmel a TAVG (átlagos hőmérséklet) tekintetében, a szezonális ingadozások és az UHI figyelembevétele után. Az UHI figyelembevétele nélkül ez a legutóbbi időszakban magasabb, évi 0,0293 °C-os trendet mutat.

A második legmagasabb növekedési arány az 1899–1940 közötti időszakban volt (0,0169 évente). Ez magasabb, mint a 1941–1982 közötti időszakban megfigyelt felmelegedés mértéke, amikor -0,0065 évente hűlési trend volt megfigyelhető. Vizuális ellenőrzés alapján megállapítható, hogy a CO2-kibocsátás 1899 és 1940 között viszonylag alacsony volt, míg az azt követő időszakokban folyamatosan nőtt (3. ábra).

A 42 éves időszakok során mért CO2-kibocsátás és emelkedési arány összehasonlítását az 1. táblázat tartalmazza. Megjegyezhető, hogy a 1941–1982 közötti hűvös időszakban a kumulatív CO2-kibocsátás (460 milliárd tonna) 3,3-szorosa volt az 1899–1940 közötti időszakban mért értéknek (139,6). Ez ellentmond annak a nézetnek, hogy a CO2 a globális felmelegedés fő okozója, legalábbis az 1941–1982 közötti időszakban.

A többi 35 éves, 30 éves és 21 éves időszakra vonatkozó összefoglaló statisztikákat az alábbi táblázatokban mutatjuk be. A 2., 3. és 4. táblázatban mindegyikben vannak olyan esetek, amikor egy adott időszakban a hőmérséklet emelkedése magasabb volt, annak ellenére, hogy a CO2-kibocsátás csak töredéke volt a későbbi időszakokénak, amikor a hőmérséklet emelkedése lassabb volt. Például a 3. táblázatban szereplő 1905–1934 közötti időszakban a hőmérséklet 0,0238-kal emelkedett (CO2-kibocsátás: 101), míg az 1965–1994 közötti időszakban a hőmérséklet emelkedése lassabb volt (0,0236), annak ellenére, hogy a CO2-kibocsátás több mint ötszöröse volt (551,9).

és

A jobb általánosítás érdekében most 500 meteorológiai állomásra koncentrálunk (4. ábra). Ezek az állomások kompromisszumot jelentenek, mivel a végső mintánkban (992) szereplő meteorológiai állomások több mint felét lefedik, és a legtöbb napi megfigyeléssel rendelkeznek. A teljes időszakra vonatkozó általános felmelegedési tendencia 0,0052 °C/év (p-érték: 0,0000), ami lényegesen alacsonyabb, mint a csupán 100 állomáson megfigyelt érték (0,0092 °C/év).

Bár növeltük az állomások számát, a hiányzó értékek száma is nőtt. A lehetséges megfigyelések száma körülbelül 7,66 millió (=500*42*365), az utolsó három időszakban (5. ábra) a megfigyelések száma mindegyikben meghaladja a 7,33 milliót, ami azt jelenti, hogy a megfigyelések kevesebb mint 4,4%-a hiányzik.

Az egész időtartam öt egymást követő, egyenlő hosszúságú, egyenként 42 éves szakaszra való felosztása további betekintést nyújt a hőmérséklet évek során bekövetkezett alakulásába. Az utolsó három, a legtöbb megfigyeléssel rendelkező időablak (mindegyikben több mint 7,3 millió) közül az 1899–1940 közötti időszakban volt a legmeredekebb a globális hőmérséklet emelkedése (0,0213 °C évente; p-érték: 0,0000), ami magasabb, mint a legutóbbi, 1983–2024 közötti időszakban mért érték (0,016 °C/év a TAVG esetében, az UHI hatásának kiszűrése után). Az UHI hatásának kiszűrése nélkül mért hőmérsékleti trend ebben a legutóbbi időszakban 0,0205 °C/év, ami még mindig alacsonyabb, mint az 1899–1940 közötti időszakban mért érték.

Az egyes időtartamok alatt felhalmozódott CO2-kibocsátás részletesebb összefoglaló információi az 5. táblázatban találhatók.

Megfigyelhető, hogy 1899-1940 között volt a legmeredekebb hőmérséklet-emelkedés, 139,6 milliárd tonna kumulatív CO2-kibocsátással, míg a későbbi időszakokban lassabb emelkedés, sőt hűlés is tapasztalható, annak ellenére, hogy a CO2-kibocsátás 1941-1982 között 3,2-szer, 1983-2024 között pedig 8,6-szor magasabb volt (hűlés: -0,0143 évente) és 1983–2024 között (0,0168 évente) volt.

A 42 éves időszakok statisztikailag szignifikáns trendjei alapján számított kumulatív CO2-kibocsátást és felhalmozott hőmérsékletet a 6. ábra mutatja be.

A többi 35, 30 és 21 éves időszakra vonatkozóan az 500 meteorológiai állomáson alapuló összefoglaló statisztikákat az alábbi táblázatok tartalmazzák.

Mindegyik táblázatban látható, hogy a magasabb CO2-kibocsátású időszakok előtt magasabb felmelegedési trendek voltak megfigyelhetők. Például az 1885–1919 (6. táblázat), 1905–1934 (7. táblázat) és 1878–1898 (8. táblázat) időszakokban magasabb emelkedés volt megfigyelhető, mint a későbbi, sokkal magasabb CO2-kibocsátású időszakok egy részében vagy egészében.

Meg kell jegyezni, hogy a p-értékek (>0,1) egyes esetekben nem jelentenek statisztikai szignifikanciát a közelmúlt időszakában, különösen akkor, ha az időkeretet hat vagy tíz egyenlő időszakra osztjuk. A 6. táblázatban különösen kiemelkedik az 1955–1989 közötti 35 éves időszak.

és

A rövidség kedvéért csak egy ábrát (10, egyenként 21 éves időszakra) mutatunk be a 7. ábrán, amely a 500 meteorológiai állomás adatai alapján ábrázolja a kumulatív CO2-kibocsátást és a hőmérséklet-változást.

Most megvizsgáljuk a végső mintában rendelkezésre álló teljes meteorológiai állomáskészletet. 29 országban 992 állomás található. Ezért a hiányzó megfigyelések aránya is növekszik. Például az egyes időszakokban lehetséges 15,2 millió megfigyelésből 13,94 millió megfigyelés áll rendelkezésre a legutóbbi időszakban, ami körülbelül 9,2%-os adatvesztést jelent, és az eredményeket ebben az összefüggésben kell értelmezni.

A globális felmelegedés általános tendenciája (0,0054 °C TAVG évente; p-érték: 0,0000) (8. ábra), ami hasonló a 500 állomáson alapuló korábbi eredményekhez. Mivel az éveket öt egymást követő, egyenlő hosszúságú, egyenként 42 éves szakaszra osztjuk, az általános üzenet minőségileg hasonló marad.

A korábbi időintervallumban (1899–1940) regisztrálták a globális hőmérséklet legmeredekebb emelkedését (0,0213 °C évente; p-érték: 0,0000), annak ellenére, hogy az éves CO2-kibocsátás (139,6 bl tonna) mérsékelt szinten volt (9. ábra és 9. táblázat), míg a CO2-kibocsátás meredek emelkedésének megfelelő későbbi időszakokban alacsonyabb emelkedési ütem volt megfigyelhető (0,0167 °C évente 1983-2024 között, az UHI6 figyelembevétele után; p-érték: 0,0000) vagy akár hűvösödést ( (-0,0133 °C évente 1941-1982 között; p-érték: 0,0000) a globális hőmérsékletekben (9. táblázat).

és

és

és

és

A 992 meteorológiai állomás adatai alapján számított összesített CO2-kibocsátás és hőmérsékletváltozás öt egyenlő, 42 éves időszakra vonatkozóan a 9. táblázatban és a 10. ábrán látható.

A 10, egyenként 21 éves időszakra vonatkozó összesített kibocsátás és hőmérsékletábrázolás a 2. mellékletben található.

4 TERHELHETŐSÉGI ELLENŐRZÉSEK

4.1 Alternatív standard hibák

A lehetséges térbeli függőség korrekciójának alternatívájaként kétirányú klaszterezett standard hibákat alkalmazunk, amelyek mind az állomás szintű autokorrelációt, mind az állomások közötti térbeli függőséget korrigálják a földrajzi klaszterek alapján. A földrajzi klasztereket az állomások koordinátáinak K-Means klaszterezésével hoztuk létre, és 50 ilyen klasztert hoztunk létre önkényesen, amint az a 11. ábrán látható. Az eredmények (kérésre elérhetők) nem változtatnak a megállapítások statisztikai jelentőségén.

4.2 Az időjárási állomások kiválasztása a legkevesebb hiányzó adat alapján

Újrafuttatjuk a regressziós modelleket, előnyben részesítve a legkevesebb hiányzó adattal rendelkező meteorológiai állomásokat. Egy 1816-ban kezdődő adatsorral rendelkező meteorológiai állomás több megfigyeléssel rendelkezhet, mint egy 1900-ban kezdődő adatsorral rendelkező állomás, annak ellenére, hogy az utóbbi évente több megfigyeléssel rendelkezik. Ezért ahelyett, hogy figyelembe vennénk az egyes állomások megfigyeléseinek számát, előnyben részesítjük azokat az állomásokat, amelyeknél a hiányzó adatok aránya 5% alatt van. Az összességében kapott eredmények minőségileg hasonlóak maradnak. Az eredményeket a rövidség kedvéért nem mutatjuk be, de kérésre a szerzőtől beszerezhetők.

4.3 További meteorológiai állomások kiválasztása

Lazítottuk a kiválasztási kritériumokat, hogy azok az állomások is bekerüljenek, amelyekről legalább 1920-tól állnak rendelkezésre adatok (a kiindulási eredményekhez képest 1900-tól). Ez továbbra is lehetővé teszi legalább 100 év napi hőmérséklet-adatokkal rendelkező állomások vizsgálatát, és a mintában szereplő meteorológiai állomások számát 40 országból 1622-re növeli. A megfigyelések száma is 66,39 millióra nő, de az általános tendenciák és eredmények minőségileg hasonlóak maradnak a korábbi megállapításokhoz ( ). Az egész időszakra vonatkozó, kibővített állomáskészleten alapuló hőmérsékleti tendencia (TAVG) 0,006 °C/év (p-érték 0,0000, 50 földrajzi klaszter alapján) [lásd a 3. mellékletet], és a periodikus tendenciák is minőségileg hasonlóak a korábbi megállapításokhoz.

A statisztikai szignifikanciát számos időkeretben befolyásolja, ha a hibatermeket földrajzi klaszterek köré csoportosítva feltételezzük. A kibővített állomáskészletre vonatkozó, különböző időablakok trendjeit és statisztikai szignifikanciáját bemutató táblázatok a 10., 11., 12. és 13. táblázatban találhatók.

5 ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK ÉS KORLÁTOZÁSOK

Az interdiszciplináris kutatások már túlléptek a globális felmelegedés egyszerű elismerésén, és a környezeti kihívások és a társadalmi eredmények közötti komplex kölcsönhatások feltárására irányulnak. Akadémiai folyóiratokban megjelent tanulmányok feltárják, hogy a CO2-kibocsátás hogyan befolyásolja a vállalatok teljesítményét, a befektetők viselkedését, a közzétételi gyakorlatokat és a szélesebb körű gazdasági költségeket. A legfontosabb kutatási témák között szerepel a szén-dioxid-kockázat árazása a pénzügyi piacokon, a vállalati közzététel szerepe a kibocsátás csökkentésében, valamint a klímával kapcsolatos kitettségek mérési és fedezési módszerei. Ez a munkásság következetesen rámutat a megnövekedett CO2-kibocsátással kapcsolatos negatív környezeti és társadalmi következményekre.

A meteorológiai állomások nyilvánosan elérhető napi hőmérsékleti adatainak közvetlen vizsgálata azonban nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy a CO2 a globális felmelegedés elsődleges okozója. Ha ez lenne a helyzet, akkor a magasabb CO2-kibocsátású időszakokban gyorsabb lenne a felmelegedés üteme, mint az alacsonyabb kibocsátású időszakokban. Ezzel szemben ez a tanulmány megállapítja, hogy egyes közelmúltbeli időszakokban a CO2-kibocsátás meredek emelkedése ellenére globális lehűlés volt tapasztalható. Továbbá a hosszú távú hőmérséklet-emelkedés a korábbi időszakokban, amikor a CO2-kibocsátás a jelenlegi szinthez képest mérsékelt volt, meredekebb volt.

Az itt bemutatott bizonyítékok komoly kérdéseket vetnek fel a CO2-kibocsátás globális felmelegedésre gyakorolt hatásával kapcsolatos bevett feltételezéssel kapcsolatban. Míg az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) (2023) kijelenti, hogy „az emberi tevékenységek, elsősorban az üvegházhatású gázok kibocsátása révén, egyértelműen okozták a globális felmelegedést…”, az itt bemutatott empirikus bizonyítékok nem támasztják alá ezt az egyértelmű összefüggést.

5.1 Következmények az akadémiai körök számára

Ezeket az eredményeket figyelembe véve az akadémiai kutatásoknak bizonyos óvatossággal kell megközelíteniük az antropogén globális felmelegedés (AGW) fogalmát. Ahelyett, hogy az AGW-t előre eldöntött tényként kezelnék, minden területen ösztönözni kell a tudósokat, hogy ismerjék el a meglévő bizonytalanságokat. Amikor olyan modelleket vagy elméleteket építenek, amelyek feltételezik, hogy a CO2 az elsődleges hajtóerő, körültekintő lenne a korlátozások részben egy figyelmeztetést elhelyezni, amely rámutat, hogy ennek a közvetlen összefüggésnek az empirikus bizonyítékai még mindig vita tárgyát képezik.

Ez a kritikus értékelésre való felhívás kiterjed az oktatásra is. Az oktatási anyagok, különösen az iskolás gyermekek számára készült anyagok, a globális felmelegedés témáját árnyaltabban kellene bemutatniuk. Ahelyett, hogy az AGW-t abszolút és megdönthetetlen igazságként tanítanák, a tanterveknek egy kiegyensúlyozottabb perspektívát kellene nyújtaniuk, amely magában foglalja a tudományos módszer kérdésekre és ellenőrzésre való támaszkodását. A kritikus gondolkodásmód elősegítése révén a diákok jobban felkészülhetnek a klímatudomány komplexitásának megértésére.

5.2 Következmények a politikai döntéshozók számára

A megállapítások jelentős és megvalósítható következményekkel járnak a politikai döntéshozók számára. Hatalmas erőfeszítéseket és erőforrásokat fordítottak a CO2-kibocsátás visszaszorítására, azzal a tényleges feltételezéssel, hogy a CO2 okozza a globális felmelegedést. Mivel ez az előfeltevés most alaposabb vizsgálatot igényel, elengedhetetlen az ezen alapon kialakított összes éghajlat-politika átfogó felülvizsgálata annak biztosítása érdekében, hogy azok hatékonyak, gazdaságilag megalapozottak és összhangban álljanak a teljes empirikus bizonyítékokkal.

5.3 Korlátozások

Ennek a tanulmánynak vannak korlátai.
Az egyik aggály az adatok minőségével kapcsolatos. Ismert, hogy egyes meteorológiai állomások nyers hőmérsékleti adatai nincsenek megfelelően digitalizálva. Például az Armagh, Oxford, Sheffield, Durham és Stornoway brit meteorológiai állomások a legrégebbi állomások közé tartoznak. Az ezekről az állomásokról származó nyers napi hőmérsékleti adatokra vonatkozó információszabadság iránti kérelemre a brit Met Office 2025. március 27-i levelében kijelentette, hogy

„A minőség-ellenőrzési folyamaton még nem átesett adatok (0-s verziójú értékek) digitalizálatlanok maradnak, és 1960 előtt csak papír formában állnak rendelkezésre, ezért nem tudtuk biztosítani ezt az adatsort.”

Ez felveti a rekonstruált adatok minőségének kérdését, ha a nyers adatok maguk nem kerülnek digitalizálásra. Hasonlóképpen, mivel az adatok minőség-ellenőrzési folyamaton mennek keresztül, fennáll a lehetőség, hogy ilyen rekonstruált adatokba zaj kerül. A jövőbeli kutatások számára előnyös lenne egy szisztematikus erőfeszítés ezeknek a történelmi archívumoknak a digitalizálására, ami megbízhatóbb és közvetlenebb elemzést tenne lehetővé.

Másodszor, az állomások főként szárazföldiak és az Egyesült Államokban és Európában koncentrálódnak, míg Afrika, India, Kína, Dél-Amerika és Délkelet-Ázsia nagyon ritkán képviselteti magát. Ez felveti a kérdést, hogy a tanulmányban megfigyelt felmelegedési és lehűlési tendenciák alkalmazhatók-e ezekre az alulreprezentált területekre. További kutatásokra van szükség, hogy ezeket az eredményeket átfogó adatokkal alátámasszuk ezekről a régiókról, és meghatározzuk, hogy a következtetések globálisan alkalmazhatók-e. A tanulmány eredményeit ebben a kontextusban kell értelmezni.

Hivatkozások

Christy, J., Curry, J., Koonin, S., McKitrick, R., Spencer, R., 2025. Kritikai áttekintés az üvegházhatású gázok kibocsátásának az Egyesült Államok éghajlatára gyakorolt hatásairól [WWW-dokumentum]. URL https://www.energy.gov/sites/default/files/2025-07/ DOE Kritikai áttekintés az üvegházhatású gázok kibocsátásának az Egyesült Államok éghajlatára gyakorolt hatásairól, 2025. július.pdf (hozzáférés: 2025.07.30.)

Estrada, F., Perron, P., 2021. A városi területek felmelegedésének tendenciájának globális és helyi tényezőkre való lebontása. Annals of the New York Academy of Sciences 1504, 230–246. https://doi.org/https://doi.org/10.1111/nyas.14691

Hegerl, G.C., Br¨onnimann, S., Schurer, A., Cowan, T., 2018. A 20. század eleji felmelegedés: anomáliák, okok és következmények. WIREs Climate Change 9, e522. https://doi.org/https://doi.org/10.1002/wcc.522

Hönisch et al. 2025. A légköri CO2 kenozoikus története felé. Science 382, eadi5177. https://doi.org/10.1126/science.adi5177

IPCC, 2023. Összefoglaló a politikai döntéshozók számára, in: Core Writing Team, Lee, H., Romero, J. (szerk.), Climate Change 2023: Synthesis Report. Az I., II. és III. munkacsoportok hozzájárulása az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület hatodik értékelő jelentéséhez. Genf, 1–34. o. https://doi.org/doi:10.59327/IPCC/AR6-9789291691647.001

Iwakiri, T., Kug, J.-S., Jin, F.-F., Zhao, S., An, S.-I., Kim, G.-I., Park, D., 2025. Az El Ni˜no periódusosságának hirtelen változása a CO2-kibocsátás csökkentése mellett. Proceedings of the National Academy of Sciences 122, e2426048122

Jones, M.W., Peters, G.P., Gasser, T., Andrew, R.M., Schwingshackl, C., G¨utschow, J., Houghton, R.A., Friedlingstein, P., Pongratz, J., Le Qu´er´e, C., 2023. Az 1850 óta kibocsátott szén-dioxid, metán és dinitrogén-oxid történelmi kibocsátásainak nemzeti hozzájárulása az éghajlatváltozáshoz. Tudományos adatok 10, 155 https://doi.org/10.1038/s41597-023-02041-1

Kotz, M., Levermann, A., Wenz, L., 2024. Az éghajlatváltozás gazdasági kötelezettsége. Nature 628, 551–557. https://doi.org/10.1038/s41586-024-07219-0

Lansner, Frank, Pepke Pedersen, Jens Olaf, 2018. Hőmérsékleti trendek az óceán levegő hőmérsékletének csökkentett hatásával. Energy & Environment 29, 613–632 https://doi.org/10.1177/0958305X18756670

Manabe, S., Wetherald, R.T., 1967. A légkör hőegyensúlya adott relatív páratartalom-eloszlás mellett. Journal of the Atmospheric Sciences 24, 241–259

Matthews, H.D., Wynes, S., 2022. A jelenlegi globális erőfeszítések nem elegendőek a felmelegedés 1,5 °C-ra történő korlátozásához. Science 376, 1404–1409 https://doi.org/10.1126/science.abo3378

Nikolov, N., Zeller, K.F., 2024. A Föld albedóváltozásainak és a légkör felső rétegének energiaegyensúlyhiányának szerepe a közelmúltbeli felmelegedésben: új ismeretek műholdas és felszíni megfigyelésekből. Geomatika. https://doi.org/10.3390/geomatics4030017

Pesaresi, M., Schiavina, M., Politis, P., Freire, S., Krasnodebska, K., Uhl, J.H., Carioli, A., Corbane, C., Dijkstra, L., Florio, P., Friedrich, H.K., Gao, J., Leyk, S., Lu, L., Maffenini, L., Mari-Rivero, I., Melchiorri, M., Syrris, V., Van Den Hoek, J., Kemper, T., 2024. Advances on the Global Human Settlement Layer by joint assessment of Earth Observation and population survey data. International Journal of Digital Earth 17, 2390454. https://doi.org/10.1080/17538947.2024.2390454

Petersen, M., 2009. Standard hibák becslése pénzügyi paneladatkészletekben: megközelítések összehasonlítása. The Review of Financial Studies 22, 435–480

Sautner, Z., Van Lent, L., Vilkov, G., Zhang, R., 2023. Vállalati szintű éghajlatváltozási kitettség. The Journal of Finance 78, 1449–1498

Schurer, A.P., Hegerl, G.C., Mann, M.E., Tett, S.F.B., Phipps, S.J., 2013

A kényszerű és a kaotikus éghajlati változékonyság elkülönítése az elmúlt évezredben Journal of Climate 26, 6954–6973. https://doi.org/https://doi.org/10.1175/JCLID- 12-00826.1

Spencer, R.W., Christy, J.R., Braswell, W.D., 2025. A városi hősziget hatása az Egyesült Államok nyári felszíni hőmérsékleti adataira, 1895–2023. Journal of Applied Meteorology and Climatology 64, 717–728. https://doi.org/https://doi.org/10.1175/JAMCD- 23-0199.1

Stips, A., Macias, D., Coughlan, C., Garcia-Gorriz, E., Liang, X.S., 2016. A CO2 és a globális hőmérséklet közötti ok-okozati összefüggésről. Tudományos jelentések 6, 21691. https://doi.org/10.1038/srep21691

Közzétevő megjegyzései

[a] Honlapunk olvasói tisztában vannak vele, az 1,5 °C-os limit önkényes, 2024-ben már túlléptük, és semmi különleges hatása nem volt.

[b] A panel fix hatások (FE) regressziós modell paneladatokat (több entitás időbeli megfigyeléseit) elemzi az egyes entitásokon belüli megfigyelhetetlen, időben változatlan jellemzők (egyéni heterogenitás vagy fix hatások) kontrollálásával, minden csoportra külön-külön alkalmazva a metszéspontokat. Ez a „belső becslő” arra összpontosít, hogy az entitáson belüli változások hogyan befolyásolják annak eredményét, kiküszöbölve a stabil, nem mérhető tényezők (pl. személyiség, helyszín) torzító hatását, és lehetővé téve az ok-okozati következtetések levonását a standard modelleknél gyengébb feltételezések alapján. Az FE modellek az egyazon entitás időbeli változásait, nem pedig az entitások közötti különbségeket figyelve becsülik meg a koefficienseket, így elkülönítve az időben változó változók hatását.

[c] A dummy változó (vagy indikátor változó) egy statisztikában és gépi tanulásban használt numerikus változó, amely csak két értéket vehet fel, általában 0-t vagy 1-et, hogy egy adott kategória vagy jellemző jelenlétét vagy hiányát jelölje, és a kvalitatív adatokat kvantitatív formátumba alakítsa a regressziós modellek számára.

2026. január
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök

Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 IBAN: HU47 1020 5000 1219 9224 0000 0000 A közleményben kérjük megadni: klímarealista.