„Azt mondtad, hogy a másiknak azért nincs igaza, mert az illető személy vagy az elv amit képvisel náci, kommunista, liberalista, ill. mert a nácik, a kommunisták, liberálisok is ezt csinálták.”
Vannak olyan kifejezések, amelyekből jobban fel lehet ismerni egy diskurzus állapotát, mint vastag szakértői jelentésekből. A „fosszilis kolonializmus” ebbe a kategóriába tartozik. A kifejezés Friederike Otto klímakutató [1] cikkéből származik, amely a „Blätter für deutsche und internationale Politik” (Német és nemzetközi politika tanulmányok) című kiadványban jelent meg, és azt hivatott magyarázni, úgymond hogyan erősíti egymást a klímaválság és a globális igazságtalanság. A jelenet ismerős: késő ősz, a sokadik ENSZ klímakonferencia, diplomáciai delegációk, aktivisták, az unos-untalan hallott varázsigék – és most a diagnózis, hogy a világ második éve egymás után 1,5 fokkal melegebb, mint az iparosodás előtti korszakban, és ezzel túllépi azt a határt, amit a Párizsi Megállapodás még éppen megengedett. Egy normális kutató, aktivista vagy normális társadalom ilyenkor levonná a következtetéseket, és megállapítaná, hogy a Párizsi Klímaegyezmény ostobaság volt. Otto úrhölgy is elismeri, hogy hiába a másfél fokos hőmérséklet-emelkedés, a 2016 előtt jelzett apokaliptikus viszonyok nem jöttek el, a világ nem ment tönkre. „Azonban szerinte senkinek sem szabad ezen közömbösen átlépnie, mert pontosan ez a „fasizmus” táptalaja”, – Hannah Arendt gyakran idézett és kifordított értelmezésének szellemében.
Ezzel meg is van az alaphang: aki relativizálja a folyamatos klímakatasztrófáról szóló narratívát [azaz kételkedik benne], az Trump, Putyin és a fosszilis ipar hálójában – és ezzel egyenesen a „fasizmusban” találja magát.
Ezért semmiképp sem szabad „tehetetlenségbe” esnünk, ellenkezőleg, új narratívákat kell megerősítenünk a „fosszilis gyarmatosítás” ellen, – hirdeti a „Blätter” szerkesztősége Otto cikkéhez fűzött kommentárjában: a „gyarmatosítás”, „egyenlőtlenség” és „klímakrízis” fogalmak itt egyetlen nagy morális kategóriává olvadnak össze.
Amikor az apokalipszis lassan véget ér
Nem véletlen, hogy Otto úrhölgy ezt az utat választja. Legújabb, egyre doktrináriusabb műve már nem elsősorban a CO2-koncentrációk, a fizikai klímamodellek és így a „kemény” tudomány körül forog, hanem a „klímaigazságtalanság” körül:
Az éghajlatváltozás – így az ő tézise – kevésbé technikai döntések következménye, mint inkább a társadalmi egyenlőtlenség tünete és a történelmi hatalmi viszonyok kifejeződése. A rasszizmust, a kolonializmust és a szexizmust azonosítja a globális felmelegedés „gyökereiként”; a szegénység és az egyenlőtlen hatalmi viszonyok döntőbbek, mint az időjárás és a földrajz. Az, hogy nem csak a kibocsátásokról beszél, hanem egy „gyarmati-fosszilis narratíváról” is, amelynek az egész klímadiskurzust át kellene hatnia, következetes – és egyben sokatmondó egy olyan mozgalom állapotáról, amely kifogyott az apokalipszisekből.
Ami korábban osztályharc volt, ma a globális felmelegedés elleni küzdelem – és a megcáfolt marxista elméletek helyett most az interdiszciplináris kiterjedésű klímaideológiát igyekeznek felhasználni az új szocializmus felépítésére.
Úgy tűnik, hogy ma már nincs olyan dolog, amit a klímahisztérikusok ne használnának fel riogatásukhoz. Eleinte a klímaváltozás egy természettudományos tézis volt: üvegházhatású gázok, sugárzási egyenleg, hőmérsékleti trendek. Aztán az egész egy „szuperproblémává” nőtte ki magát – tovább mutálódva a nemzeti politika erkölcsi próbakövévé, valamint a fogyasztás, a táplálkozás, a mobilitás és a gyermekek számának univerzális mércéjévé. És most, a „fosszilis gyarmatosítás” korában, a klímáról szóló diskurzus a modernitás egyfajta átfogó magyarázatává vált, amelyben a kapitalizmus, a gyarmati történelem, a nemek közötti viszonyok és a globális egyenlőtlenség a nyugati civilizáció nagy elítélésévé olvad össze. kényszerűen magával hozva ennek a civilizációnak a mértéktelen elbutulását.
Mi a szerepe a gyarmatosítás fogalmának – és mit rombol le a fogalom?
Otto műveiben ma már teljesen természetesnek tűnik, hogy a klímaváltozás alapvetően az egyenlőtlenség és az igazságtalanság kérdése, sőt, hogy a „klíma-katasztrófa” elválaszthatatlanul összekapcsolódik a kapitalizmussal, a rasszizmussal és a szexizmussal. Könyveinek recenzensei örömmel beszélnek arról, hogy Otto „láthatóvá teszi” a gyarmati struktúrákat, és a klímakárokra az imperiális kizsákmányolás folytatásaként tekint. A következő fogalmi lépés kézenfekvő: ha a fosszilis energiahordozók égetése történelmileg egybeesik a nyugati iparosodással és az imperiális terjeszkedéssel, akkor ma retorikusan egyszerűen „kolonializmusnak” lehet nyilvánítani – és máris elértük a legmagasabb morális eszkalációs szintet. Ezzel azonban két dolgot keverünk össze, amelyeket egy józan diskurzusban gondosan meg kellene különböztetni. Az egyik az a kérdés, hogy történelmileg ki viselte a kibocsátási terhet és ki profitált belőle. Senki sem vitatja komolyan, hogy az iparosodott országok évtizedeken át hatalmas CO₂-kibocsátást okoztak, és ezzel jelentősen befolyásolták a mai koncentrációs szintet; ez azonban még nem mond semmit annak „klímára gyakorolt hatásával” kapcsolatban. Ezen nem változtatnak az olyan aktivista újságírók sem, mint Tim Würz, aki az első adventkor az „Allgemeine Zeitung” című lapban azt állította, hogy a mainzi futballstadionban gyújtott fáklyák okozzák „a legnagyobb klímakárosodást”.
A másik a kolonializmus fogalma, amely eddig a katonai hódítást, a közvetlen uralmat, a földfoglalást és a kulturális leigázást jelentette. Aki most a fosszilis energiafogyasztást „fosszilis kolonializmusnak” nyilvánítja, implicit módon azt állítja, hogy az áruk cseréje és a szén, olaj és gáz felhasználása strukturálisan ugyanaz, mint egy gyarmati háború. Ez nem elemzés, hanem morális metafora – és olyan, amely minden történelmi pontosságot feláldoz a maximális botránykeltés érdekében.
A klímavédelem mint új eszköz az erőforrásokhoz való hozzáféréshez és a hatalom kiterjesztéséhez
Pedig már a „zöld gyarmatosítás” jelenlegi diskurzusának áttekintése is többet árulna el, mint a lapokban megjelenő szlogenek inflációja. A globális Délről már régóta hallani panaszokat, hogy éppen a nyugati klímapolitika hoz létre új függőségi struktúrákat: a földeket szélerőműparkok, napenergia-farmok, erdőtelepítési projektek és (állítólagos) természetvédelmi területek számára foglalják le, a helyi közösségeket kiszorítják a világmegmentő dekarbonizációs fantáziák, a bevételek és a karbonkreditek pedig az északi vállalatok és kormányok mérlegeibe kerülnek. Pontosan ezt az összefüggést vitatják egyre gyakrabban a „zöld gyarmatosítás” szlogen alatt: a klímavédelem mint új eszköz az erőforrásokhoz való hozzáféréshez és a hatalom kiterjesztéséhez.
Még a német kulturális rovatokban is elkezdtek „zöld földfoglalásról” beszélni, amikor a szélerőműparkok, a hidrogénprojektek és az akkumulátormeghajtású Nyugat nyersanyag-ellátási láncai egész régiókat alakítanak át Dél-Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában szállítási zónákká. Tanulmányok elemzik, hogy például a „zöld hidrogénnel” való energia-kereskedelem valóban lehetővé teszi-e a globális déli féltekén a átalakulást, vagy csak új gyarmati mintákat erősít meg. Ebből a perspektívából éppen a gazdag országok merev klímapolitikája lenne a gyarmati struktúrák más eszközökkel való folytatása.
Az, hogy éppen a radikális klímaigazságosság-mozgalom osztja ezt a gyanút, nem teszi konzisztensebbé a „fosszilis kolonializmus”-ról szóló beszédet, hanem inkább azt mutatja, hogy a kolonializmus fogalmát manapság milyen önkényesen használják: hol a fosszilis modernitás, hol a zöld átalakulás ellen, a lényeg, hogy a Nyugatot morális pellengérre lehessen állítani.
A világvégétől a teljes igazságtalanság narratívájáig
Ehhez hozzátartozik, hogy Otto és társai már régóta elbúcsúztak a klasszikus katasztrófa-retorikától, anélkül, hogy feladták volna annak mechanizmusait. A könyv-fülszövegekben és recenziókban egyre gyakrabban találkozunk azzal a formulával, hogy a klímaváltozás nem „az egész emberiséget”, hanem „az emberi életeket és az élet alapjait” pusztítja el, elsősorban a sebezhetőket. Ugyanakkor azt szorgalmazzák, hogy ne a „teljes világ végéről” beszéljünk, hanem a világnak azon részeiről, amelyek már ma is egy igazságtalan rend alatt szenvednek, amelyet a klímaváltozás most még tovább súlyosbít.
Egyszerűen fogalmazva: a drámai apokalipszis, a világvége retorikailag már nem használható, mert hiteltelenné vált. Helyébe egy új, átfogó narratíva lép, amelyben minden társadalmi kérdés – a nemek közötti egyenlőségtől a tulajdonviszonyokig – klímakérdéssé alakul át. A régi „minden politika” formula „minden klíma” formulává válik. És aki „mindent” megmagyaráz, végül semmit sem magyaráz meg – kivéve saját hajlandóságát, hogy a valóság minden jelenségét egy nagy erkölcsi vád alapjává tegye. Az, hogy a „kolonializmus” fogalmát ilyen könnyedén használják, nem véletlen, hanem egy olyan társadalmi jelenség tünete, amely már csak a bűntudaton keresztül tud kommunikálni.
Ebben a logikában a kolonializmus univerzális negatív jelzőként szolgál: aki ezt a fogalmat használja, az nagyrészt eltekinthet a további érveléstől. Az, hogy a történelmi gyarmati birodalmak nemcsak fosszilis kibocsátásokat, hanem vasutakat, kórházakat, közigazgatási struktúrákat, nyelvi közösségeket és jogi rendszereket is hátrahagytak, amelyek ma is legalább részben működőképes állami és társadalmi rendszer alapját képezik, nem illeszkedik ebbe a fekete-fehér logikába. Ugyanígy nem illik bele az sem, hogy éppen olyan országok, mint Kína vagy India, hatalmas fosszilis energiafelhasználásnak köszönhetik felemelkedésüket, és most védekeznek az ellen, hogy a „klímaigazságosságra” hivatkozva megakadályozzák őket a nyugati mintára történő iparosodás útján.
Morális totalitarizmus
Nyugodtan megállapíthatnánk, hogy a globalizált világban kölcsönös függőségek, változások és igazságtalanságok léteznek, és hogy a klímapolitika nem oldja meg ezeket a konfliktusokat, csak újra elosztja őket. De a nyugalom nem azok dolga, akik politikai jelentőségüket abból merítik, hogy riadót fújnak. Ezért a retorika egyre élesebbé válik: Aki kételkedik a COP-folyamatok hatékonyságában, aki szkeptikusan tekint a nagy ígéretek és a csekély eredmények közötti eltérésre, aki rámutat, hogy az 1,5 fokos határ már túllépésre került anélkül, hogy a bolygó tűzkatlanban elsüllyedt volna, az pontosan úgy viselkedik, ahogy azt tőle a „fosszilis ipar és a fasiszták” elvárják.
A tudományos kétely morális eretnekséggé válik; a ráfordítások és eredmény józan elemzését, a mellékhatások kérdésének említését egy új fasizmus előfutárának nyilvánítják.
Így egy kettős mozgás jön létre, amely konzervatív szemszögből nézve rendkívül veszélyes. Egyrészt a hagyományos politikai kategóriákat – érdekek, konfliktusok, kompromisszumok – morális narratívák váltják fel.
Aki nem akarja egyszerűen leállítani a fosszilis energiát, mert tisztában van az ipari bázissal, az energiaárakkal és a társadalmi békével a saját országában, azt nem legitim ellenérdekelt félként kezelik, hanem a „fosszilis kolonializmus” bűntársaként.
Másrészt az egész klímavitát a mérhetőség szintjéről az értelmezés és identitás küzdelmének szintjére helyezi át. A kérdés már nem az, hogy melyik energiamix melyik körülmények között ésszerű, hanem hogy mi a másik fél hozzáállása a „klímaigazságossághoz”, amely dönt arról, beléphet-e az illető a morális szalonba. Paradoxon, hogy éppen ez a klímadiskurzus erkölcsi síkra terelése súlyosbítja azokat az egyenlőtlenségeket, amelyeket állítólag leküzdeni akar. Amikor Európa a „klímaigazságosságra” hivatkozva kiterjedt tilalmakat, adókat és szabályozásokat vezet be, ez elsősorban a saját alsóbb rétegeit érinti, amelyek rá vannak utalva az olcsó mobilitásra, kedvező árú fűtésre, regionális egyéni közlekedésre és ipari munkahelyekre. Ugyanakkor a globális déli országoknak papíron „klímabarát” fejlődési utakat kell követniük, miközben valójában nyersanyag- és tanúsítványpályákra vannak állítva, amelyek az északi országok zöld átalakításához mozgósítják erőforrásaikat.
Amikor a klímapolitika maga is gyarmati vonásokat ölt
Pontosan a „zöld gyarmatosítás” körüli viták teszik világossá, hogy a klímapolitika valóban gyarmati vonásokat ölthet – csak éppen nem úgy, ahogy Friederike Otto elképzeli, az absztrakt „fosszilis gyarmatosításban”, hanem a klímát ürügyként lobogtató rezsimek viselkedésében, melyek a nyugati igények kielégítése érdekében hozzányúlnak a periféria földjéhez, vízéhez és energiájához. Ha az erdőtelepítési projektek felülírják a hagyományos használati jogokat, ha a CO₂-kompenzációs fantáziák a helyi közösségek kisajátításához vezetnek, ha az európai éghajlat-politikai célokat mások földjének kisajátításával érik el, akkor ez egyfajta gyarmatosítás, amely a jó maszkja mögé rejtőzik. Egy konzervatív kezdeményezés e ponton egy józan megközelítést javasolna: Igen, az éghajlat természetesen millió évek óta változik, és igen, ez talán kockázatokat is jelent. De ebből semmiképp nem következik, hogy minden időjárási anomália, minden igazságtalanság, minden társadalmi konfliktus „éghajlati válság” – és főleg nem, hogy az egész történelmünket a gőzgép feltalálása óta egyetlen gyarmati rablóhadjáratnak kell tekintenünk az atmoszféra ellen.
A probléma lényege nem az éghajlatban rejlik, hanem egy politikai osztályban, amely nem hajlandó elismerni a – fizikai, gazdasági és kulturális – határokat és konkrétan megfogalmazni a felelősséget.
Aki komolyan tenni akar az emberekért és a környezetért, annak vissza kell vennie a riadalomkeltésből, és szét kell választania a dolgokat: a természettudományos kérdéseket mint olyanokat kell kezelni, az infrastruktúrát és az alkalmazkodást nemzeti felelősség keretében kell megszervezni, a kereskedelmi és fejlesztési politikát egyenrangú felekként kell megtárgyalni – és mindenekelőtt véget kell vetni olyan fogalmakkal való visszaéléseknek, mint a „kolonializmus” és a „fasizmus”, amelyek minden differenciált vitát megmérgeznek. A pánikkeltő oldal ehelyett azonban előre menekül:
a „klímaváltozás” a „klíma-katasztrófává”, a „klíma-katasztrófa” a „klíma-igazságtalansággá”, a „klíma-igazságtalanság” pedig a „fosszilis kolonializmussá” válik.
Ha a pánikkeltés mögött semmi nincs, marad a búcsú a józan észtől
Végül az a benyomás marad, hogy ez egy ideológiai diskurzus, amely elszakadt a valóságtól, és elsősorban önmagát erősíti meg. Minél kevésbé tapasztalhatók a nagy katasztrófaforgatókönyvek az emberek mindennapi életében, annál erőteljesebbé kell tenni a nyelvezet, és új, egyre drámaibb morális címkéket kell kitalálni. A „fosszilis kolonializmus” kifejezés ennek a kimerültségnek a tünete. Azt mutatja, hogy a klímadiskurzus olyan pontra jutott, ahol már semmi sem túl banális, túl elrugaszkodott vagy túl torz ahhoz, hogy ne lehessen felhasználni a riadalomkeltéshez. A kvázi-vallási tézisek, mint például
„Egy példátlan hődóm borítja Eurázsiát extrém többlet-hőmérséklettel. Ez blokkolja a téli levegőt”
ahogy az első adventkor a „Frankfurter Rundschau” online kiadásában olvasható volt, csak egy a sok jel közül.
Aki mindezt elutasítja, az nem a teremtés ellensége, hanem az észszerűség barátja.
És talán a szükséges ellenterv pont ott kezdődik, ahol újra megtanuljuk, hogy olyan szavakat, mint „kolonializmus” és „katasztrófa” csak akkor használjunk, ha használatuk valóban helyénvaló, – és nem akkor, ha evvel akarjuk igazolni: a történelem helyes oldalán állunk.
Forrás: Thomas Hartung: „Fossilistischer Kolonialismus“ und andere Albernheiten – ANSAGE
Közzétevő a német helyzet elemzéséhez csak annyit szeretne hozzáfűzni:
A német média és az egypetéjű többpártrendszer (az AfD kivételével) évtizedek alatt kinevelt egy nemhogy kompromisszumra, de párbeszédre is képtelen és alkalmatlan generációt, amelynek tagjai eltérő állásponttal történő szembesüléskor – mivel érveik nincsenek – csak egyet ismernek: Az eltérő álláspontot képviselő személyt nácinak, szélsőjobboldalinak titulálni, akivel nem beszélünk, és aki ellen az autó felgyújtástól kezdve a lincselésig és gyilkosságig minden megengedett. A rendőrség és igazságszolgáltatás félrenéz, illetve a rollátorpuccs néven elhíresült és a végtelenségig elhúzódó szúnyogból elefánt kategóriájú monstre-perrel van elfoglalva.
Hajlamosak lennénk továbbá (ha egyszer utunkba akadna egy ilyen Friederika-féle személy), finoman felhívni a figyelmet, hogy amit képvisel, az paranoia. De valószínűleg rájönnénk, hogy nemcsak egy személy, hanem a társadalom jelentős része áldozata ennek a paranoiának.
S hogy hogyan fog ez végződni? Félő, hogy egy olyan robbanással, netán polgárháborúval, amit egész Európa meg fog sínyleni.
Hivatkozás:
[1] Friederike Otto-t a klímapánikkeltő gépezet az egekig magasztalta. A hölgy teljesítménye adatmanipulációból, csúsztatásból állt. Csak így tudta az időjárási eseményeket az éghajlatváltozáshoz hozzárendelni. Részletek itt: Mennyivel tartozunk? Avagy ki tartozik kinek és miért?
2025. december
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 IBAN: HU47 1020 5000 1219 9224 0000 0000 (K&H) A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
