Újabb bizonyíték: A CO2 nem okozhatja a fölmelegedést

Mi ugyan eddig is tisztában voltunk vele, de örömmel számolunk be az újabb tudományos megközelítésről. A rögeszmések reakciója pedig kiszámítható. Úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, nehogy vitába kelljen szállni az újabb megsemmisítő bizonyítékkal.

Az atmoszférában található CO2 mekkora hányada származik emberi tevékenységből?

Ezt a kérdést a klímakutatók zöme nem tette föl az elmúlt évtizedekben. Hiszen egy olyan válasz, amely nem felel meg a klímapánikkeltő gépezet céljainak, pénzmegvonást, a tudományos karrier derékba törését eredményezheti. Ezért beszélhet ellentmondás nélkül ostobaságokat Antonio Guterres ENSZ-főtitkár:

„A globális fölmelegedés korszaka után beléptünk a globális forrás (global boiling) korszakába.” Avagy: „Az idei (2023) július az elmúlt 120 ezer év legmelegebb júliusa.”

Szerintünk ezek annyira nyilvánvaló ostobaságok, hogy nem tudunk másra gondolni, hogy a pánikkeltő gépezet teszteli a lakosság értelmi képességét: Mi az az ostobaság, amit még vállrándítás nélkül lenyelnek, hol van az a szint, amikor már az utca embere is azt mondja, ne ez már nekem is sok. Mindemellett a pánikkeltő narratívát használó Guterres is pontosan úgy viselkedik, mint aki nem hisz a saját maga által mondottakban. Nem bírálta a német kormányokat az atomenergiatermelés lefűrészeléséért, az európai országokat pedig szapora afrikaiak és arabok millióinak Európába csalogatásáért (akiknek karbonlábnyoma saját hazájukban jóval alacsonyabb, mint Európában).

Fenti kérdést a klímakutatók zömével ellentétben három amerikai kutató – Kenneth Skrable, George Chabot, and Clayton French – tette föl. Munkájuk címe:

World Atmospheric CO2, Its 14C Specific Activity, Non-fossil Component, Anthropogenic Fossil Component, and Emissions (1750–2018) (Az atmoszféra CO2-tartalma, annak 14C fajlagos aktivitása, antropogén fosszilis összetevője és emissziói 1750-2018 között)

A 15 oldalas tanulmány as HEALTH PHYSICS -ben jelent meg 2022 februárjában, időközben elérhető itt is. https://www.bleadon.org.uk/media/other/24400/World_Atmospheric_CO2_Its_14C_Specific_Activity.2.pdf

Meglehetősen bonyolult az 1750 óta kibocsátott antropogén CO2 mennyiségeket számolni, de a tanulmányban a számítási módszerek részletesen le vannak írva.

A három szerző két dologgal számol: A 14C – a szén 14-es izotópja tulajdonságaival, amelynek felezési ideje 5740 év -, valamint azzal a ténnyel, hogy ez az izotóp nincs jelen a fosszilis tüzelőanyagokban. Az előbbi lehetővé teszi az antropogén eredetű CO2 légköri arányának C_F(t) meghatározását a 14C és a 12C koncentrációján, valamint a 13C és a 12C koncentrációja arányában bekövetkező változáson keresztül, figyelembe véve azt a tényt, hogy a szénciklusban végül kialakuló egyensúlyból következtetni lehet az antropogén CO2 bevitelére, mivel a fosszilis tüzelőanyagokban hiányzó 14C izotóp arányának csökkenéséhez vezet, amely csökkenés a 14 C felezési ideje alapján szintén nagyon pontosan meghatározható.

Bonyolultnak hangzik, és részben az is.

Holott a legbonyolultabb probléma valószínűleg az 1750-es kiindulási helyzet modellezése. Miért 1750?

Mert 1750-et tekintjük az ipari forradalom és így a fosszilis tüzelőanyagokból származó CO2 légkörbe jutásának kezdő évének. 1750 előtt a szén 14 termelése körülbelül 15 000 évig állandó szinten volt, amit a szerzők 16,33 dpm pG-ben határoznak meg (16,33 tömegrész atomos bomlás percenként és grammonként, a C14 felezési idejét figyelembe véve).

És természetesen egy egész sor információt ki lehet használni: Például a Föld éghajlatának ciklikus alakulása:

Képfelirat:
Fölső narancssárga vonal: Glaciális – interglaciális ciklusok. A napsugárzás szinuszgörbe-szerűen változik az időben , egy 23 ezer éves ciklusidőt követve, a 65°N helyre mérve, illetve számítva (Berger et Loutre, 1991).
Fekete vonal: Glaciális – interglaciális ciklusok az elmúlt 100 ezer évben, melyeket lassú lehűlési szakaszok, és hirtelen fölmelegedések váltakozása jellemez. Ezeket az antarktiszi Dome Fuji jégmagok hidrogénizotópos vizsgálatából számították (Kawamura et al, 2007).
Alsó kék vonal: az atmoszféra CO2-tartalma a Dome Fuji jégmagok légbuborékaiból vett minták alapján, amely jól követi a hőmérséklet időbeli változását (Kawamura et al, 2007).
A sárga oszlopok az interglaciális periódusokat mutatják.

A fázis, amelyben jelenleg vagyunk, egy interglaciális időszak, amelynek „melegedési szakasza” valószínűleg 5000 évvel ezelőtt kezdődött, mert 1950-ben a korábbi korszakokhoz képest alacsonyabb, 300 ppm alatti CO2-koncentrációnál emelkedő hőmérsékletet regisztrálnak.

„Az utolsó hosszú jégkorszak alatt az óceánok nagy mennyiségű CO2-t odottak be a légkörből. Az ábrán látszik, hogy a Föld még mindig a holocén interglaciális időszakban van, amely 11 500 évvel ezelőtt kezdődött. A 11 500 év alatt bekövetkezett csúcshőmérséklet-változás 1950-ig úgy tűnik, jelentősen kisebb, mint az előző három interglaciális időszak alatt. A CO2 csúcsértéke 300 ppm-nél kisebbnek tűnik, és kisebb, mint az előző interglaciális időszak csúcsértéke. Úgy tűnik tehát, hogy a Földön 1800 óta tapasztalható CO2-növekedés több mint 5000 évvel ezelőtt kezdődött.”

[Közzétevő betoldása: Hosszú léptékű, többezer éves időskálán nem vitatjuk a szerzők megállapításait. Mindettől függetlenül az elmúlt ezer év klímaváltozásai, kis jégkorszakok és meleg időszakok jó korrelációt mutatnak a Nap belsejében lezajló ciklikus folyamatokkal.]

A szerzők számításaikban a NASA által mért értékeket használnak fel minden releváns változóra vonatkozóan; a szerzők csak a 14C emberi befolyás nélkül várható éves bomlását extrapolálják konzervatív módon, így a következtetésként bemutatott eredményeiket is nagyon konzervatív becslésnek kell tekinteni. És még ezzel a konzervatív becsléssel is arra a következtetésre jutnak, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből a légkörbe jutó CO2 még csak meg sem közelíti azt a mennyiséget, amely a globális felmelegedéshez szükséges lenne.

Magyarázat:

(2) A szén-dioxid-koncentráció változása;
(3) Antropogén CO2-bevitel;
(5) Természetes CO2-bevitel;
(6) CO2-koncentráció a légkörben;
(7) CO2-bevitel millió tonnában.

Röviden a legfontosabb eredmények, amelyek ebből az ábrából és az alapjául szolgáló adatokból levonhatók:

• Az emberiség által 1750 óta kibocsátott CO2-nek csak legfeljebb 23%-a jutott a légkörbe. Mindez túl kevés ahhoz, hogy globális felmelegedést okozzon. A kibocsátott CO2 legalább 77%-a természetes tározókban, elsősorban az óceánokban került megkötésre:
  

  „2018-ban az antropogén fosszilis CO2 teljes mennyisége a légkörben a becslések szerint 3,664 x 10¹⁷ g, ami az 1750 óta történt 1,590 x 10¹⁸ g-os összkibocsátás 23%-át teszi ki. Így 2018-ban a becslések szerint a teljes kibocsátás 77%-a van jelen a légkör puffertározóiban.

• A gyorsuló növekedés, amely mind a természetes CO2, mind az emberi tevékenységből származó CO2 esetében kimutatható 1950 után, nem az üvegházhatás eredménye, hanem a főként óceánokban oldott CO2 fokozott kioldódásának eredménye, amelynek oka az erőteljesebb napsugárzás:
  

  „1950 után a C(t) két komponensének értékei gyorsan növekedni kezdenek, és ez a növekedés 2018-ig folytatódik. Ezt a gyors növekedést azonban sem az üvegházhatás, sem a globális felmelegedés nem váltja ki, melyek nem állnak összhangban sem a CF(t) 1950-es 4,03 ppm-es értékével, de a nem-fosszilis komponens viszonylag kis mértékű – a DCNF(t) évi 31,07 ppm értékű – növekedésével sem. Ez utóbbi érték a DC(t) 35,10 ppm-es értékének 88,5%-a. A növekedés nem az üvegházhatás és a globális felmelegedés következménye. Ez a 31,07 ppm-es DCNF(t) érték 1950-ben a CO2 éves megoszlásából adódik a CO2 tározói között, mindenekelőtt a CO2 nettó kibocsátásából az óceánokból a napsugárzás okozta hőmérsékletnövekedés miatt 1950-ben és azt követően.”

• A feltételezés, hogy a légkör CO2-koncentrációjának növekedését a fosszilis tüzelőanyagok elégetése okozza, nem megalapozott tudomány (settled science). A megalapozatlan állítások, miszerint a fosszilis tüzelőanyagok elégetése felelős az éghajlatváltozásért, jelentős társadalmi következményekkel járnak, amelyek számtalan erőforrás helytelen elosztásához vezethetnek, és így lerombolhatják a társadalmi alapokat.

Patrick Frank egy 2019-es tanulmányában lesújtó értékelést ad az éghajlatváltozási modellekről, mivel:

• Az éghajlatváltozási modellek nem képesek megjósolni a Föld hőmérsékletét.
• A hőmérsékleti trendekre vonatkozó összes számítás téves.
• Így CO2 éghajlatra gyakorolt hatásáról tett minden állítás értelmetlen.
• A CO2 éghajlatra gyakorolt hatását még akkor is nehéz volna bizonyítani, ha létezne ez az effektus.
• Még a felhők által a Földre visszavert hosszúhullámú sugárzás modellezésének hibája is 114-szer nagyobb, mint a CO2 feltételezett hatása az éghajlatra.

A tanulmány a Frontiers in Earth Science honlapon jelent meg 2019-ben, erről a Sciencefiles is beszámolt.

2023. október
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök