Egy bennfentes megdöbbentő felismerései és leleplezései. Bejegyzésünk forrása:
Miért hagyta magát Németország évtizedeken át félrevezetni – a német energetikai fordulat egy bennfentesének meglátásai
Dr. Björn Peters fizikus, energetikai közgazdász, szerző és vállalkozó. A McKinsey-nél, a Deutsche Börse-n és a Deutsche Banknál szerzett tapasztalatai révén 25 éve a természettudományok, a pénzügyi szektor és az energetika metszéspontján dolgozik. Peters valós eszközalapokat (Real-Asset-Fonds) alapított, a Dual Fluid Energy [1] pénzügyi igazgatója volt, és jelenleg kormányok és vállalatok számára dolgozik tanácsadóként energiastratégiai kérdésekben.
A modern statisztikai energiameteorológia megalapítójaként számos szakcikk és egy könyv szerzője az ökológiai realizmusról, valamint a Német Munkaadói Szövetség elnökségének elnöke és energiapolitikai vezetője. Legutóbb megalapította az Energiapolitikai Vitaképző Iskolát.
Előszó: A fordulópont életemben
„Peters doktor úr, pártként nem dolgozhatunk valami ellen, hanem valamiért kell dolgoznunk. Gondolkodjon el azon, mi lehetne az!”
Ez a mondat, amelyet politikai mentoromtól, Dr. habil. Stefan Ruppert-től, az FDP akkori tartományi elnökétől és a Bundestag frakcióvezetőjétől hallottam 2015-ben, fordulópontot jelentett gondolkodásomban.
Ugyanakkor ez alkalom volt arra is, hogy újragondoljam a saját történetemet az energetikai fordulattal kapcsolatban: lelkes bankárként indultam, aki milliárdokat akart az energetikai fordulatba irányítani, és olyan személlyé váltam, aki nyilvánosan kijelenti: az energetikai fordulat tönkreteszi a német gazdaságot.
A kezdet: üzletek az energetikai fordulattal
2008-ban a Deutsche Börse alkalmazottja voltam, és nyitott voltam a szakmai változásokra. A DWS (ismert vagyonkezelő cég) frissen kinevezett ügyvezetője, aki a zárt végű alapokért felelt, beszélni akart velem. A kapcsolatot a felesége, a Deutsche Börse egyik elismert kolléganője hozta létre.
Egy előkelő frankfurti olasz étteremben találkoztunk egy hosszú ebédre.
Üzleti modellt keresett a zárt végű alapokért felelős részleghez, amelyet éppen átvett, és ötleteket új alaptermékekhez. Elmondtam neki, ami számomra nyilvánvalónak tűnt: az energetikai fordulat hatalmas tőkeáramlást fog kiváltani.
Németország át akarta alakítani az energiaellátását, több száz milliárdot kellett volna hálózatokba, szélerőműparkokba, fotovoltaikus rendszerekbe, biogázba, később talán tárolókba is befektetni. Egy olyan alapkezelő társaság számára, mint a DWS, ez egy lehetőség volt – nem csak hozamok elérése érdekében, hanem azért is, hogy „valami jót” támogasson.
Az ötlet megragadta a figyelmét. Ezt követően a DWS vezetőségét próbáltam meggyőzni, hogy ott felelős pozícióba kerülhessek. Beszélgetések következtek potenciális kollégákkal, az európai vezetővel, végül még egy olyan menedzserrel is, aki közvetlenül a Deutsche Bank igazgatóságának tartozott beszámolási kötelezettséggel.
Annyira meg voltam győződve az energetikai fordulatról, hogy másokat is meg tudtam győzni.
Csábító energetikai fordulat
2008 és 2010 között több mint száz üzleti modellt vizsgáltam meg és strukturáltam a napelemparkok, a szélenergia és a biomassza területén: projektfinanszírozásokat, befektetési alap struktúrákat, részesedési modelleket. Az energetikai fordulatot az alapoktól, azaz a term sheetekből, cash flow modellekből és due diligence jelentésekből ismertem meg.
A logika csábító volt: a politikailag garantált, 20 évre biztosított betáplálási díjak és az az előrehaladási narratíva kombinációja, amely az energetikai fordulatot az ipari modernizációval összekapcsolta, elhomályosította sok döntéshozó gondolkodását abban az időben.
Visszatekintve ez volt az én damaszkuszi utam: úgy hittem, mint mindenki más a környezetemben, hogy a világ a „megújuló” energiaforrásokból származó szinte teljes ellátás felé halad, hogy mindez „önmagától kifizetődő”, ha csak eleget fektetünk be, és hogy a technikai problémák leküzdhetők.
Első kétségek – furcsa finanszírozás
Gyorsan elterjedt a hír, hogy a DWS-nek most már van egy dedikált erőmű-finanszírozója, és hetente kaptam ajánlatokat szélerőmű- vagy napenergia-parkba történő befektetésre. Több tucat ilyen projektet vizsgáltam meg közelebbről.
A finanszírozási struktúrák furcsák voltak.
A szélenergia esetében tudni kell, hogy a gazdaságosság érzékenysége magas: Az átlagos szélenergia minden egy százalékos változása három százalékkal emeli vagy csökkenti a bevételeket.
Ennek ellenére a 80 %-ban idegen tőkével finanszírozott projekteket szépen föltupírozták – ami túlságosan nagy kockázatot jelentett olyan időkben, amikor a szél nem a várt intenzitással fújt, és nem álltak rendelkezésre megbízható adatok az éves átlagos szélsebességek változékonyságáról.
Úgy a szélenergia-, mint a napenergia-projektek esetében emellett mindig szem előtt kellett tartani, hogy bevételeiket politikai döntések határozták meg.
Az ebből fakadó politikai kockázatok nehezen számszerűsíthetők, de rendkívül drágák, ha bekövetkeznek – ahogyan 2010 után történt, amikor Spanyolország, Olaszország és Csehország visszamenőlegesen csökkentette a napenergia átvételi árakat, vagy bővítési moratóriumokat hirdetett.
Ez nekem túl kockázatos volt, ezért inkább a vízenergiára koncentráltam. Ez egy bevált technológia, jobb adathalmazzal, így 2012 elején elindítottuk Európa első vízerőmű-alapját.
Bizonyítékokat kerestem – de nem találtam
A vízenergiával kapcsolatos szakértelmemnek köszönhetően 2012-ben később egyszerre négy különböző megkeresést kaptam szivattyús tározós erőművekre vonatkozóan – hármat az Alpok térségéből, egyet Németországból.
A szivattyús tározók addig a szolgáltatók pénznyomógépeiként voltak számon tartva. Amikor azonban a projektfejlesztők ezzel fordulnak egy bankárhoz, óvatosságra volt szükség.
Keresgéltem a szivattyús tározók gazdaságosságáról szóló szakirodalmat – de semmit sem találtam. Az egyetlen jelentősebb változás a piacon az időjárásfüggő termelők arányának növekedése volt.
Ez volt a kezdete a saját energiarendszer-számításaimnak.
Elkezdtem szisztematikusan elemezni a terhelési profilokat és a betáplálási adatokat, az árjelzéseket és az erőművek üzemterveit. Az egyszerű kérdés a következő volt: ha egyre több szélenergiát és napenergiát nyomunk a rendszerbe – mit jelent ez a tározók, a hálózatok és a hőerőművek számára?
Aggasztó mintázat
Fizikusként a doktori tanulmányaim során intenzíven foglalkoztam idősor-elemzéssel. Ez most jól jött.
Beszerztem óránkénti fogyasztási adatokat és – amennyiben rendelkezésre álltak – betáplálási profilokat szél- és napenergia-létesítményekről. Ahol hiányoztak az adatok, a „100%-os Megújuló Energia Alapítvány” szintetikus idősorát használtam.
Amit találtam, egyszerűen összefoglalható: minél nagyobb az időjárásfüggő termelők aránya, annál nagyobbak az eltérések a termelés és a terhelés (felhasználás) között, és annál gyakrabban fordulnak elő szélsőséges helyzetek – sötét szélcsend és túlkínálat, amelyet „valahogy” fel kell dolgozni.
A hőerőműveket egyre gyakrabban kellett részterhelésen üzemeltetni, vagy rövid időn belül elindítani és leállítani – ami rosszabb hatékonysággal, nagyobb kopással és növekvő fajlagos kibocsátásokkal járt. A szivattyús tározók vonzereje csökkent, mert az árcsúcsok ritkábbak és kevésbé gyakoriak lettek.
Rájöttem: az időjárásfüggő energiákra való átállás kihívásai nem lineárisan nőnek a piaci részesedésükkel – hanem robbanásszerűen.
Hogy lehet ez?
Ettől kezdve elkezdtem nyilvánosan bemutatni ezeket az eredményeket – energiaszolgáltatók, szabályozók, de laikus közönség előtt is. Bankárként, aki „objektíven számol”, szívesen meghívtak.
Bemutattam, hogyan változik a piaci helyzet az időjárási viszonyok függvényében, hány és milyen további rugalmassági lehetőségre lenne szükség – például tárolásra vagy terheléskezelésre –, hogy a szélenergia és a fotovoltaikus energia növekvő arányát integrálhassuk az áramhálózatba.
A reakciók jellegzetes mintát követtek: érdeklődő kérdések a hallgatóságtól, de észrevehető meglepetés is – nyilvánvalóan ilyen mélységben még nem gondoltak erre.
Ez meglepett: hogyan lehetséges, hogy én, mint bankár, újat tudtam tanítani az energiaipar szakembereinek? Miért nem szerepelt erről semmi a tudományos intézetek releváns tanulmányaiban?
Még 2012-ben is voltak a rendkívül elismert Fraunhofer-Társaságtól származó tanulmányok, amelyek az energetikai fordulat működését hat hét (!) időjárási adatának elemzésével indokolták.
A minisztériumok honlapjain és az ipari lobbicsoportok fényes prospektusaiban olyan mondatok voltak olvashatók, mint „Valahol mindig fúj a szél”. Ez egy egyértelműen számszerűsíthető állítás.
Úttörők voltunk
Ahhoz, hogy ezt jobban megértsem, jobban meg kellett értenem az időjárási oldalt.
2015-ben együttműködés kezdődött a Mainzi Egyetem Légköri Fizikai Intézetével. Célunk az volt, hogy összekapcsoljuk a szél és a nap tér-időbeli mintáit az áramrendszerrel – ahogy illik, többéves időtávon.
Kapcsolatba léptünk a Német Meteorológiai Szolgálattal, pontosabban a Hans-Ertel Időjáráskutató Központtal, és a további elemzéshez megkaptuk a COSMO-REA6 reanalízis modell adatait. Így Németországra vonatkozóan óránkénti időjárási adatokat tudtunk éveken át szimulált szél- és napenergia-termeléssé alakítani.
Ami meglepő volt: mi voltunk az elsők, akik érdeklődtek ezek iránt az adatok iránt az energiarendszer-modellezés összefüggésében.
Mai szemmel nézve azt mondanám: itt, legalábbis a német nyelvterületen, megalapozódott a „statisztikai energiameteorológia” – egy olyan tudományág, amely szisztematikusan vizsgálja, mit jelentenek a nagy léptékű időjárási statisztikák egy villamosenergia-rendszer számára.
Egy mesterképzési szakdolgozat finanszírozását sikerült biztosítani, de egy doktori állásra nem sikerült pénzt szerezni – ami sokat elárul kutatási környezetünk prioritásairól és innovációellenességéről.
Miért hagyta magát mindenki megvezetni?
A politikusok is felfigyeltek rám. Meghívásokat kaptam, éppen „a saját” FDP-mtől is.
Az illetékes szakpolitikusok átvették megállapításaimat, a hesseni tartományi vezetőséggel együtt írtam egy indítványt, és 2014-ben tartottam életem első és utolsó tartományi pártkongresszusi beszédét. Az EEG-ből való kilépésre vonatkozó követelésemet egyhangúlag jóváhagyták [2], és egy évvel később a szövetségi pártkongresszuson egész Németországban elfogadták.
2015 áprilisában következett az a telefonbeszélgetés Stefan Ruppert-tel. Egy mondatban összefoglalta, ami nekem még nem volt világos: a kritika önmagában nem viszi előre a politikát. Ha valaki ellenzi egy meglévő stratégiát, jobb alternatívákat kell kidolgoznia és azok mellett kampányolnia.
Ez az ösztönzés arra késztetett, hogy megváltoztassam a gondolkodásmódomat: elmozduljak a „Miért nem működik ez?” kérdéstől a „Hogyan nézhetne ki egy reális alternatíva?” felé.
Az ezt követő évtizedben ebből fejlesztettem ki az ökológiai realizmus stratégiáját: Hogyan maradhat meg az ember jólétre való törekvése úgy, hogy a természet ne szenvedjen kárt? A választ itt csak röviden vázolom:
A nagyobb jólét egyre nagyobb mennyiségű élelmiszert, nyersanyagot és energiát igényel. Ahhoz, hogy ezeket a bolygó határainak túllépése nélkül biztosítani lehessen, a kitermelésükhöz szükséges technológiáknak három tulajdonsággal kell rendelkezniük:
- kompaktnak kell lenniük, vagyis a lehető legkevesebb földterületet és nyersanyagot kell felhasználniuk;
- körforgásosnak kell lenniük, vagyis a lehető legkevesebb hulladékot kell hagyniuk maguk után;
- és olyan költséghatékonynak kell lenniük, hogy politikai beavatkozás nélkül is önmaguktól érvényesüljenek a piacon.
Hogy pontosan mik a problémák az időjárásfüggő energiaforrások integrálásával az energiaellátásba, ami miatt ez az integrálás a mi szélességi fokon soha nem fog megvalósulni, és miért is jelent az ökológiai realizmus valójában egy életképes megoldási megközelítést, arról könyvemben olvashatnak az érdeklődők.
De itt most másról van szó: hogyan lehetséges, hogy az egész nyilvánosság több évtizeden át hagyta magát megtéveszteni?
Mindig is tudtuk? Én másképp látom
Nemrég összefoglaltam tapasztalataimat egy X (twitter) bejegyzésben, méghozzá válaszul valakinek, akit nagyon becsülök, és aki azt állította, hogy állítólag eleve tudták, hogy az energetikai fordulat fizikai-gazdasági szempontból lehetetlen.
Én másképp látom.
Amit én magam tapasztaltam – lásd fent – ellentmond ennek. „Normális” embereknek egy normális világban nem kellene az infrastruktúrával foglalkozniuk.
Ki gondolkodik folyamatosan azon, hogyan működnek a banki átutalások? Hogy kibírja-e a híd, amin éppen átkel? Hogy kitart-e a telefonkapcsolat, és miért?
A mindennapi életben más dolgokkal szeretnénk foglalkozni, és elvárjuk, hogy a hálózatüzemeltetők, az energiaszolgáltatók, valamint a résztvevő tudósok és közigazgatási tisztviselők tegyék fel a megfelelő kérdéseket, és azokat kompetensen megválaszolják, vagy megválaszoltassák.
Nekem magamnak több évnyi intenzív foglalkozás kellett a témával természettudományi, üzleti és közgazdasági szempontból, mire megértettem, miért nem teljesíthetők az energetikai fordulat szép ígéretei.
Aki nem fektet be ennyi időt, annak vagy több időre lesz szüksége, vagy soha nem jut el ehhez a felismeréshez.
Az X-en folyó vitában számos mérnök szólalt fel. Sokan lényegében azt írták: „Ezt már az 1990-es évekbeli tanulmányaink során is tudtuk. Egy szinte teljes mértékben szélenergiára és napenergiára épülő rendszer problémái közismertek.” Egyikük azt írta, hogy az RWTH-n (főiskola) a doktori témavezetője már az 1990-es évek végén megmondta ezt neki.
Két dolog tűnik számomra figyelemre méltónak:
- Lehet, hogy az 1990-es években már rendelkezésre állt némi tudás – előadásokon, az emberek fejében, belső dokumentumokban, bár talán csak felületesen.
- Ez alig jutott el a nyilvános vitába, és sohasem a politikai döntéshozókig. Soha nem hallottam a kétségekről, és a szakmai és politikai környezetemben senki más sem.
Számomra, aki akkoriban politikailag érdeklődő, jól tájékozott és kiválóan képzett, de az energiapolitikában laikus voltam, ezért semmiféle kétségről nem hallottam.
Sem a tudósításokban, sem a parlamenti vitákban nem nevezték meg egyértelműen az energetikai fordulat rendszerbeli korlátait, „a” tudomány szépítgetett, a minisztériumok pedig az EEG-ből profitáló ipari lobbik szócsöveként működtek.
Nem működik – de ezt senki sem tudja megfogalmazni
Körülbelül 2019-ben foglalkoztam először egy könyvprojekttel az energetikai fordulat témában. Először megnéztem, hány könyv létezik már az „energetikai fordulat” kulcsszóra.
Az Amazonon több mint 400-at találtam, ebből egy tucatnyi pozitív hangvételű címet. A többi azonban olyan, rendkívül kompetens emberek – többnyire mérnökök – könyvei, akik ékesszólóan és célratörően fejtették ki, miért is vakrepülés az energetikai fordulat, amelynek során nem tudjuk, hová repülünk, vagy hogy a következő hegynek csapódunk-e.
A kérdés tehát:
Hogyan történhetett meg, hogy egy társadalom egy nagy energiapolitikai kísérletbe kezdett anélkül, hogy felépítette volna a szükséges szakértelmet?
Miért hallgattak ennyien – vagy miért csak „titokban” osztották meg tudásukat? És miért van olyan sok energetikai szakértő, aki olyan könyveket ír, amelyeket senki sem olvas, és amelyek semmilyen hatással nincsenek a közbeszédre?
Egy lehetséges következtetés az lehet, hogy a mentorom bölcsességének köszönhető, hogy ezek a szerzők „anti-könyveket” írtak, de saját megoldásokat nem mutattak be.
Más lehetséges okokról csak spekulálni lehet. Lehetségesek lennének:
- Karrierkockázatok: Aki rossz pillanatban rosszat mond, gyorsan „hátráltatónak” számít „megoldásorientált” helyett, és szakmai és társadalmi szempontból kirekesztik.
- Fragmentáció: A mérnökök egyes részaspektusokat láttak, a közgazdászok másokat, a meteorológusokat soha nem kérdezték meg, az energiapolitikusok pedig képzetlenek voltak – ezért nem ültek le együtt, hogy átgondolják az egész rendszert.
- Narratíva dominancia: A tiszta, decentralizált, olcsó, állítólag környezetbarát áram felmutatása politikailag annyira vonzó volt, hogy elnyomta az ellenvéleményeket.
- Kövessük a pénzt: Már 2005 tavaszán az akkori kancellárjelölt Angela Merkel azt mondta, hogy az energetikai fordulat olyan sok haszonszerzőt hozott létre, hogy már nem lehet megszüntetni. Valójában a több százmilliárd eurós támogatás nem tűnt el, hanem azok zsebében landolt, akik drága PR-ügynökségek segítségével országszerte manipulálják a politikusok és újságírók fejében kialakult narratívát.
Az én utam egy naiv kívülállóé volt: át kellett számolnom a rendszer részleteit, mert válaszokra volt szükségem a szivattyús tározók és a befektetési alapok részére – és így beleestem egy vákuumba, amelybe sok szakértő a legkülönbözőbb okokból nem merült bele.
És amikor megpróbálták, nem tudták összekötni a téma pontjait.
Félelem a szitokvihartól
2025 elején megjelent a könyvem: Véget kell vetni az energetikai fordulatnak! Miért van sürgősen szüksége Németország gazdaságának az ökológiai realizmusra.
A könyv összefoglalja a szinte teljes mértékben az időjárástól függő energiarendszer illúziója ellen szóló gazdasági, műszaki és politikai érveket, és az ökológiai realizmus stratégiájával olyan alternatívát vázol fel, amely nagyrészt helyettesítheti a mai éghajlati, környezetvédelmi és energiapolitikát.
De bár a könyvet nagyon kedvezően fogadták, jól fogyott, és számos interjúmeghívást hozott nekem, nem hiszem, hogy többet értem el annál, mint hogy megerősítettem néhány, amúgy is kevésbé meggyőződött embert az energetikai fordulattal kapcsolatos kritikus hozzáállásukban.
Politikusokkal folytatott beszélgetések során észrevettem, hogy egyre növekszik annak felismerése, hogy ez az energiapolitika súlyos következményekkel jár a gazdaságra nézve.
Ugyanakkor éreztem, hogy nagy volt a némaság és ötlethiány, amikor energiapolitikai témákról volt szó. Nyilvánvalóan sok politikusnál nagyobb volt a félelem a mainstream médiában kialakuló szitokvihartól, mint a német vállalkozások és fogyasztók iránt érzett aggodalom.
Ebben a helyzetben támadt az ötletem, hogy megalapítsam az Energiapolitikai Vitaiskolát.
Ha egyedül nem tudok áttörni, akkor talán sikerül, ha sok fiatalnak, szakértőnek, politikusnak és politikailag elkötelezett embernek megtanítom, hogyan lehet az energiapolitikai konfliktusos témákat pozitívan, tárgyilagosan, adatokon alapulva és egyúttal érthetően megvitatni. Ehhez szükséges felismerni a káros „zöld” narratívákat, dekonstruálni őket és jobbakkal helyettesíteni.
Mert a politikusokkal folytatott beszélgetések egy dolgot megmutattak nekem: a hamis narratívák, ha a politika alapjává válnak, közvetlenül hozzájárulhatnak egy ország gazdasági lerombolásához.
Aki ezt el akarja kerülni, annak nemcsak jó modellekre van szüksége, hanem egy új keretrendszerre is – arról, hogy mi az, ami ökológiailag és gazdaságilag fenntartható.
A legfontosabb tanulság
Amikor Stefan Ruppert 2015-ben felkért, hogy „valamiért” dolgozzak, nem számítottam rá, milyen nagy tanulási görbét indít el ez bennem. 2008-ban tőkét akartam egy ígéretes energetikai fordulatba fektetni, 2015-ben „csak” kritikus voltam, ma pedig megpróbálom feltárni annak fizikai és gazdasági határait, és fenntarthatóbb megoldásokat megfogalmazni, amelyek egy sértetlen természetben teremtenek jólétet.
Számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a nagy energiapolitikai projektekhez nem elegendőek a felszínes reklámígéretek. A konstruktív energiapolitikának összhangban kell lennie a természettudománnyal, a technikával és a gazdasággal.
Ehhez emellett retorikai képességekre és olyan vitakultúrára van szükség, amelyben a szakértők kimondják a kényelmetlen igazságokat, a politikai szereplők pedig hajlandók meghallgatni azokat; de arra is, hogy az egyes iparágak pénzügyi érdekei háttérbe szoruljanak. Ezen elemzések egy részét leírtam az „Ökológiai realizmus” című könyvemben.
A másik rész kevésbé a számokról szól, mint inkább a diskurzus minőségéről: sokan – a politikában, a médiában, a szövetségekben, a vállalatokban – egyáltalán nem tudják, hogyan kell úgy vezetni az energiapolitikai vitákat, hogy áttörjék a „zöld” moralizálást, és végül a legjobb ötlet nyerjen.
Pontosan ezen dolgozom ma az Energiapolitikai Vitaképző Iskolámban: gyakoroljuk, hogyan lehet a rendszerszintű érveket érthetővé tenni, a látszatérveket leleplezni és a konfliktusokat kezelni anélkül, hogy eltorzítanánk a tényeket. Aki úgy érzi, hogy eddig hiányoztak ehhez az eszközök, talán ott a helye.
Közzétevő gondolatai:
Teljesen jogos a szerző kérdésföltevése, hogyan jutott el egy ország oda, hogy a 2×2 szintű alapvetéseket sutba dobja, ne tegyen föl magától értetődő kérdéseket, és kritika nélkül támogasson egy igen költséges fantazmagóriát. De ez nemcsak Németországban történt így, hanem egész Európában – bár az egyes országokban különböző intenzitással – , Észak-Amerikában és Ausztráliában.
Talán segít a válasz megtalálásában, ha megnézzük, mi a közös ezekben az országokban. Nem kerülhetjük meg a médiát, amely dicstelen szerepet játszott a klímarögeszme társadalom felé történő kommunikálásában, csak papíron meglévő innovációkat dicsértek az egekig, mint amelyek már holnapután rendelkezésre állnak, egyúttal hermetikusan elzárkóztak a kérdések föltevésétől és a kritikus hangok bemutatásától. Természetesen a médiafogyasztók sem mentesek a felelősségtől. Mai, internetes korunkban nagyon könnyű egy-egy állítást ellenőrizni, a kérdésben tájékozódni. Csakhát ez adott esetben kényelmetlen lehet.
Biztos vagyok benne, a váltógazdálkodást folytató politikai pártok vezető szintjén ugyancsak tisztában voltak az illetékesek, hogy egy világméretű simlisség az éghajlatvédelem és energetikai fordulat, és ennek egy célja van, az érintett országok gazdaságának tönkretétele. Messze vezetne, ha ennek a kényszerítő mechanizmusnak az origóját vizsgálnánk, és azt, mik voltak az eszközök, melyekkel rávették a politikusokat és a média meghatározó személyiségeit, tegyenek úgy, mintha…, vágjanak jó képet országuk tönkretételéhez. Morzsákat azért találunk a kérdéshez honlapunkon is.
[1] Dual Fluid: Ígéretes atomenergetikai innováció, magas beruházási költséggel és verhetetlenül alacsony energiaár ígérettel. Közzétevő számára azért vannak a projektben kérdőjelek.
[2] EEG: Erneuerbare-Energien-Gesetz [megújuló energia törvény], biztosítja a megújuló energiaforrásokból származó áram elsőbbségi betáplálását a hálózatba, és 20 éves, rögzített átvételi tarifát (feed-in tariff) garantál a termelőknek. A szisztéma ugyanez Magyarországon.
2026. május
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 IBAN: HU47 1020 5000 1219 9224 0000 0000 A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
