Az éghajlati vita alapvető kérdéseket vet fel arról, hogyan akarunk élni, és ezért itt éppúgy kialakulnak a frontvonalak, mint más vitáknál: technológiai szkeptikusok kontra technológiai optimisták, kollektivisták kontra liberálisok, egalitáriusok kontra hierarchisták, extrovertáltak kontra introvertáltak – általában véve minden elképzelhető értékkonfliktus kialakul.
Személyes vérmérsékletüktől és érdeklődési körüktől függően a résztvevők másképp értelmezik a tudományt, és más intézkedéseket részesítenek előnyben. A globális felmelegedés elleni küzdelem mindenféle potyautasnak lehetőséget kínál céljai keresztülvitelére. Ez abszurd vitákhoz vezet.
Íme tíz rövid anekdota, amelyet tapasztaltam, és amelyek ilyen mechanizmusokra utalnak:
1) Elitizmus
A tévés talkshow-k hírhedtek a spontán, csapongó, koncepció nélküli, inkább emocionális vitavezetéstől. Ez teszi őket vonzóvá sokak számára: bármit mondanak, az megállja a helyét, amíg elég magabiztosan adják elő. Amikor nemrég egyszer részt vettem, sőt, kifejezetten erre az alkalomra Ausztriába utaztam, érdekes látványban volt részem.
Egyik pódiumtársam láthatóan éhes volt. Mindkét kezével egyszerre vagy egymás után, kézről kézre lapátolta a szájába a büfét, amit a program előtt készítettek nekünk.
Még a program után is, amikor „borozgatásra” ültünk le, szüntelenül beszélt, de közben sikerült eltüntetnie a borhoz felkínált finom falatkákat.
Azért is csodálkoztam, mert a két étkezés közötti műsorban a fő üzenete az volt, hogy „így nem mehet tovább”: a „klímavédelem lemondásokkal jár” és „összébb kell húznunk a nadrágszíjat” – állította többször is.
Jó metafora arra az elitizmusra, amelyben a környezetvédelmi mozgalom gyökerezik, gondoltam.
2) Rágalmazás
A rágalmazás a legfontosabb eszköz a túléléshez az éghajlati vitában. A tényszerű érvek differenciálódáshoz vezetnek, ami megnehezíti az egyértelmű pozícionálást és ezáltal az előrelépést. A rágalmazás és a becsületsértés viszont lehetővé teszi, hogy erős benyomást keltsünk anélkül, hogy tényszerű érveket kellene ismernünk.
William D. Nordhaus
Tavaly egy rádiós vitában idéztem William Nordhaus közgazdász híres munkáját az éghajlatváltozásról, amely az éghajlatváltozás és az éghajlatvédelem költségeit hasonlítja össze, és amelyért Nordhaus 2018-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott. Megtudtam, hogy még Nordhaus sem immunis a durva rágalmakra.
„Nordhaus az USA-ban a Republikánusok tanácsadója volt.” -csattant fel a rádiós vitában vitapartnerem, egy „fenntarthatósági kutató”. Azt hitte, hogy evvel lesöpri az asztalról a Nobel-díjas kutató súlyos érveit, azokkal ugyanis nem foglalkozott.
A klímagazdaságtan egyetlen Nobel-díjasa nem idézhető? Ennél abszurdabb példát a kirekesztésről aligha lehetne mondani. Sajnos csak a műsor után jutott eszembe, hogy Nordhaus az USA-ban a Demokratáknak is tanácsadója volt.
3) Katasztrofizmus
„Az éghajlatról szóló cikkeid” – kritizálta egy kollégám – »néha olyanok, mintha kifejezetten csillapítás volna a céljuk.« A konkurencia aktuális szalagcímeire utalt: „Ötször annyi természeti katasztrófa, mint az 1970-es években” – így a Der Spiegel szalagcíme – a” klímaváltozás erősíti az időjárási katasztrófákat.” Próbáltam elmagyarázni a kollégámnak, hogy mi áll ennek hátterében.
Ezek és más médiák hasonló szalagcímei a belgiumi Centre for Research on the Epidemiology of Disasters (CRED) adatain alapulnak, amely a természeti katasztrófákról gyűjti az adatokat a vészhelyzeti események adatbázisában (Emergency Events Database, EM-DAT). A kapcsolódó grafikonok jelentős növekedést mutatnak – ezek azonban nem az ilyen események tényleges gyakoriságát, csak a bejelentett eseményeket dokumentálják.
A jelentések korábban ritkák voltak. Az egész Szovjetunióra vonatkozóan például az adatbázis az 1920 és 1980 közötti 60 év alatt mindössze öt időjárási katasztrófát mutat ki, ezt követően a jelentések gyakoribbá váltak. Csak 1981 és 1983 között az EM-DAT három év alatt hét katasztrófát regisztrált a Szovjetunió területén.
Félrevezető lenne az időjárási katasztrófák és azok hatásainak növekvő tendenciáját elsősorban az éghajlatváltozással indokolni, ahogyan azt a CRED-jelentés már 2007-ben megállapította.
Forrás: CRED
Csak az ezredforduló óta megbízhatóak az EM-adatok, mivel a bizonyítékok ma már mobiltelefonos fényképek formájában érkeznek még távoli régiókból is. Azóta azonban a grafikonok az időjárási katasztrófák gyakoriságának enyhe csökkenését mutatják – amit a belga tudósok nehezen tudnak kommunikálni a nyilvánosság felé.
„Még ma is idéznek minket azzal, hogy az EM-DAT adatbázis azt mutatja, hogy a katasztrófák riasztó mértékben növekednek.” – kritizálta Debarati Guha-Sapir, a CRED kutatója 2020-ban. »Sajtótájékoztatóinkon azt mondtuk, hogy nincs növekedés« – hangsúlyozta. »Gyűlölködő leveleket kapunk, mert az adataink nem azt mutatják, hogy a katasztrófák száma növekszik« – mondta Guha-Sapir. „Senki sem akar jó híreket.”
A megjegyzéseim után megkérdeztem újságíró kollégámat: „Te sem akarsz jó híreket, ugye?”. „Mmh” – tartott szünetet -, »a jó szalagcímek veszélyesek lehetnek«.
4) Gyávaság
Megdöbbentem, amikor elküldtem a hurrikánkutatónak egy olyan médiacikket, amelyben őt idézték, de amely erősen torz képet mutatott a témával kapcsolatos helyzetről.
A szakértő válasza meglepett: már panaszt tett az újságnál. Egy szerkesztő válaszolt: Törölték a kutató helyes mondatát a hurrikánokról a szövegből, mert az olvasók azt gondolhatták, hogy az téves.
„A tudományt nem érdekli, hogy miben hiszel”, így a szállóige – de a tudományos újságírást igenis érdekli.
5) Hatalmi törekvés
Németországban a klímaújságírók ritkán természettudósok, és még ritkábban jönnek klimatológiai tartalmú természettudományos szakokról. Ez nem volt mindig így.
„A téma túl kockázatossá vált számomra” – mondta egy kolléga, aki szaktudása ellenére felhagyott az éghajlati kérdésekkel. A klímaszakértő újságírók már alig írnak az éghajlatról, és ha mégis, akkor azt hangsúlyozottan visszafogottan teszik, anélkül, hogy a narratíva gyönge pontjait megkopogtatnák.
Magam is megtapasztalhattam a helyzet fonákságát egy müncheni pódiumbeszélgetésen. Egy pódiumtársam a színpadon panaszkodott, hogy én is részt vehetek a vitában: Bojanowski „kisebbségi álláspontot” képviselt – kiabálta izgatottan az újságírónő, akinek semmiféle természettudományos képzettsége nincs, és csak mostanában vette fel a klímakérdést annak során, hogy elég nyíltan (és elég sikeres) klímaaktivista tevékenységet folytat.
Amikor a műsorvezető később megkérdezte, hogy mit kellene javítani a klímaügyi újságírásban, kolléganőm azt válaszolta, hogy több klimatológiai háttérrel rendelkező újságíróra lenne szükség. Nem én voltam az egyetlen, aki meglepődött, mert nekem pont ilyen hátterem van.
A nem aktivisták nem csak az újságírást hagyják el. Egy kommunikációkutató, aki éveken át fontos tanulmányokat készített az éghajlati vitáról, nemrég azt mondta nekem, hogy most más témákat részesít előnyben. »„Kimerítő” helytállni a klímadiskurzusban. A hatalomra törekvők minden lehetőséget kihasználnak a rágalmazásra. Egy másik környezet „barátságosabb” lenne.«
Így még a kommunikációkutatók is elborzadva vonulnak vissza a hatalmi törekvéstől mérgezett klímaváltozási kommunikációtól; – ha ez nem poén, akkor nem tudom, mi az.
6) Szűklátókörűség
Egy újságírónő ingerülten reagált egy bécsi tudományos konferencia sajtótájékoztatóján. Egy meteorológusnő ismertette elméletét Edvard Munch „A sikoly” című festményéről, amely szerint egy időjárási jelenség befolyásolhatta a festőt.
Az újságírónő morgott: „Ön sem olyan olyan biztos ebben!”. A meteorológusnő így válaszolt: „Tudósok vagyunk, sosem vagyunk egészen biztosak téziseinkben”.
Az újságírónő egyértelműbben fogalmazott: „Miért kell még tovább növelni a zűrzavart?”. A meteorológusnő válasza: „Az a feladatunk, hogy alaposan megvizsgáljuk a dolgokat”.
Az eredmény: 2:0 a tudós javára.
7) Opportunizmus
„De ez nem a konszenzus, ez nem szerepel az IPCC jelentésében” – válaszolta egy »éghajlati szerviz-központ« hölgy alkalmazottja, amikor egy meteorológusnő felhozta a szerinte alábecsült multidekádos oszcillációk hatását. Az ENSZ klímajelentésére való hivatkozás ismét felváltotta a fizikai tényekkel történő érvelést.
„Régebben a klimatológushallgatóknak az éghajlati rendszer dinamikáját kellett megtanulniuk” – magyarázta nekem nemrég egy légkörkutató professzor asszony -, »manapság az IPCC-jelentést tanulják elemezni«. Exegézis[1] a megértés helyett.
A klímaszakértők iránti kereslet felhajtja a képzési számokat. Franz Josef Rademacher közgazdász becslése szerint a párizsi klímaegyezmény óta „legalább 50 – 100 000 magasan fizetett állást hoztak létre az akadémiai szférában, amelyeket a témához való érdemi hozzászólásokért fizetnek”.
Ez a növekedés alapvetően megváltoztatta az éghajlati vitát – még a természettudományokban is.
8) Megalázkodás
Én: „A német energetikai fordulatnak sokkal kritikusabb nyilvános vitára van szüksége”.
Újságíró kolléganő, felháborodva: „Axel, megpróbálod megakadályozni az energiafordulatot?
Én: „Tesséék?”
9) Szerénység
Egy fiatal tudós éveken át szisztematikusan elemezte a csapadékot, és elgondolkodtató következtetésre jutott. Mondtam neki, hogy szeretném összefoglalni az eredményeit egy cikkhez, amit meg is tettem (2016).
Azt válaszolta, hogy annyi más hozzáértő tudós van, akit megkérdezhetnék, hogy ő korántsem az egyetlen kutató a területen, és hogy biztosan vannak más szakértők is, akik intelligens értékelésekkel rendelkeznek.
10) Kíváncsiság
Egy bécsi geológiai kutatási konferencián szóba elegyedtem egy román kutatóval, aki a mérési kampányáról áradozott. Piranométerekkel mérte a globális sugárzást Európa-szerte, és az eredményeit térképen ábrázolta.
Forrás: Bartók Blanka
Az atlasz megmutatta, hogyan változott a földfelszínt érő napsugárzás. Feltűnt egy élénkpiros folt Bajorország, Ausztria, Északkelet-Olaszország és a Cseh Köztársaság felett, ahol a sugárzás megnőtt.
Beszélgetésünk a kutatás (módszer) és a média (eredmény) közötti tipikus érdekkülönbségre vezetett: A kutató a piranométerért, mint kutatási módszerért rajongott, míg én a vörös foltot figyeltem.
„Az Ön eredménye bizonyára sokakat érdekelne,” folytattam, mire ő ismét a piranométerekről áradozott.
A mérésekre és módszerekre való összpontosítás a jó tudomány előfeltétele.
Egyesek számára végülis minden a tudományról szól.
Axel Bojanowski
A cikk forrása:
Zehn kuriose Erlebnisse im Klima-Streit
In der Klimadebatte geht es selten um Wissenschaft
(Tíz furcsa élmény a nagy klímavitából, amelyben csak ritkán van szó a tudományról)
A szerzőnek ezúton mondunk köszönetet, hogy hozzájárult a fordítás megjelenéséhez honlapunkon.
További történetek a klímakutatás területéről a szerző új könyvében.
Hivatkozás:
[1] Exegézis: Vitán felül álló szövegek, pl. Biblia értelmezése, magyarázata.
2024. szeptember
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 (K&H) A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
