Ole Humlum professzor meteorológiai és klimatológiai adatelemzéssel ad képet a Föld globális éghajlatának állapotáról. Azon túlmenően, hogy fehéren-feketén kimutatja, nincs klímavészhelyzet, meglepően kézenfekvő következtetések révén mutat rá a klímaváltozás lehetséges okaira.
Előadásomban a levegőhőmérsékletről, az óceánhőmérsékletről, a tengerszintről, a tengeri jégről, a havazásról, a szelekről és a viharokról beszélek, majd visszatérek az óceáni jelenségek fontosságára, végül levonok néhány következtetést.
Légköri hőmérséklet
Kezdjük a levegőhőmérséklettel, hiszen a klímavitákban általában ezzel foglalkoznak.
Ha megnézzük a felszínközeli hőmérséklet egyik műholdas adatbázisát, és összevetjük az elmúlt 10 év átlagértékeit az utolsó teljes év (2021) hőmérsékleti adataival, azt láthatjuk, hogy 2021 nem volt különösebben meleg esztendő. A kék színek a 10 éves átlagnál hidegebb, a meleg színek az átlagnál melegebb területeket jelölnek. Látható, hogy a kék szín az uralkodó.
Ha pedig összevetjük a műholdak által mért éves középhőmérsékleteket 1979 és 2021 között, akkor szintén az figyelhető meg, hogy 2021 nem volt nagyon meleg év, habár tény, hogy egy melegebb időszakban vagyunk.
A négy évtizedes műholdas korszaknál hosszabb angol HARDCRUT adatbázis 1850-ig visszamenő idősorából (ahol a vízszintes egyenes az 1979-2008 közötti átlagértéknek felel meg) szintén az látható, hogy csakugyan egy meleg fázisban vagyunk, de nem 2021 volt a legmelegebb év. Láthatjuk az ún. kis jégkorszak utáni felmelegedés utolsó szakaszait: a második világháború idején melegebb volt, aztán a hatvanas években és a 70-es évek elején hidegebb, majd a 70-es évektől megindult a mostani melegedés.
Ha pedig az egyik műholdas adatsor hónapos felbontású adatait nézzük meg, azon nagy ugrások láthatók. A hőmérsékletalakulás trendbecsléséhez kiszámítottam a 37 hónapos (nagyjából 3 éves) átlagértékeket mutató görbét. A kiemelkedő csúcsok csendes-óceáni El Niño-jelenségeknek felelnek meg. Látható az a 15 éves időszak is, amikor egyáltalán nem volt melegedés (ez volt az ún. pauza). Most egy magasabb hőmérsékletű időszakot élünk, és a jövőbeni fejleményeket ki kell várnunk. Az eddig mutatottak műholdas adatok voltak. Ezek a troposzféra alsó részére, mondjuk 1-2 km magasságra vonatkoznak.
De amennyiben egy hagyományos, brit precizitással készült hőmérsékleti idősort veszünk szemügyre, az is hasonló összképet mutat, mint a műholdas idősor, azzal az eltéréssel, hogy az ingadozások nagyobbak. Összességében egy emelkedő jelleget látunk, és megtalálható benne a 15 éves pauza is. A fő jellegzetességek tehát ugyanazok.
Nézzük meg az amerikai GISS hőmérsékleti idősort. Mutatom rajta ugyanannak az idősornak azt a változatát is, amit még 2015 májusában tettek közzé. 2015 májusában az idősor végén még egy behorpadt görbét látunk. De aztán kicserélték egy újabb verzióra, olyan módon, hogy a behorpadás (a pauza) eltűnt belőle. Helyette egy lassan, de fokozatosan emelkedő hőmérsékletű trend alakult ki. Csaknem az összes hőmérsékleti idősorban felfedezhetünk megváltoztatott hőmérsékletű trendeket. Ha kíváncsiak vagyunk, hogy mi volt az 1991. februárra nyilvántartott globális hőmérséklet, arra meg volt adva egy konkrét adat. Aztán fél év múlva pedig egy kissé különböző másik adatot találunk. A történelmi hőmérsékleti idősorokat különféle okokból időnként megváltoztatják. Vannak világos és kevésbé világos magyarázatok, legalábbis számomra.
A történelmi adatokban végzett változtatások illusztrálására (amely változtatásokra csak kevesen figyelnek fel), mutatok egy példát. E jelenség számomra először 2008 májusában tűnt fel. Azóta mindig kimásolom az összes adatot, minden egyes hónapra. Ennek köszönhetően össze tudom most hasonlítani a 2008 májusában érvényes GISS adatokat a 2022. novemberi verzióval. Ha kivonjuk egyiket a másikból, megkapjuk az ábrán mutatott képet. Az idősor elejét jellemző változtatásokat nevezhetjük „adminisztratív melegítésnek”. A XIX.-XX. század fordulójától a második világháborúig hűtést látunk. Az 1970-es évektől pedig ismét a melegítés dominál. A melegítés és a hűtés is nagyjából 0,1 Celsius fok nagyságrendű, úgyhogy a teljes változtatás 0,2 Celsius foknyi, ami nem jelentéktelen.
Ugyanezt nézzük meg másképpen: az 1910. januárra és a 2000. januárra vonatkozóan 2008 áprilisa és 2022 októbere között nyilvántartott adatokat a következő ábra mutatja. 2008 áprilisa és 2022 októbere között a 2000. januárra egyszer megállapított hőmérsékletet fokozatosan emelgették, az 1910. januárra megállapított hőmérsékletet pedig számos alkalommal, időnként jelentős mértékben – utólag – csökkentgették. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyi volt a hőmérsékletkülönbség 1910 januárja és 2000 januárja között, 2008 áprilisában azt a választ kapjuk, hogy 0,45 fok, ma pedig azt, hogy 0,66 fok. Ez nem jelentéktelen változtatás.
Óceáni hőmérséklet
Az óceáni hőmérséklet nagyon fontos szerepet játszik. Szólok egy keveset az ARGO nevű úszó-szelvényező bólyákról. E nagyszerű program keretében nagyon sok (3800) szabadúszó-bólya méri gyakorlatilag mindenütt az óceánok hőmérsékletét.
Működési elvüket az ábra mutatja. A felszíni adatátvitelt követően lemerülnek, aztán mintegy 6 óra alatt 1 km mélységre süllyednek. 9 napot utaznak ebben a mélységben, lemennek 2 km mélyre, majd felszínre emelkednek. Mindenütt folyamatosan mérik a hőmérsékletet, a tengervíz sótartalmát és hasonló jellemzőket. A felszínről az összes adatot műholdakon keresztül juttatják az adatközpontba.
Az így létrejött adatbázis rendkívül érdekes. 2020. augusztus utáni adatokra vonatkozó frissítéseket sajnos nem találtam, feltehetően azért, mert az adatfeldolgozás hatalmas munkát jelent. Mindazonáltal rámutatok néhány 2004 és 2021 közötti jellegzetességre és érdekességre.
Az ábrán óceánhőmérsékleti idősorokat láthatunk. Az északi szélesség 30 foka és a déli szélesség 30 foka közötti sávban 2012 táján hőmérsékletemelkedés figyelhető meg. Úgy néz ki, mintha a görbe 2020-ban elérte volna a maximális értékét. Ha ugyanezt végigcsináljuk 1900 méterig az északi szélesség 55. és 65. foka közötti sávra, akkor az idősorban lehűlést látunk. Tehát az elmúlt 10 év során az egyenlítő körül az óceánok melegebbé váltak, a sarkvidéki területeken pedig hűvösebbé.
A déli félgömbön ezen idő alatt nem sok minden történt. Talán egy nagyon enyhe melegedés.
A legalsó görbe a teljes földi átlagot mutatja. Az egyenlítői trend dominál benne, hiszen az északi 30 fok és a déli 30 fok közötti terület a földfelszín felét jelenti. Láthatóan emelkedik a hőmérséklet, leginkább 2012-től.
2004-től 2021-ig megmutatom az átlaghőmérséklet alakulását egy széles mélységintervallumra, a felszín közelétől (2,5 métertől) egészen 1900 méter mélységig. Nagyjából 100-200 méter mélységig követhető benne az éves hőmérsékletingadozás. A felszíni hőmérsékleti csúcs a 100 méteres mélységbe már kimutatható időkéséssel ér le. Nagyon érdekes, de nem bocsátkozunk részletekbe, hogy találhatók olyan csúcsok is, amelyek az 1900 méter mélységű görbén a legélesebbek. És azok pedig – néhány éves időeltolódással – felfelé követhetők. Mindez azt jelzi, hogy a legfelső 1900 méterben tapasztalt vízhőmérséklet-változás nem kizárólag felszíni eredetű: mélybeli is lehet. Ez nem okoz nagy meglepetést, mindenesetre érdekes, hogy kimutatható is.
Ha a mélység függvényében együttesen tekintjük át a teljes adatmennyiséget, akkor leolvasható, hogy mennyi volt az egyes mélységintervallumokban az átlaghőmérséklet emelkedése másfél évtized alatt. Nagyon szignifikáns hőmérséklet-emelkedést látunk. A felszín közelében ez 0,25-0,3 fok közötti, 300-400 méter mélységben ennél sokkal kisebb.
Ha ugyanezt az adatmennyiséget egyenlítő-közeli, északi-sarkvidéki és antarktiszi részhalmazokra osztjuk, akkor az egyenlítő közelében kizárólag a felszín közelében van melegedés, nagyobb mélységekben szinte egyáltalán nincs. Némileg hasonló a helyzet a déli félgömbön, miközben az északi félgömbön ezektől eltérően jelentős lehűlés következett be az elmúlt 15 év folyamán. Csak 1400 méter mélység alatt figyelhető meg melegedés.
Látható tehát, hogy az óceánokban rendkívül dinamikus változások mennek végbe. És ez már a mindössze 15 évre visszatekintő adatsorban is kimutatható.
Ezen az ábrán a nettó felszíni napsugárzás eloszlását látjuk W/m2 (watt per négyzetméter) mértékegységben. A besugárzás az egyenlítő közelében maximális. Ugyanakkor a felemelkedő légtömegek miatti felhőzet következtében kialakul egy keskeny, kisebb besugárzású zóna is.
Egy csendes-óceáni (nyugati hosszúság 150. fok) és egy atlanti óceáni É-D szelvény (nyugati hosszúság 30. fok) összehasonlítása érdekes különbségekre mutat rá. E kétdimenziós (2D) szelvények nyilván csak leegyszerűsített képet mutatnak, mégis érdekesek.
A Csendes-óceánra a déli és az északi pólus között a 0-1900 méter mélységtartományban mutató 2D hőmérsékleti szelvényen a színek a teljes nettó hőmérsékletváltozást jelölik. A Csendes-óceán északi részén a hőmérséklet emelkedik. A Déli sark közelében pedig hőmérsékletcsökkenés tapasztalható.
Az ennek megfelelő atlanti-óceáni (Izland közelében elhaladó) profil 15 év alatti 2D hőmérséklet-alakulása egészen másféle képet mutat. Felfedezhető ugyan némi felszínközeli hőmérséklet-emelkedés az egyenlítői sávban, de a felszín alatt egy bizonyos mélységintervallumban jól kivehető hőmérséklet-csökkenés van. Az Atlanti óceán északi részén szinte a teljes mélységtartományra kiterjedő, határozott lehűlés látszik. Ez azért is nagyon érdekes, mert közismert, hogy az arktiszi jégmennyiség csökken. És az óceánhőmérsékleti adatok mégis lehűlést mutatnak.
E térséggel részletesen is foglalkoztam. Az északi szélesség 59. foka mentén Greenwich-i hosszúságtól nyugatra 30 fokig húzódó szelvényt keresztezi a meleg vízű Észak-atlanti folyosó (a Golf-áramlat), aminek Északnyugat-Európa éghajlatára rendkívül nagy a jelentősége.
Az eredményeket 2004-től 2020-ig, 0-800 méter mélységintervallumban ábrázoltam. Tisztán láthatók a nyári felmelegedések és a téli lehűlések. Nagyon érdekes a 2016. évi lehűléses jelenség.
Az adatokat egyetlen ábrába sűrítve, az idő függvényében is megmutatom a tengervíz-hőmérséklet alakulását. Jól látható benne egy 2016 után megfordulni látszó lehűlési trend. Rendkívül dinamikus tehát az észak-atlanti áramlás (azaz a Golf-áramlat) változása, ami a rákövetkező években hatással lehet az északi sarkvidék éghajlati viszonyaira.
Tengerszint
Az IPCC legutóbbi (2021-es) jelentése bemutatja a mért és a 2100-ig előre jelzett tengerszint-emelkedést is. 75-80 évre szóló IPCC-előrejelzések szerint a globális tengerszint 0,5-1 méter közötti mértékben emelkedik meg.
Megvizsgáljuk a műholdakkal és a part mentén mért adatok alakulását is.
A Colorado Egyetem műholdas adatsora 1992-től máig mutatja a havi észlelési adatokat. A trendvonalak szerint a globális tengerszint-emelkedés 3-4 mm/év. 2100-ra extrapolálva 30 cm-es emelkedés adódik.
Tengerpart közelében élek, úgyhogy arra is kíváncsi vagyok, hogy ott mi történik. A parti tengerszint-mérés sokkal egyszerűbb a műholdasnál. A kritikus pontja az, hogy találni kell a part mentén egy olyan helyet, ami geológiai szempontból stabil. Ami nincs kitéve felszínemelkedésnek vagy süllyedésnek, hanem stabil.
Dániában található olyan hely, ahol legalább ezer éve nincs sem emelkedés, sem süllyedés. 1897-től léteznek havi tengerszint-adatok. Az ábra az ott mért relatív tengerszint-változást, azaz a szárazföldhöz viszonyított vízszintváltozást mutatja, ami 0,8 mm/év. Sokkal kisebb tehát, mint amennyit a műholdas adatok mutatnak. Tengerparton élőként mégis fogadni mernék arra, hogy a parti mérések sokkal megbízhatóbbak.
Oslót, ahol én élek, jó néhány kilométer vastag jégtakaró borította be a legnagyobb eljegesedés idején. A terhelés megszűnése után a szárazföld elkezdett emelkedni, és még ma is emelkedik. A tengerszint-változást ezen az ábrán 1940-ig visszamenően látjuk. A tengerszint a szárazföldhöz képest egyre süllyed. A szárazföld emelkedésének üteme Oslónál évente csaknem 4 mm.
A legutóbbi IPCC jelentésben számos tengerszint-változási számítást is közzétettek. Az Oslóra vonatkozó IPCC-becslés tengerszint-emelkedést jelez. Tehát a 2020-ig folyton süllyedő tengerszint szerintük emelkedésbe fog átmenni. Engem egyáltalán nem győztek meg. Meglátjuk, mi lesz, és kinek lesz igaza.
Tengeri jég
A tengeri jég is számos érdekességet mutat. Mutatom az IPCC előrejelzéseit. Az északi félgömb szeptemberi jégtakaró-kiterjedésének alakulására vonatkozó IPCC-előrejelzéseket messze megcáfolva 2022 szeptemberében jóval nagyobb volt annál a jégtakaró, amilyennek a modellezés szerint lennie kellett volna.
Az északi félteke tengeri jéggel borított területének alakulását mutató műhold-adatsor alapján megállapítható, hogy 2005 óta voltak benne ilyen-olyan változások, de a legutóbbi 2-3 évben a jégtakaró történetesen kiterjedtebbé vált.
Érdekes az antarktiszi tengeri jégkiterjedéssel való összehasonlítás, 1980-ig visszamenően. Látható, hogy északon a tengeri jégtakaró 1980-tól folyamatosan csökkent, és a legutóbbi három évben ismét nőni kezdett.
Ugyanezen idő alatt a déli tengeri jégtakaró folyamatosan növekedett. Egészen 2016-ig, amikor drámai módon lecsökkent, de mostanában újra kiterjedőben van.
Az ábra alsó részén a globális tengeri jégtakaró alakulását látjuk. Ezen is jól látható a 2016-os csökkenés, majd az újbóli növekedés.
Hóhelyzet
Felidézhetjük azokat az újsághíreket, amelyek szerint a jövőben nem lesz hótakaró. A megfigyelések szerint azonban a folyamat egészen másképpen fest.
Az IPCC áprilisra és májusra a havazásban csökkenést mond.
Azonban, ha megnézzük a műholdakkal heti felbontásban észlelt hótakaró-alakulást, 2000-től kezdve, az meglehetősen nagy stabilitású rendszerről árulkodik. Vannak benne kisebb hullámzások, de nyoma sincs semmi drámai változásnak.
Az 1972-ig visszamenő teljes adatsorból is hasonló kép látszik. Vannak benne kis változások. A maximum jobban, a minimum pedig alig változik. Drámai változásnak itt sincs nyoma.
Az északi félgömbön a hótakaró elég stabil rendszer.
A téli, tavaszi, nyári és őszi hótakaró alakulását megnézve azt látjuk, hogy a téli hótakaró nagyon állandó, a tavaszi és a nyári hómennyiségben tapasztalható némi csökkenés, az őszi hótakaróban viszont valamennyi növekedés mutatkozik. Egyáltalán nem látszik, hogy a rendszer összeomlott volna.
Szél és vihar
Az Atlanti-óceán fölött az ún. összegzett ciklonenergia 1850-ig visszamenő alakulásában időnkénti csúcsok figyelhetők meg. Például 1890 táján, aztán nem sokkal a II. világháború után, majd a XX.-XXI. századfordulón. A négyéves időátlagokból kb. 60 éves periodicitás rajzolódik ki, sok más adatsorral összhangban.
A kontinenseket elérő hurrikánok számát az Egyesült Államok adataiból vesszük. Ebben is hasonló hullámzás mutatható ki. A fő mondanivaló az, hogy a legutóbbi évtizedekben nincsenek drámai változások. Inkább egy csekély csökkenés. Tehát ez is stabil rendszer, az évről évre történő változások persze nagyok lehetnek.
A viharkárokról szólva ez az ábra 1970-től 2020-ig mutatja a viharok alakulását, külön az északi és külön a déli félgömbre. A globális összegben a déli félgömb jellegzetességei dominálnak. Talán azért, mert a déli félgömb egységesebb, mint az északi, ahol nagyobb a szárazföldek kiterjedése.
A szelekre és viharokra vonatkozóan is léteznek pontszerű adatok. Egy dél-norvégiai világítótoronyból, amely kinn van az észak-atlanti térségben, 1930 óta rendelkezünk adatokkal. Csak a II. világháború idején volt átmeneti adathiány. A szél átlagsebessége alig változott. A maximális szélsebességben régebben nagyobb hullámzások is voltak. A II. világháborút követően mutatkozó csúcshoz mérhető jelenség manapság nem látható. Minden megfigyelt változás a természeti idősorok jellegzetességét mutatja. Semmiféle egységes vagy lineáris menet nincs.
Végül olyan ábrákat mutatok, amelyeket a mérési adatokat nézegetve eszembe jutó ötletektől vezérelten készítettem. Vannak közöttük találók, és vannak kevésbé sikerültek is. Állítom, ha odafigyelünk a természetre, az csattanósan egyszerű választ ad a nagy kérdésekre. Csak helyes kérdéseket kell feltenni. A természet maga mutat rá arra, hogy mik a globális éghajlatot befolyásoló legfontosabb tényezők, illetve hogy mikre kell különös figyelmet fordítani, ha meg akarjuk érteni a globális éghajlatot.
2004-től 2015-ig mutatom az óceánokban mért hőmérséklet-változásokat. Az éves hőmérséklet-ingadozás követhető egy bizonyos mélységig. A csúcsok 100 méter mélyben is láthatók, sőt egészen kb. 200 méterig követhetők. A felszíni változások a nagyobb mélységek felé egyre nagyobb időbeli eltolódással jelentkeznek.
Ha elvégezzük a korreláció-analízist a felszíni hőmérséklet és a 200 méter mélységben észlelt hőmérséklet között, az időkésés durván 20 hónap.
Készíthetünk egy olyan ábrát, amely együtt tünteti fel a légkört, az óceánokat és a kontinenseket. A földfelszín 70 százalékát óceánok borítják.
Kimutattuk az előbb, hogy a felszínhőmérséklet megváltozása 200 méter mélységre nagy csillapodással, 20 hónap múlva jut le.
Ha elvégzünk egy hasonló korrelációanalízist az óceánfelszíni hőmérséklet és a globális légköri hőmérséklet között, akkor 0,4 hónapos időtolást találunk. Tehát ha ismerjük az óceánfelszíni hőmérséklet alakulását, tudunk valamit mondani arról is, hogy milyen lesz a légköri átlaghőmérséklet 0,4 hónap múlva.
Az óceán felszínhőmérséklete és az alsó troposzféra hőmérsékletét mérő műholdas adatsor közötti összevetésből pedig az derül ki, hogy a felszínhőmérséklet-változást a műholdas globális hőmérséklet 2 hónappal követi.
A kontinensek területén a felszínközeli hőmérséklet ugyancsak 2 hónappal követi az óceán felszínhőmérsékletét. Mindebből az a lényeg, hogy mindig az óceánfelszín hőmérséklete változik először. Úgyhogy a globális hőmérsékletváltozás – nézhetjük bárhol: az óceánok, vagy a szárazföldek fölött – mindig a tengerfelszínről ered. Ez azért is érdekes, mert a CO2-hipotézis szerint a vezérlő jel a troposzféra felső részében keletkezik, 8-9 kilométerre a felszín fölött, aminek a hőmérsékleti megnyilvánulását a földfelszín közelében ezt követően lehetne csak észlelni. De amit a valóságban találtunk, az a CO2-hipotézisnek épp az ellenkezője. Úgyhogy a hőmérsékletváltozásnak a növekvő CO2-hatásra való visszavezetését a természeti rendszer a szó szoros értelmében vízbe fojtotta.
A nagy kérdés az, hogy mi vezérli az óceánfelszín-hőmérsékletet. Ha ezt megtudjuk, akkor arra is választ kapunk, hogy mi vezérli a globális éghajlatot. Ez a fő mondanivalóm. Az én jelöltem a Nap és – azt moduláló hatásként – a felhőzet. Ezeket kell tehát közelebbről megvizsgálni.
Általános következtetések:
1. A valóságban észlelt adatok egyike sem támasztja alá azt, hogy klímavészhelyzet lenne. Inkább természetes változásokról van szó. A CO2-nek nincs egyértelmű hatása a folyamatokra.
2. A globális éghajlatot nyilvánvalóan az óceánfelszín hőmérséklete vezérli. A vezérlő jel ugyanis az óceánfelszínről indul el.
Javaslat a klímakutatás fókuszálására: A kutatók elsősorban arra koncentráljanak, hogy milyen tényezők befolyásolják az óceán felszínhőmérsékletét. A Nap, a felhőzet, az óceáni szerves élet, a széltevékenység és sok minden más jöhet szóba. A magam részéről úgy gondolom, hogy a Nap és a felhőzet az elsődleges tényezők, de valakiknek ezt részletesen ki kellene kutatniuk.
Az ISCF (icsf.ie) és a Clintel (clintel.org) által szervezett 2022. december 7-ei zoom előadás magyar átirata.
Fordította Szarka László Csaba. Az előadás videofelvétele:
2023. január
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök
| Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 (K&H) A közleményben kérjük megadni: klímarealista. |
