Michael Shellenberger betiltott Forbes-cikke: A környezetvédők nevében, bocsánatot kérek a klímariogatásért

Michael Shellenberger olyan környezet- és éghajlatvédő, akire már korábban is inkább jellemző volt a pragmatikus megoldások keresése, mint a szemellenzős, ideológiai megközelítés [éghajlatvédelem bármi áron, még a gazdaság elpusztításának árán is], amely a Nyugat-Európai éghajlatvédő mozgalmakban, illetve az ezeket a farok-csóválta kutayaként követő uniós politikában csúcsosodott ki. Nem véletlen, hogy honlapunkon már 2019 decemberében elismeréssel szóltunk róla, olyan valakinek neveztük, akivel lehet eszmecserét, párbeszédet folytatni, mégha nem is értünk egyet mindenben. (Az apokalipszissel riogatók fekete miséje)

Nos, 2020 nyarán jelent meg Shellenberger új könyve, amelyben leszámol korábbi álláspontjával. A könyvnek az „Apocalypse Never – Nem lesz apokalipszis” címet adta. Alcím:
Miért árt mindannyiunknak a klíma- és környezetvédelmi pánikkeltés?
Shellenberger a nagy amerikai magazinok állandó szerzője volt, így a Forbes először megjelentette Shellenbergernek saját könyvéről szóló recenzióját, később ezt törölte. Ez viszont inkább megnövelte az érdeklődést könyve iránt.

Jelen alkalommal Shellenbergernek a Forbes honlapján megjelent írását közöljük Antlfinger Evárd fordításában és recenziójában. Nem feltétlenül értünk egyet az alábbi szöveg minden megfogalmazásával, de a szerző és a fordítás iránti tiszteletből azokat érintetlenül hagyjuk.
Az írás eredetileg a https://kilonem100.blog.hu/ oldalon jelent meg 2020 szeptember 3-án. A fordítónak és a blog tulajdonosának ezúton mondunk köszönetet a közzététel engedélyezéséért honalpunkon.

Antlfinger Evárd recenziója 
Michael Shellenberger neve valóban egyet jelent az éghajlatvédelemmel 

Legalábbis azok számára, akik évtizedek óta követik a témát és nemcsak mostanában Greta Thunberg óta kapcsolódtak be. Több fontos cikk, könyv és film fűződik a 49 éves szakértő-aktivista nevéhez a témában. Schellenbergert 2008-ban a Környezetvédelem Hősének választotta a Time magazin, kollegájával, Ted Nordhaus-zal együtt (nem azonos a Nobel-díjassal, az unokaöccse). Ugyanebben az évben nyerték el a Green Book Award díjat Break Through: From the Death of Environmentalism to the Politics of Possibility. Már ekkor amellett érveltek, hogy a fejlődést kihasználva kell és lehet kezelni a környezeti válságokat. Érvelésük szerint a gazdasági fejlődésben és technológiai innovációban nem ellenséget kellene lássanak a környezetvédők, hanem lehetőséget a megoldásra. Ez teszi számomra különösen szimpatikussá. Ugyanis engem is a megoldások érdekelnek és nem a hisztériakeltés.

Bár Schellenberger nem vált világhírű médiajelenséggé, mint a svéd diáklány, ő is korán kezdte: már 16 évesen adománygyűjtést szervezett az esőerdők megvédésére a Rainforest Action Network keretén belül. 27 évesen megmentette az utolsó nem védelem alatt álló kaliforniai mammutfenyőerdőt. 30-as éveiben a megújulók melletti kampányával meggyőzte az Obama-adminisztrációt, hogy 90 milliárd dollárral támogassa az iparágat. Mostanában viszont azon dolgozott, hogy ne zárják be azokat az atomerőműveket, amiket fosszilissal tudnának csak kiváltani, hogy elkerüljük a kibocsátás további emelkedését és a még több klímaváltozást…

A klímaváltozás körüli vitákban viszont még nem exponálta magát semmilyen módon, elmondása szerint azért, mert saját magát is felelősnek tartja abban a riogatásban, ami szerinte nagy mértékben káros. Ez a diskurzus eddig tökéletesen kimaradt a magyar közéletből és nyugaton is sajnos politikailag motiváltan erősen megosztott, szélsőségesen polarizált a tárgyalása: magyarán, aki nem riogat elég hangosan az bűnös „klímatagadó”, „felelőtlen” és „tudománytalan” „csaló”, „gazember”, „tömeggyilkos”, esetleg csak „szegény bolond” stb. Mintha csupán két szélsőséges álláspont létezhetne. Pedig, ahogy lenni szokott, az igazság ebben a végtelenül komplex kérdésben nem sűríthető egyetlen tőmondatba és úgy tűnik leginkább középen van.

És ezt erősítik meg a Shellenberger könyvében is hivatkozásként használt az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének, az IPCC-nek a tanulmányai is. Amire mint „a” tudományra, „konszenzusra” (ami ugye nincs) hivatkozni szokás, kell és egyáltalán lehet, lényegében mindenki által. Csak éppen precízen és kontextusában idézni nem mindig szokás a bennük foglaltakat vagy csak kimazsolázva, bármely szélsőség aktivistái által, de színes magazinokban, hírportálokon ismeretterjesztő cikkekben aztán főleg. Shellenberger, mint energetikai szakértő egyébként felkért reviewer-e, véleményezője is ugyanezen legszéleskörűbben elfogadott IPCC-tanulmányoknak. Tehát a szakértői véleménye magasszinten elfogadott a klímatudósok körében. Ezért megszólalását nem lenne szabad ignorálni.

„Sajnálom, hogy farkast kiáltottam!”

— Michael Shellenberger, Forbes, 2020 június 28.

Ja. Nem is ignorálták. Saját könyvének recenzióját és megszólalását hitelesítő pályafutását is összegző cikkét a sérelmes cancel-kultúra vagyis a modern cenzúra keretében levetették a Forbes oldaláról. Az írást angol eredetiben kordokumentumként lementettem, elolvasható. Persze szögezzük le, Shellenberger előre számolhatott a botrányra. Ha hírverést szeretett volna saját könyvének, akkor nem is járhatott volna jobban. Üzenete valószínű pont így jut el több emberhez. Most e fontos vitákról mit sem tudó Magyarországra is. Shellenberger Thunberghez hasonlóan kiváló kommunikátor és könyve nem véletlenül lett bestseller, részben a provokatív Forbes-beharangozó adta el. De.

Lehet egy bocsánatkérés provokatív? Nem szörnyű ez? Tényleg jogosak az érzelmektől túlfűtött (negatív) reakciók, indokolt a boszorkányüldözés, szabad-e egyáltalán 2020-ban egy tudományosan megérvelt (nem állítom, hogy alátámasztott, az a Pitagorasz-tétel meg a relativitás-elmélet) könyvet bezúzatni akarni? Nem egy új középkor ez dogmákkal és eretnekekkel? A híres hokiütő-görbe szülőatyja, Michael Mann pl. egyenesen „álzöldnek” nevezte neves környezetvédő kollegáját, legdurvább tweet-jeit azért később törölte. Michael Mann javára(?) kell azonban írni, hogy hasonló sommás ítéletet mondott a klímakatasztrófa egyik legszélsőségesebb, idehaza is hírhedt/népszerű hirdetőjéről, Jem Bendel könyvéről a Mély adaptációról: azt írta róla tömören, hogy „szar”.

A Deep Adaptation tudományosan valóban értelmezhetetlen világvége-hirdetés, ennek ellenére sok zöld hivatkozik rá tudományos paper-ként, nem az. Michael Mann szerint annyira depresszív a könyv, hogy mindenki terápiára kell menjen miatta. Shellenberger lényegében az ilyen típusú „igehirdetés” ellen lép mostani könyvében fel. A Deep Adaptation valóban csak a riogatások egy igen „alapos” gyűjteménye. Mint az látható, a hatásvadászat átitatja most a tudományos témák körüli diskurzust is. Nem kell mondjam, hogy ez szerintem mennyire káros.

És az is látható, hogy azért időnként hol ebben, hol abban egyet tudnak érteni szerzők, másban meg vitatkoznak, még ha egyesek elhamarkodottan átkoznák ki a másikat és törölnék el a nyomait is a Föld színéről… Szégyen rájuk.

Shellenberger új könyvének fő mondanivalója a provokatív politikai állásfoglaláson túl sokkal fontosabb. Ugyanis, ha igaza van, akkor jól megérvelhető, hogy a klímavédelem elmúlt 30 évében az aktivisták túllőtek a célon a riogatással. Megérvelhető, de én ellene érvelnék: 30 éve annyit sem tudtunk, mint amennyit ma tudunk a figyelemfelkeltésnek pedig mindig is eszköze volt a költői túlzás. Csak tényleg ne mossuk soha össze a tudományosságot az aktivizmussal. De húsvér emberek vagyunk, érzelmekkel és indulatokkal, és ez bizony a legnagyobb koponyáknak sem mindig sikerül.

„A világ minden környezetvédője nevében, hivatalosan is szeretnék bocsánatot kérni a klímapánikért, amit az elmúlt 30 évben okoztunk. Valóban zajlik a klímaváltozás. Csak éppen nem jelent világvégét. Mégcsak nem is a legsúlyosabb környezeti problémánk.”

—   Michael Shellenberger, Forbes, 2020 június 28.

Valóban nem mindennap elhangzó mondatok. Akár jogosak akár nem. Shellenberger egy sor állítással támasztja alá és toldja meg bocsánatkérését. Tekintsük akár provokatívan hatásvadásznak, akár szokatlanul őszintének. A klímaváltozás témakörén belül precízen meghatározza azokat a pontokat, amikben szerinte „mi környezetvédők félrevezettük a világ közvéleményét”. Ezeket most részletesen nem fejteném ki, külön-külön posztban pro és kontra megvizsgálnám, akit érdekel a téma iratkozzon fel a A kiló nem százat jelent.  oldalon az update-ekre:

• Az emberiség nem okozója az úgynevezett „hatodik nagy fajkihalásnak”. (Olyan nem zajlik.)
• Amazónia nem a Föld tüdeje. (Az Index kiváló tudományos újságírója, Dr. Molnár Csaba egyébként ugyanezt írta korábban.)
• A klímaváltozás nem súlyosbítja a természeti katasztrófákat.
• Az erdőtüzek, tűzesetek mennyisége 25%-kal csökkent 2003 óta világszerte.
• A legnagyobb területigényű hús előállítására használt termőterület nagysága egy Alaszkányi területtel csökkent.
• A tüzifafelhalmozás és a települések erdők közelében történő terjeszkedése az oka annak, miért van több emberre is veszélyes erdőtűz Ausztráliában és Kaliforniában és nem a klímaváltozás.
• A karbonkibocsátás csökkenőben van a legtöbb fejlett országban. Egészen a 70-es évek óta csökken Nagy-Britanniában, Németországban és Franciaországban.
• Hollandia jómódúbb lett és nem elszegényedett miközben a tengerszint alatti életmódhoz alkalmazkodott.
• 25%-kal több élelmiszert állítunk elő, mint amennyire szükségünk van, a felmelegedés pedig tovább növeli a megtermelhető élelmiszerek mennyiségét.
• Az élőhelyek megszűnése és a vadállatok közvetlen lemészárlása nagyobb veszély a fajokra, mint a klímaváltozás.(Mindegyikért az ember a felelős, de nem mindegy melyik ellen küzdünk elsősorban.)
• A tüzifahasználat sokkal károsabb az emberiség és az élővilág számára, mint a a fosszilis tüzelőanyagok elégetése.
• A jövőbeli világjárványok megelőzéséhez több és nem kevesebb ipari mezőgazdaságra van szükség.

A könyv további főbb következtetései is kiemelést és vitát érdemelnének:

• Az ipar és a modern mezőgazdaság az emberiség felvirágzásának és a környezetvédelemben történő előrelépésnek is a kulcsa.
• A környezet megóvásával kapcsolatban a legfontosabb, hogy több élelmet állítsunk elő, különösen húst, kevesebb területet használva.
• A szennyezés és a kibocsátás csökkentése érdekében a legfontosabb dolog, hogy fáról szénre majd olajra, gázra majd urániumra térjünk át. (Talán ez az, amivel a legerősebben vitáznék én magam is.)
• A 100% megújulóra váltás szerinte megkövetelné, hogy a jelenlegi 0,5%-ról 50%-ra növeljük az energia előállításának földhasználatát.
• Olyan városokat, gazdaságokat, erőműveket akarunk, amelyek inkább energiaintenzívebbek területarányosan, mint kevésbé.
• A vegetariánus étrend alig 4%-kal jelent kisebb a kibocsátást.
• Megkapja a kritikát a Greenpeace is: nem ők mentették meg a bálnákat, hanem a bálnazsírról kőolajra és pálmaolajra való átállás.
• A szabadtartású marha 20-szor több földet igényel és 300 %-kal több kibocsátással járna.
• A Greenpeace dogmatizmusa ártott az Amazonas-vidék nagy erdőterületei egybetartásának.
• A gorillák védelmében induló gyarmatosító logikájú kampányok hátulütője a Kongón pl. 250 elefánt lemészárlása volt.

A szerző úgy érzi mindannyian félre voltunk vezetve mégpedig gazdasági, politikai, ideológiai motivációkból, érdekekből kifolyólag. A környezetvédők maguk is százmillió dollárokat fogadtak el az olajlobbitól. Emberellenes, nyugatellenes, civilizációellenes téveszmék állnak a háttérben, ami az aktivisták nagyon egzisztenciális félelmeiből, depressziójából, technofóbiájából táplálkoznak jórészt a neves környezetvédő szerint.

A fenti állításokat magyarázat nélkül semmiképpen nem hagynám. A szerző jó előre borítékolta, hogy -szkeptikusnak (ami nem is lenne valójában szabad szitokszó legyen a tudományban, hiszen a tudomány mindig szkeptikus) -tagadónak, árulónak, mindenféle rosszminőségű embernek fogják sokan bélyegezni. Én nem ezt teszem, hanem komolyan elgondolkodnék rajta és szeretném ismertetni, miért látja így egy neves zöld szakember ezeket a sorskérdéseket.

Könyve és cikke kapott hideget és meleget. A pozitív kritikák közül kiemelném a híres Steven Pinkert, szerinte „Shellenberger egy konstruktívabb környezetvédelmet képvisel, ami szembenéz a húsbavágó problémákkal és utat mutat a megoldás felé”. Shellenberger intézetbeli kollegája, Tom Wigley a klímatudományok egyik atyja sem szűkölködik az elismeréssel: „Lehet, hogy ez lesz a legfontosabb könyv, amit a környezetvédelemről írtak.” A több mint négy évtizednyi környezetvédelmi szakértői múlttal büszkélkedő Steve McCormick szerint a könyv „jól megírt, tudományosan megalapozott munka”. És így tovább. Mielőtt valamely csak idehaza neves magyar egyetem legalább tanársegédje megpróbálná lesöpörni az asztalról, ahogy idehaza is élből sajnos szokás.

Folytatása következik.