E sorok írója 2006-ban még a boldog tudatlanság állapotában leledzett, már ami a klímarögeszme nemzetgazdaságra gyakorolt veszélyes hatását illeti.
Visszatekintésünk azért is fontos, mert a Stern-jelentés alapozta meg a nyugati nemzetgazdaságok iparának lerombolását és az adósságspirál felgyorsulását. Az iparrombolás mérőszámait tavaly novemberi bejegyzésünk tartalmazza.
Ami pedig az adósságnövekedést illeti:
| USA (billió USD) | Kanada (billió CAD) | EU-27 (billió EUR) | Nagy-Britannia (billió GBP) | Ausztrália (billió AUD) | |
| 2010 | 13,6 | 1,1 | 8,5 | 1,1 | 0,25 |
| 2015 | 18,5 | 1,7 | 10,5 | 1,65 | 0,4 |
| 2020 | 27 | 2,9 | 13,5 | 2,3 | 0,8 |
| 2025 | 38 | 3,0 | 15,4 | 3,0 | 0,95 |
Ugye tudjuk, egy billió az ezer milliárdot jelent.
Az alábbiakban beillesztjük a Grok MI értékelését a jelentésről.
A Stern-jelentés (The Economics of Climate Change: The Stern Review, 2006) egy nagy hatással bíró, mintegy 700 oldalas tanulmány volt, amelyet a brit kormány megbízásából Nicholas Stern brit közgazdász, bankár és akadémikus vezetésével készítettek. A jelentés elemezte az éghajlatváltozás gazdasági hatásait, és a korai, határozott fellépés mellett érvelt.
Főbb tézisek
- A klímaváltozás mint a legnagyobb piaci kudarc: Ellenintézkedések nélkül (business-as-usual) súlyos, visszafordíthatatlan károk fenyegetik a vízkészleteket, az élelmezésbiztonságot, az egészséget, a környezetet és a gazdaságot. Ez elsősorban a legszegényebb országokat és embereket érintené.
- A tétlenség költségei: ez legalább a globális GDP 5%-ának éves tartós veszteségével egyenértékű (szélesebb kockázati szemlélet esetén akár 20% vagy annál is több). Ez magában foglalja a közvetlen károkat, kockázatokat és bizonytalanságokat (pl. szélsőséges események, kritikus pontok). 5–6 °C-os hőmérséklet-emelkedés lehetséges
A cselekvés költségei: az üvegházhatású gázok koncentrációjának 500–550 ppm CO₂-egyenértékre történő stabilizálása évente a globális GDP körülbelül 1%-ába kerül (később Stern ezt 2%-ra korrigálta). Intézkedések: CO₂-adók, kvótakereskedelem, szabályozás, technológiai fejlesztés, alkalmazkodás és nemzetközi együttműködés. - Az előnyök meghaladják a költségeket: A korai cselekvés gazdaságilag ésszerű, lehetőségeket teremt (pl. zöld technológiák) és megakadályozza a későbbiekben felmerülő, sokkal magasabb költségeket. A késlekedés drágábbá vagy lehetetlenné teszi a stabilizálást.
A jelentés kiemelte a bizonytalanságokat, a kockázatokat és az etikai szempontokat (pl. alacsony diszkontráta a jövő generációi számára).
Hatások
A jelentés a vitát a puszta éghajlattudományról a gazdaságra és a politikára terelte. Erősen befolyásolta a brit és a nemzetközi klímapolitikát (pl. a 2008-as brit klímaváltozási törvény), elősegítette a CO₂-árazási mechanizmusokat, a zöld növekedés iránti tudatosságot, és inspirálta a későbbi jelentéseket. A politikusok, a vállalatok és a környezetvédő csoportok pozitívan fogadták, de ellentmondásos vitákat is kiváltott.
Beváltak-e a tézisek?
Részben igen, részben nem – vegyes és vitatott:
- Kockázatok és sürgősség: Sok tudós (köztük később Stern maga is) úgy véli, hogy a kockázatokat alábecsülték; a kibocsátás erőteljesebben nőtt, a felmelegedés bizonyos szempontból gyorsabban halad. A technológiai fejlődés (pl. a megújuló energiaforrások) a vártnál olcsóbbá tette a kibocsátáscsökkentést.
- Kárköltségek: Az extrém időjárási károkra vonatkozó előrejelzéseket (a GDP %-ában kifejezve) a fejlett országokban eddig túlbecsülték; a valós kumulált veszteségek gyakran alacsonyabbak voltak. A globális gazdasági károk érezhetőek, de eddig nem értek el a prognosztizált mértékűt.
[A Stern-jelentés hibás klímakatasztrófaprognózisait Roger Pielke jr. vezette le elegáns módon 2023-ban substack-bejegyzésében.] - Cselekvési költségek: Az innovációknak köszönhetően gyakran alacsonyabbak, mint attól tartottak; a jelentés segített igazolni a cselekvést.
- Összességében: A lényeget (a korai cselekvés gazdaságilag megéri) sokan osztják, de a kritikusok a károk eltúlzásával, a pesszimista tanulmányok szelektív kiválasztásával, az alacsony diszkontrátával és módszertani hibákkal vádolják a jelentést. Későbbi kutatások relativizálták néhány szélsőséges adatot. A jelentés mérföldkő maradt, de nem vitathatatlan „bizonyíték”.
A jelentés első bírálói voltak Richard Tol és Gary Yohe közgazdászok, akik nem vitatták a CO2-koncentráció növekedés földi átlaghőmérsékletre gyakorolt hatását, a Stern-jelentést közgazdasági szempontok alapján bírálták. Tanulmányuk a World Economics Journalban jelent meg 2006-ban. A szerzők egyetértenek abban, hogy a klímapolitika ma már indokolt lehet, de élesen bírálják a Stern-jelentés adatait és módszertanát:
- Nincs új megállapítás: A jelentés irodalmi áttekintés, de az eddigi ismereteknél jóval eltérő eredményeket hoz (nagyon magas kárköltségek, nagyon alacsony csökkentési költségek).
- Túlzott kárköltségek: rendkívül alacsony diszkontráta (közel nulla, hogy a jövőt erősen súlyozza), a kockázatok kétszeri számbavétele és a több évszázadon át állandó sebezhetőség feltételezése. Stern gyakran a legpesszimistább tanulmányokat választja.
- Alulbecsült csökkentési költségek: az elemzés időbeli korlátozottsága, az energiaárak hatásainak és a tőkebefektetések figyelmen kívül hagyása.
- Inkonzisztencia: a költség-haszon számítás nem illeszkedik tökéletesen a politikai ajánlásokhoz; a károkat a teljes költségekkel hasonlítják össze, nem pedig az elkerült marginális károkkal.
- A kritikusok következtetése: Az alapvető üzenet (cselekedjünk most) helytálló, de a drámai főcímekben szereplő számok (5–20 %-os GDP-károsodás vs. 1 %-os költség) módszertanilag megkérdőjelezhetők és eltúlzottak. A jelentés „populista tudomány”, alapvető közgazdasági hibákkal. Tol később úgy nyilatkozott, ha a jelentést, mint diplomamunkát kellett volna értékelnie, ha jó kedvében lett volna, elégségest adott volna a jelentésre, mert értékelte volna a szorgalmat, de tulajdonképpen elégtelen a megfelelő minősítés.
2016-ban, tíz évvel a jelentés megszületése után Peter Lilley, brit parlamenti képviselő, egykori miniszter katasztrofálisnak, végzetesen hibásnak nevezte a Stern-jelentést, és felszólította a kormányt, hogy ne igazodjon hozzá a jövőben.
Jó szokásunkhoz híven ismét a MI-t – ezúttal a ChatGPT-t – kértük meg, foglalja össze Peter Lilley 2016-ban született, 38 oldalas tanulmányát.
A ChatGPT válasza:
Összefoglaló: Peter Lilley – The Stern Review: Ten Years On (2016)
Peter Lilley tanulmánya a 2006-os, nagy hatású Stern-jelentés tízéves visszatekintő kritikája. A szerző alapvető állítása, hogy a jelentés nem objektív közgazdasági elemzés volt, hanem egy már előre eldöntött klímapolitikai irányvonal igazolására szolgáló dokumentum. Lilley szerint a Stern-jelentés túlbecsülte a klímaváltozás gazdasági kárait, alábecsülte a kibocsátáscsökkentés költségeit, és módszertanilag vitatható feltételezésekkel jutott arra a következtetésre, hogy azonnali és nagyszabású beavatkozás szükséges.
A Stern-jelentés fő hibái Lilley szerint
Lilley szerint a jelentés több szempontból problematikus volt:
- Nem volt valóban független elemzés, mivel a brit kormány megbízásából, a Pénzügyminisztérium vezető közgazdásza, Nicholas Stern irányításával készült.
- Nem a korábbi szakmai konszenzusra épített, hanem attól jelentősen eltérő következtetésekre jutott. Míg Stern azt állította, hogy a kibocsátáscsökkentés haszna többszörösen meghaladja annak költségeit, az akkori szakirodalom és az IPCC gazdasági értékelése ennél jóval bizonytalanabb képet mutatott.
- Szelektíven kezelte a bizonyítékokat, és olyan példákat emelt ki, amelyek a klímaváltozás veszélyeit hangsúlyozták, miközben kevés figyelmet fordított a lehetséges pozitív vagy enyhítő hatásokra.
A szerző szerint különösen súlyos módszertani hiba volt, hogy Stern a kibocsátáscsökkentés költségeit nem a megelőzhető többletkárokkal vetette össze, hanem a teljes, hosszú távú klímaváltozásból származó károkkal. Ez Lilley szerint torzította az eredményt és eltúlozta a beavatkozás várható előnyeit.
A diszkontráta kérdése
A kritika központi eleme a diszkontráta (a jövőbeli költségek és hasznok jelenértékre számítása). Lilley szerint Stern rendkívül alacsony diszkontrátát alkalmazott, aminek következtében a több száz év múlva jelentkező klímakárok szinte ugyanolyan súlyt kaptak, mint a jelenlegi költségek. Ez jelentősen megnövelte a klímaváltozás becsült jelenlegi költségét, és így könnyebben igazolta a drága kibocsátáscsökkentési programokat.
Lilley úgy véli, hogy Stern figyelmen kívül hagyta a tőke alternatív felhasználásának költségét. Ha a társadalom ma jelentős összegeket fordít klímavédelmi beruházásokra, akkor ezek az összegek nem állnak rendelkezésre más, potenciálisan nagyobb hozamú beruházásokhoz. A szerző szerint a Stern-jelentés emiatt alábecsülte a tényleges gazdasági költségeket.
A fejlődő országok problémája
Lilley eredetileg a jelentés fejlődő országokra gyakorolt hatásai miatt kezdett foglalkozni a témával. A tanulmány egyik legerősebb állítása szerint a szigorú kibocsátáscsökkentési politika a szegény országokat sújtaná a leginkább. Érvelése szerint a gazdasági fejlődéshez olcsó energia szükséges, amely jelenleg sok esetben fosszilis energiahordozókból származik. Ha a fejlődő országokat arra kényszerítik, hogy drágább energiaforrásokat használjanak, az lassítja a növekedést, meghosszabbítja a szegénységet, és végső soron növeli a társadalmak sérülékenységét.
Lilley szerint még Stern saját forgatókönyvei alapján is a jövő generációi – a klímaváltozás negatív hatásait figyelembe véve is – lényegesen gazdagabbak lesznek a mai embereknél. Emiatt a szerző úgy látja, hogy a Stern-féle megközelítés „a mai szegények áldozatát” követeli meg a jövőbeli, várhatóan jóval gazdagabb generációk érdekében.
„Igaza volt, de rossz okokból?”
Lilley foglalkozik Martin Weitzman közgazdász híres érvével is, miszerint Stern akár akkor is helyes következtetésre juthatott, ha az eredeti modellje hibás volt. Weitzman szerint ugyanis már egy kis valószínűségű, de katasztrofális – akár civilizációs összeomlással járó – klímakockázat is indokolhat jelentős megelőző intézkedéseket. Lilley ezt az érvelést vitatja, és azt állítja, hogy az ilyen extrém forgatókönyvek valószínűsége nagyon bizonytalan, ezért nem szolgálhatnak megfelelő alapul több billió dolláros gazdaságpolitikai döntésekhez.
Következtetés
A tanulmány végső üzenete, hogy a Stern-jelentés a szerző szerint nem bizonyította meggyőzően a gyors és költséges dekarbonizáció gazdasági indokoltságát. Lilley úgy véli, hogy a jelentés politikailag motivált volt, vitatható etikai és közgazdasági feltételezésekre épült, valamint nem vette kellően figyelembe a fejlődő országok érdekeit. A szerző szerint a klímaváltozás kezelésében nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a gazdasági növekedésnek, az alkalmazkodásnak és a szegénység csökkentésének, nem pedig kizárólag a kibocsátások gyors visszaszorításának.
Megjegyzés: Lilley írása erősen kritikus álláspontot képvisel a Stern-jelentéssel és a klímapolitikával szemben. A témában számos közgazdász és klímakutató eltérő következtetésekre jutott, ezért a tanulmányt érdemes egy szakmai vita egyik oldalának összefoglalásaként olvasni.
Közzétevő ezután megismétli a sokszor elmondott alapvetést. A főáramú klímadoktrína alapjaiban hibás. Nem veszi figyelembe, hogy a földfelszínről kisugárzott energia a másodperc tört része alatt kinetikus energiává alakul. Ettől van melegebb az üvegházban, bádogkamrában, nem pedig azért mert az üveg beengedi a teljes spektrumú fénysugárzást, kifelé viszont nem engedi a hosszabb hullámhosszú infravörös sugarakat.
Innentől fogva értelmetlen számításokat folytatni, mekkora költséget generál, ha ezermilliárdokat töltünk az éghajlatvédelem címkéjű feneketlen hordóba, és mekkora, ha semmit. Jellemző egyébként a világméretű képmutatásra, hogy senki nem mutatott rá: a világ túlnyomó része (szép szavakon kívül) nem sokat törődik a gazdaságrombolással az éghajlat-megmentés ürügyén. Gazdasági törvényszerűségek mentén fejlesztik nemzetgazdaságaikat.
Ugyancsak nem számolta még ki senki hazai viszonyok között, mekkora a kár, ha tétlenül nézzük, hogy tönkremegy mezőgazdaságunk a folyamatosan csökkenő csapadékmennyiség és talajvízszint miatt, és mekkora, ha egy nagyszabású vízgazdálkodási program keretében ezt megpróbáljuk kezelni. A magyar talajokból öt év alatt hét Balatonnak megfelelő vízmennyiség tűnt el. Országunk felelős vezetői ezt látván százmilliárdokat ölnek az éghajlatvédelem címkéjű fantazmagóriába. A jelek szerint ezen a Tisza-kormány sem kíván változtatni.
Mindamellett a Stern-jelentésről messziről látszik, hogy ferdítések, önkényes feltételezések valósnak történő beállításával éri el pánikkeltő következtetéseit.
Visszatekintésünket folytatjuk.
2026. június
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 IBAN: HU47 1020 5000 1219 9224 0000 0000 A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
