Avagy viszlát tudomány II. (vagy III. vagy IV.)
Mai bejegyzésünknek nincs közvetlen köze az éghajlathoz, a klímaváltozás okaihoz. Az összekötő kapocs a valakik által gerjesztett pánikkeltés, az ún. tudósok ráerősítése, majd a média turbóhatása.
E bejegyzés szerzője középiskolai fokon tanult biológiát és egyetemi szinten kémiát. Bár ennek már sok éve, valami pislákoló tudás megmaradt még benne.
Így valami ösztönös tiltakozás ágaskodott bennem, amikor szembetalálkoztam a mikro- és nanoműanyagok [1] okozta rendkívüli veszélyekről szóló hírekkel.
Illusztrációul négy képernyőkép:
Az emberi szervezetbe ugyanis a mikro- és nanoműanyagok előtt is jutottak idegen anyagok, és a szervezet ősidők óta képes volt ezeket kezelni. A vízoldhatatlan részecskék a széklettel távoznak természetes úton, a vízoldható anyagok (elsősorban sók) pedig a vizelettel, esetleg a bőrfelületen keresztül. Ha több só jutott a szervezetbe a szükségesnél, az ember megszomjazott és ürített.
Még az emberi tüdőnek is van mechanizmusa a szálló por, illetve egyéb káros anyagok bezárására majd elszállítására a gyomorba vagy a torokba, ahonnan azok váladék formájában távoznak.
Az emberi szervezetből hiányzik a mechanizmus, ami bármi idegen anyagot is elszállítson akár az agyba, akár a szervezet más részébe. Természetesen – kóros esetben – történnek kiválások.
A vesekő oka az alacsony folyadékbevitel, az ivóvíz esetleges magas karbonáttartalma, a magas fehérjefogyasztás, öröklött anyagcserezavar.
Epekövet a zsírokban gazdag és rostszegény táplálkozás okozhat.
Érelmeszesedéshez (zsír-, koleszterin- és mésztartalmú lerakódás az artérián) a helytelen táplálkozás, dohányzás, cukorbetegség, mozgáshiány, elhízás és a magas vérnyomás vezethetnek.
Látjuk tehát, mindhárom esetben olyan anyagok rakódnak le, melyek eltávolítására a szervezet normális működése esetében rendelkezik a jól működő kiválasztó mechanizmusokkal, a lerakódás kóros működést, egészégtelen életmódot jelent.
A normálisan működő szervezetből hiányzik a mechanizmus az idegen anyagoknak a felhalmozásához.
De, bár csakúgy mint a kovidhisztéria idején, ösztönösen tudtam ugyan, hogy nem stimmel a narratíva, nagyon nehéz volt ezt bebizonyítanom – legalábbis a kezdeti időszakban.
Míg a kovid- és klímapánikkeltés idővel a helyükre kerültek, a szervezetben felhalmozódó műanyagokkal kapcsolatban a mai nap találkoztam először olyan tudományos forrással, amely megerősítette kételkedésemet. Beszéltem ugyan laborokkal, de ezekre a vizsgálatokra csak néhány, jól felszerelt laboratórium van felkészülve, nem is igazán olcsók, és akkor még mindig fönnáll a veszélye annak, hogy a labor velem szemben is hamis mérési eredményeket közöl.
Ezért jelentőségteljes, hogy végre valaki vette a bátorságot, és kimondja a magától értetődőt:
A mikro- és nanoműanyag riogatással semmi nem stimmel. Ez a valaki a Guardian, amely korábban nem ment a szomszédba egy kis pánikkeltésért.
A Guardian emlékeztet, korábban saját maga számolt be olyan tanulmányokról, melyek hírt adtak a mikro- és nanoműanyagok lerakódásáról az agyban, herében, méhlepényben és az artériában.
Tény, hogy a műanyagszennyezés probléma. De hamis mérési eredmények értelmetlen szabályozáshoz vezethetnek, és végső soron a műanyagipart segítik, amely a valós problémákat is lesöpörheti a hibás mérésekre történő hivatkozással.
„Mikroműanyagok bioakkumulációja az emberi agyban – boncolási vizsgálatok alapján” – ez volt a címe a Nature-ben 2025 februárjában megjelenő tanulmánynak, amely szerint a mikro- és nanoműanyagok (MNP) jelenléte az agyszövetben növekvő tendenciát mutat, ami több tucat, 1997 és 2024 között elvégzett boncoláson alapul.
Tanulságos idézni az absztraktból:
A környezeti mikro- és nanoműanyagok (MNP-k) globális koncentrációjának emelkedése aggodalmakat kelt az emberi expozíció és az egészségügyi következmények tekintetében. A szöveti MNP-k megbízható kimutatására szolgáló kiegészítő módszerek, köztük a pirolízis gázkromatográfia-tömegspektrometria, a gyengített teljes visszaverődésű Fourier-transzformációs infravörös spektroszkópia és az energiadiszperzív spektroszkópiával kombinált elektronmikroszkópia, megerősítik az MNP-k jelenlétét az emberi vese, máj és agy szövetében. Az ezekben a szervekben található MNP-k elsősorban polietilénből állnak, kisebb, de jelentős koncentrációban más polimerek is jelen vannak. Az agyszövetekben magasabb a polietilén aránya, mint a májban vagy a vesében található műanyagok összetételében, és az elektronmikroszkópos vizsgálat megerősítette az izolált agyi MNP-k természetét, amelyek nagyrészt nanoszkópikus méretű, szilánkhoz hasonló fragmensek formájában vannak jelen. A halott szövetekben található műanyagkoncentrációkat nem befolyásolta az életkor, a nem, a faj/etnikai hovatartozás vagy a halál oka. A halál ideje (2016 versus 2024) jelentős tényező volt, mivel az MNP-koncentrációk úgy a máj-, mint az agymintákban idővel növekedtek (P = 0,01). Végül, még nagyobb MNP-felhalmozódást figyeltek meg egy dokumentált demencia diagnózissal rendelkező elhunytak agyának kohorszában, jelentős lerakódással az agyi érfalakban és az immunsejtekben. Ezek az eredmények rávilágítanak arra, hogy sürgősen meg kell értenünk a műanyagok expozíciójának, felvételének és kiválasztásának útjait, valamint az emberi szövetekben, különösen az agyban okozott lehetséges egészségügyi következményeket.
Vegyi laboratóriumi munkában nem járatos olvasóim számára mondom.
Minden mérés alapja a mérési módszer validálása egy adott anyagra, majd kalibrálása minden napi rutin kezdetén, vagy legalábbis rendszeres időközönként. Ha gyártok egy mérőszalagot, és annak osztása pontosan annyi, mint a párizsi ősméteré, mégha közvetetten is, validáltam mérőszalagomat. A kalibrálással szorosan összefügg a vakérték levonása. És minél érzékenyebb egy műszer, avagy a mérési módszer, érzékeny műszerek láncolatával, ahogy az absztraktban is olvashatjuk, annál nagyobb a jelentősége ennek, annál inkább megbocsáthatatlan hiba ezeknek elmulasztása. Már említettem itt a honlapon. Ha szuperérzékeny műszeremmel a desztillált vízből 0,2 μg/l koncentrációt mérek a desztillált vízből (pl. egy fémion esetében), 0,3 μg/l töménységű standard oldatomra pedig a műszer 0,5 μg/l-t mutat, akkor a módszer vakértéke 0,2 μg/l, amit minden egyes mért értékből le kell vonnom.
A Nature-ben megjelent cikkre 2025 novemberében reagált egy szerzőcsoport ugyancsak a Nature-ben Kihívások a mikroműanyagok emberi agyban történő tanulmányozásában címmel, amely burkoltan ugyan, de megkérdőjelezte a februári cikk mérési eredményeit:
„A jelentett tanulmány módszertani kihívásokkal küzd, például korlátozott szennyeződés-ellenőrzéssel és hiányzó validációs lépésekkel, ami befolyásolhatja a jelentett koncentrációk megbízhatóságát.”
A szerzők egyike, Dr. Dušan Materić nem tett lakatot a szájára saját linkedin-profilján:
A tudósoknak nincs idejük nehéz kérdéseket feltenni maguknak!
A Nature-ben februárban megjelent cikk egy vicc:
Ismert, hogy a zsír hamis pozitív eredményt ad a PE-nél – lásd a hiányzó magas m/z ionokat a PyGCMS-ben.
Az agy ~60% zsírt tartalmaz, a máj pedig ~5%-ot, ezért van ~10-szer több „műanyag” az agyban.
Kommentárunk ehhez: Zsírok és polietilén vagy más műanyagok elkülönítése az analitikában a nagyon könnyű feladatok közé tartozik. Elég pl. a zsírokat egy olyan oldószerrel kioldanom, amely nem oldja a PE-t. A legtöbb oldószer ilyen. Különösen ellenáll az alkoholoknak, acetonnak.
Magyarul: Ha a februári tanulmány – sokmilliós műszerparkkal rendelkező – szerzői nem végezték el az elemi feladatokat, nem validálták a módszert, nem kalibrálták a műszereket, akkor itt nem hibáról, hanem szándékos megtévesztésről van szó.
Matthew J. Campen, a februári, pánikkeltő tanulmány vezető szerzője reagált a novemberi bírálatra. A Guardiannak adott nyilatkozatában visszautasítja a vádakat, de ígéretet tesz, hogy „javítják és finomítják mérési módszereiket.”
A New England Journal of Medicine folyóiratban 2024 márciusában jelent meg egy pánikkeltő cikk R. Marfaella vezető szerzőségével, amely összefüggést látott az artéria plakkok MNP-tartalma, és a sztrók, illetve infarktus között.
Erre 2024 májusában reagált ugyancsak a NEJM folyóiratban Mateusz K. Holda, M.D., Ph.D. et al. a krakkói Jagello-egyetemről. A fő kifogás az volt, hogy a mintavételek nem zárták ki a MNP kontaminációt, nem lett továbbá vakérték meghatározva.
Ehhez csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogyha
- a mérési módszerek belemérik a PE, PP és PVC-csövek, illetve klinikai eszközök okozta kontaminációt, akkor ÉRTELMETLEN bármiféle igyekezet, MNP kontaminációt az emberi szervezetből kimutatni;
- Mindazonáltal Marfaella és társai érzékeltek (vagy véltek érzékelni) különbségeket az egyes személyektől vett plakkminták MNP-tartalmában, sőt, magasabb MNP-tartalomhoz magasabb infarktus és sztrók kockázatot is hozzárendeltek.
A Guardian ezután idéz műanyagvizsgálatokat heréből, vérből, artériából. A kritikusok mindegyiket bírálták a hibás módszer miatt. Idéz továbbá egy tanulmányt, amely műanyagflakonból vél literenként 10000 db részecskét kimutatni, elsősorban a 100 nm alatti nagyságrendből, főként PET, PE és PS műanyagokból, de mértek PA, PS és PVC részecskéket is. A tanulmány megállapításait a már említett Dušan Materić a megbízható standardok hiánya miatt alapvetően megbízhatatlannak minősítette, ami a tudományos nyelvezetben meglehetősen éles kritika.
Roger Kuhlman, a Dow Chemical Company korábbi kémikusa szerint ezek a kétségek gyújtó hatásúak. „Ez arra kényszerít minket, hogy újraértékeljük mindazt, amit a mikroműanyagokról a szervezetben tudni vélünk. Ami, mint kiderült, valójában nem túl sok. Sok kutató rendkívüli állításokat tesz, de még a szokásos bizonyítékokat sem szolgáltatja.”
„Bár az analitikai kémia már régóta rendelkezik a minták pontos elemzésére vonatkozó, régóta bevált irányelvekkel, ezek még nem léteznek kifejezetten az MNP-k esetében” – mondta Dr. Frederic Béen, a Vrije Universiteit Amsterdam munkatársa: „De még mindig sok olyan cikket látunk, amelyekben a betartandó, nagyon szabványosított, jó laboratóriumi gyakorlatokat nem feltétlenül tartották be.”
Ide tartoznak a háttérszennyeződések kizárására irányuló intézkedések, a vakérték, az ismételt mérések és a ismert mennyiségű MNP-vel kevert mintákkal végzett tesztelések. [Azaz a validálás és kalibrálás elmulasztása – teszi hozzá Közzétevő.] „Tehát nem lehet biztos abban, hogy az, amit talált, nem ilyen problémából származik, akár részben, akár teljes egészében” – mondta Béen.
A Guardian után a New York Post is foglalkozott a megbízhatatlan MNP mérések kérdésével.
A lap idézi Fazel Abdolahpur Monikh-t, a Padovai Egyetem nanoanyagok szakterületén dolgozó kutatóját:
„Még ha feltételezzük is azt a rendkívül valószínűtlen forgatókönyvet, hogy egy sértetlen részecske eljut egy védett egységbe, mint amilyen például az agy, és ott sikeresen kimutathatóvá válik, akkor sem kapná meg azt a megjelenést, amelyet a legtöbb tanulmány próbál elhitetni.
Ezen okok miatt a bemutatott eredmények és azok értelmezése sem nekem, sem kollégáimnak, akik a terület szakértőinek számítanak, nem tűnik tudományosan meggyőzőnek” – mondta Monikh.
Közzétevő ezek után kénytelen szomorúan megállapítani, a magyar tudomány művelői ezúttal is, csakúgy mint a klíma és kovid esetében kiállították magukról a bizonyítványt. Egyetemek, sőt akadémiai munkatársak úgy átvették kritika nélkül a külföldről indult narratívát, mintha csak egy kattintásvadász honlap lettek volna.
Hiszen, még ha nem is léteznek vizsgálati irányelvek, a szuperérzékeny műszereket kezelő személyzetnek elemi kötelessége lenne ezeknek az előkészítő vizsgálatoknak (validálás, kalibrálás) elvégzése. Ehelyett tudósaink boldogan szajkózzák a biológiai alapvetésnek ellentmondó és a józan gondolkodást megerőszakoló narratívát. A New York Times és a Guardian ugyan figyelmeztetnek, hogy a műanyagszennyezés el van terjedve, a szervezetbe jutva pedig zavarhatják a hormonokat, károsíthatják a bélflórát.
Közzétevő úgy látja, ezek a problémák nem valósak inert anyagoknál, mint amilyenek a műanyagok is az emberi szervezetben. Legalábbis abban a koncentrációtartományban nem, amelynek az ember ki van téve. Lassan ugyanis ott tartunk, mint a klímánál: Vevők vagyunk a pánikkeltésre, miközben megfeledkezünk úgy az ipari termelés, mint a műanyagipar áldásairól, melyek sokszorosan felülmúlják az esetleges hátrányokat.
Ha valami veszélyes lehet, azok inkább a műanyagokat kísérő, a tulajdonságok javítására hozzáadott segédanyagok, mindenekelőtt a lágyítók. Ezek jobbára csak az új termékeknél jelentenek veszélyt (új autó illat), vagy nem megfelelő műanyag edényzet használatánál mikrohullámú sütőben. Vegyük komolyan a termékjelölést, alkalmazható-e edényünk a mikrohullámú sütőben!
A Guardian pánikot csillapító írása ez év január 13-án jelent meg. A magyar sajtóból – amely a pánikot keltő híreket azonnal és felerősítve továbbítja – eddig az alábbi médiatermékek tájékoztattak:
- 24.hu
- wmn.hu
- raketa.hu
- vasarnap.com
- naphire.hu
Hivatkozás:
[1] Mikroműanyagoknak a 0,0001-5 mm mérettartományba eső műanyagrészecskéket nevezzük, nanoműanyagoknak a 0,0001 mm (100 nm) alatti méretű műanyagokat. Együttesen MNP névvel jelöljük őket.
2026. január
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 IBAN: HU47 1020 5000 1219 9224 0000 0000 A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
