Karbonciklus modellezés – a természetes és antropogén CO2 tartózkodási ideje a légkörben

E sorok írója véletlenül bukkant rá erre az 1997-ben született írásra. Olyan volt ez számára, mintha talált volna egy 27 éve a tengeren hánykolódó palackpostát, amit kinyitva elcsodálkozott. Már akkor is (több éve) ment a harc a realisták és az IPCC-narratíva feltétlen követői között? Jóleső érzéssel állapította meg továbbá, a leírtak a mai napig teljesen helytállók – persze hogyan is lehetne ez másképp tudományos alapokon született tanulmánynál.

Van továbbá némi lelkiismeretfurdalásom. 2015 előtt valamiféle szűrő nem engedte tudatomig eljutni, milyen gyönge lábakon áll a hivatalos klímanarratíva, és főleg, milyen veszélyes mindez társadalmunkra, civilizációnkra. Persze akkoriban még takaréklángon ment a pánikkeltés, a gépezet nem fedte föl szándékait, és költségvetésünket sem terhelte az éghajlat védelme olyan mértékben, mint ma.

A szerző Tom Victor Segalstad a tanulmány születésének idején az Osloi Egyetem oktatója és kutatója volt a geokémia, ásványtan, vulkanológia, szerkezeti geológia, ércgeológia és geofizika területén. A 90-es években az IPCC szakértőjeként is közreműködött.

Ma megérdemelt nyugdíját tölti. Honlapja, ahonnan írását letöltöttük, nem egészen mai színvonalú, de tartalma 100 %-ban helyes.

Következzék tehát Tom V. Segalstad írása.

Kivonat

Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) három bizonyítékot prezentál a légköri széndioxid-koncentráció növekedésének antropogén eredete mellett:

• CO2-mérések a jégmagokból;
• CO2-mérések a levegőben;
• és szénizotópos adatok a szénciklus modellezésével összefüggésben.

Ezeket megvitatjuk és elutasítjuk.

Bemutatjuk, hogy miért kell elutasítani a jégmag-módszert és annak eredményeit;
hogy a jelenlegi atmoszférikus CO2-mérések nem validáltak, és eredményeiket szubjektíven „szerkesztették”. Bemutatásra kerül továbbá, hogy a szénciklus modellezése, amely nem egyensúlyi modelleken alapul, távol áll a megfigyelt valóságtól és a kémiai törvényektől. Ez a modellezés nem reprezentatív adatokból indul ki, úgynevezett „nemlineáris óceáni kitérési puffer” korrekciós tényezőket alkalmaz, amelyeket egy előre kidolgozott koncepció, az elérni kívánt eredményeket szem előtt tartva alakítottak ki. Mindez körkörös érvelést jelent, és nem rendelkezik tudományos érvényességgel.

Úgy a radioaktív, mint a stabil szénizotópok azt mutatják, hogy a légköri CO2 valós tartózkodási ideje (élettartama) csak körülbelül 5 év, és hogy a fosszilis tüzelőanyagokból származó CO2 mennyisége a légkörben legfeljebb 4%. Az ezen felüli CO2-szint emelkedés csak egy sokkal nagyobb, de természetes szénkészletből származhat, amelynek C13/C12 izotóparánya sokkal magasabb, mint a fosszilis tüzelőanyagoké, nevezetesen az óceánból és/vagy a litoszférából és/vagy a Föld belsejéből.

A megfigyelt éves légköri CO2-szintnövekedés, melyet antropogén eredetűnek állítanak be, a légkör és az óceán között természetes úton kicserélődő CO2 teljes éves mennyiségének mindössze 0,2%-át teszi ki, beleszámítva ebbe az egyéb természetes forrásokat és nyelőket is. Valószínűbb, hogy a CO2 éves természetes áramlásának ilyen kis hullámzását a geofizikai folyamatok természetes ingadozásai okozzák.

A C13/C12 izotóptömeg-mérleg számítások azt mutatják, hogy az IPCC által elfogadott 50-200 éves légköri tartózkodási idő alapján a légkör túl könnyű (a jelenlegi CO2-tömeg 50%-a) ahhoz, hogy a mért C13/C12 izotóparánynak megfeleljen. Ez bebizonyítja, hogy az IPCC téves modellje miért hozza létre a mesterséges 50%-os „hiányzó nyelőt”. Az IPCC 50%-os, megmagyarázhatatlan, évi 3 gigatonna széndioxidot tartalmazó „hiányzó nyelőjének” minden kormányt arra kellett volna késztetnie, hogy elutasítsa az IPCC modelljét. Ha ez az elutasítás még nem történt meg, az szépen mutatja a „halálra rémítés” elvének eredményét.

Az IPCC „üvegházhatás okozta globális felmelegedés” dogmája érvénytelen feltételezéseken és egy káros, nem reális szénciklus-modellezésen alapul, amelyre a valóság rácáfol, mint ahogyan azt a szénsavval dúsított sör vagy az üdítő példájából ismerjük.

1. Bevezetés

A légköri CO2 ugyanolyan fontos a földi élet számára, mint az oxigén. CO2 nélkül a növényi fotoszintézis nem mehetne végbe, és a jelenlegi életformák a Földön eltűnnének. Az elmúlt években dogmává manifesztálódott, hogy a légköri CO2-koncentráció érzékelhető növekedését a kőolaj, a szén és a földgáz formájában előforduló fosszilis szén antropogén égetése okozza. Azt állították, hogy ez a többlet légköri CO2 globális klímaváltozást okoz, amely a következő évtizedben a légkör hőmérsékletének jelentős, 1,5-4,5°C-os emelkedésével jár (Houghton et al., 1990).

Valóban paradoxon, hogy a CO2-t, „Az élet gázát”, most gonosz, „szennyező” gázként ítélik el, egy olyan gázként, amely a feltételezett „globális felmelegedés” révén veszélyezteti az emberek életét a Földön. Annál is inkább, mivel a Föld történetében a korábbi melegebb időszakokat „éghajlati optimumként” jellemezték. A „végzetes CO2 üvegházhatás” dogma felépítését a levegőben és a jégmagokban mért CO2-szintek, a szénciklus modellezése, a CO2 tartózkodási ideje (az élettartamot itt szinonimaként használjuk) és a szénizotópok alapján vizsgáljuk meg, és a dogmát geokémiai alapon elutasítjuk.

2. A dogmák felépítése

A természettudományokban a tudományos módszer a hipotézisek tesztelésén alapul,

• (1) empirikus megfigyelések,
• (2) laboratóriumi kísérletek és
• (3) az ezeken alapuló elmélet segítségével.

Ha ez a három rész azonos eredményeket ad, és az elmélet is olyan szilárd, hogy az új megfigyelésekkel és kísérletekkel azonos jövőbeli eredményeket jósol, akkor nagy jelentőségű hipotézist találtunk. További teszteléssel ez a hipotézis természeti törvény szintjére emelkedhet ami viszont felhasználható más, megfigyelésekkel és kísérletekkel nem alátámasztott hipotézisek elvetésére. Természetesen alapvető fontosságú, hogy a tudományos módszer mindhárom fő része a mintavételezés elméletére, az adatok ábrázolására, a szignifikanciára, a hibák terjedésére, az ok-okozati összefüggésekre stb. vonatkozó szilárd statisztikai eljárásokon alapuljon, és legyen elfogulatlan és egyéb érdekektől mentes. Ha a bizonyítékok bármelyik része nem támasztja alá a hipotézist, a hipotézist el kell vetni (Churchman, 1948).

Az elmúlt években, főként a kommunizmus bukása után, úgy tűnik, a megüresedett helyet  a környezetvédelem foglalja el a politikai színtéren. Ez az új „izmus” azt állítja, hogy az ember pusztító, természetellenes, gonosz, és vétkes a bolygó környezetének tönkretételében. Az ezzel kapcsolatban használt „bizonyítékok” a tudomány válogatott részeire épülnek, sok esetben nem a természettudományok tudományos módszerének objektivitására alapozva (Sanford, 1992).
[Közzétevő: Szemernyi igazság sokszor van a hamis narratívák alján, amit aztán a médiagépezet eltorzít, meghamisít, felnagyít, hamisan értelmez, hétköznapi folyamatokat rendkívül veszélyesnek beállítva.]

A „bizonyítékok” inkább a józan ész hiányáról árulkodnak, és a filozófia tudományos módszerén alapulnak, ahol a természettudományok tudományos módszerének 3 alapvető része nem érvényesül. A természettudományokban az ismeretszerzés úgy történik, hogy feltételezéseinket a valóság tényei alapján validáljuk. Az igazság ekkor összhangban van a valósággal. A filozófiában a világ mesterséges, és az igazságot Immanuel Kant filozófus nézetei mentén úgy definiálják újra, hogy az eszmék közötti koherenciát (egységet) jelenti. Így aztán dogmát lehet alapozni a tekintélyre vagy a konszenzusra való hivatkozással, mint az értelem helyettesítőire, és figyelmen kívül lehet hagyni a valóságot. A filozófiában hipotéziseket lehet felvetni, érvényesíteni és elfogadni tényekre való hivatkozás nélkül (Sanford, 1992). Láthatjuk, hogy annak definiálása, hogy mi a normális vagy természetes, hiányzik a környezeti „világvégék forgatókönyvből”, és csak azt mondják meg nekünk, hogy mi az „abnormális” vagy „természetellenes”, egyértelmű alapreferencia nélkül.
[Közzétevő: Ennek fényes bizonyítéka, hogy nem született még éghajlati modell, amely ábrázolja, hogyan alakulna az éghajlat a jövőben, ha hirtelen megszűnnek az antropogén CO2-kibocsátás. Tehát senki nem vállalkozik az elmúlt 1200 év hőmérsékleti görbéjének továbbrajzolására.]

Egy dogmát úgy tudunk felépíteni, hogy egy olyan elképzelésből indulunk ki, amelyet helyesnek érzünk, majd bizonyítékokat keresünk annak alátámasztására. Az észérveket ezután a tudás végső forrásaként intuícióval, hittel, érzelmekkel vagy ráérzéssel kell helyettesítenünk. Sanford (1992) rámutat továbbá arra, hogy Arne Næss „ökofilozófus” egyik könyve evvel a fejezettel kezdődik: „Intuíciókkal kezdve”, és ebben „válságban lévő világunk” érzéséről beszél (1990). A dogmát akkor fogadják el igazságként az emberek, ha azt „tekintélyek”, „szakértők” és közismert, fontos emberek támogatják, akik nem feltétlenül rendelkeznek szakértelemmel az adott területen; és különösen akkor, ha a dogmát nemzetközi testületek vagy konferenciák támogatják, és a média széleskörű és egyoldalú tájékoztatást ad róla. A dogma még vonzóbb lesz, ha önbeteljesítő jóslatként jelenik meg.

A marketing és a befolyásolás, azaz a dogma elfogadtatásának pszichológiája tehát fontos ahhoz, hogy azt igazságként fogadják el. Minél nagyobb azoknak a száma, akik valamilyen eszmét helyesnek találnak, annál inkább helyesnek fog tűnni az eszme az emberek körében. Az emberek általában nem képesek az összes rendelkezésre álló releváns információval élni. Ehelyett a releváns információknak csak egyetlen, nagymértékben reprezentatív darabját használják fel. Ha valamit ijesztő forgatókönyvként mutatnak be, az olyan érzelmi reakciót vált ki, amely megnehezíti a tiszta gondolkodást (azaz az összes tény mérlegelését), különösen, ha az a meggyőződés alakult ki, hogy egy közös válsággal kapcsolatos döntéseket gyorsan kell meghozni (Cialdini, 1993). Ezt nevezik a „halálra rémítés megközelítésnek (scare-them-to-death)” (Böttcher, 1996), és ez megteremti az alapját a világvége-dogmának. Stephen Schneider klimatológus, a globális felmelegedés elméletének vezető támogatója azt mondja:

„Ahhoz, hogy megragadjuk a közvélemény fantáziáját… ijesztő forgatókönyveket kell kreálnunk, leegyszerűsített drámai kijelentéseket kell tennünk, az esetlegesen felmerülő kételyekről pedig hallgatnunk kell”.

Schneider ezzel inkább az „üvegházhatású globális felmelegedés” dogmájába vetett szubjektív hitének szószólójaként, mint objektív tudósként lép fel (Sanford, 1992).

Egy ilyen körülmények között megfogalmazott világvége-dogma nagy valószínűséggel politikai zűrzavart fog okozni. A régi mondást – „Mindenki csak beszél az időjárásról, de senki nem tesz semmit” – itt érvénytelennek deklarálják, azt állítva, hogy az fosszilis tüzelőanyagok égetése megváltoztatja a világ éghajlatát. A „végzetes CO2 üvegházhatás” dogma megalkotása könnyen ad több hatalmat és pénzt a politikusoknak és a hatalmon lévő embereknek, lehetővé téve számukra, hogy az emberek technológiáját, iparát és szabadságát sértő politikával törvényeket  hozzanak és adókat vessenek ki az energia előállítására, felhasználására és az emberek életmódjára vonatkozóan.

3. A CO2-dogma alapja – a korai légköri CO2-mérések

A „CO2-üvegházhatás-dogma” felépítéséhez igazolni kell, hogy
(1) az iparosodás előtti légköri CO2 koncentráció alacsonyabb volt, mint ma,
(2) a légköri CO2 az iparosodás előtti szintről folyamatosan emelkedett a mai szintre,
(3) a légköri CO2-szint növekedését az ember által égetett fosszilis tüzelőanyagok okozzák,
(4) ezért a légköri CO2-nek hosszú tartózkodási idővel (élettartammal) kell rendelkeznie, és
(5) a légköri hőmérséklet az ember által égetett fosszilis tüzelőanyagok miatt emelkedik.

Callendar (1938) felelevenítette az Arrhenius (1896) által javasolt „üvegházi felmelegedés” hipotézisét az ember tevékenysége miatt. Az ember okozta globális felmelegedésről szóló jelenlegi dogma atyjának ténylegesen Callendar tekinthető (Jaworowski et al., 1992 b). Hipotézisének alátámasztására Callendar (1940, 1958) a 19. és 20. századból származó légköri CO2-adatokat választott ki.

Fonselius et al. (1956) kimutatta, hogy a nyers adatok véletlenszerűen 250 és 550 ppmv (parts per million by volume) között mozogtak ebben az időszakban, de az adatok gondos kiválasztásával Callendar képes volt egy folyamatosan növekvő tendenciát bemutatni, amely az 1866-1900 közötti időszakban körülbelül 290 ppmv-ről 1956-ban 325 ppmv-re emelkedett.

Slocum erősen bírálta Callendart (1955), aki rámutatott Callendar adatválasztási módszerének erős torzítására. Slocum rámutatott, hogy statisztikailag lehetetlen volt tendenciát találni a nyers adathalmazban, és hogy a teljes adathalmaz a 19. századtól a 20. századig tartó időszakban állandó, körülbelül 335 ppmv átlagot mutatott. Bray (1959) szintén kritizálta Callendar szelekciós módszerét, aki az „általános átlagtól” 10%-kal vagy annál nagyobb mértékben eltérő értékeket utasított el, és még inkább, amikor Callendar „általános átlagát” nem határozta meg és nem adta meg.

Megjegyzendő, hogy Callendar (1940) a következőket írta:

„Természetesen nem áll fenn annak a veszélye, hogy a levegőben lévő CO2 mennyisége kellemetlenül nagy lesz, mert amint a levegőben megnő a CO2 parciális nyomása, a tenger valószínűleg képes lesz ezt a gázt olyan gyorsan elnyelni, mint amilyen gyorsan keletkezik”.

Callendar (1949) megismételte ezt a tényt, de a továbbiakban így folytatta: „Mivel a tenger mély vizei lassan mozognak, és csak a lapos érintkezési felület vesz részt a széndioxid egyensúlyban, ez a rezervoár nem szabályozza azonnal a gáz olyan hirtelen koncentrációváltozását, mint amilyen ebben az évszázadban történt. Több száz, vagy talán több ezer évbe is beletelik, mire a tenger elnyeli a neki járó részt”. Callendar úgy vélte, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése során keletkezett CO2 csaknem teljes egészében a légkörben maradt. Felvetette, hogy a légköri CO2 növekedése magyarázhatja az északi szélességi körökben az elmúlt évtizedekben megfigyelt enyhe átlaghőmérséklet-emelkedést.

A „CO2 üvegházhatás okozta világvégét” Revelle és Suess (1957) is alátámasztotta, akik a következőket írták: „Így az emberek most egy olyan nagyszabású geofizikai kísérletet hajtanak végre, amely a múltban nem történhetett meg, és a jövőben sem lehet megismételni. Néhány évszázadon belül visszaadjuk a levegőbe és az óceánokba a többszáz millió év alatt tárolt koncentrált szerves szenet.” A légkör és az óceánok közötti CO2-cserére vonatkozó kémiai tényeket figyelembe véve azonban arra a következtetésre jutottak, hogy az összes fosszilis tüzelőanyag elégetésével csak a légköri CO2 20-40%-os növekedésére lehet számítani. Ez összevethető azzal a 20%-os növekedéssel, amelyet Segalstad a levegő/tenger CO2-megoszlási együtthatójából a kémiai egyensúlyi állandók alapján számított ki (Segalstad, 1996).

Ugyanakkor Craig (1957) rámutatott a természetes (kozmikus sugárzás általi) radiokarbon (C14) keletkezési sebességből arra, hogy a légköri CO2 aktív cserében van az óceán és a bioszféra igen nagy CO2-tartalékaival. Callendar (1958) azonban láthatóan jobban bízott célzatosan kiválasztott CO2-adataiban, mert Craig következtetését azzal kommentálta, hogy így írt: „Ha tehát az itt tárgyalt mérések által kimutatott növekedés akár csak megközelítőleg is reprezentatív az egész légkörre, akkor ez azt jelenti, hogy az óceánok nem a várt mértékben nyelték el a keletkező CO2-t.” [Értelemszerűen: Hanem annál sokkal nagyobb mértékben.]

4. A dogma építése – a legújabb légköri CO2-mérések

A Callendar által kiválasztott légköri CO2-adatok körüli felzúdulás szükségessé tette, hogy megkezdődjön a korabeli légköri CO2 analitikus adatainak összeállítása.

Az 1955 és 1959 közötti 5 éves időszakban 19 észak-európai állomás mérte a légköri CO2 koncentrációt.  A nedves kémiai technikával végzett mérések során megállapították, hogy a légköri CO2-szint körülbelül 270 és 380 ppmv között változott, az éves átlag 315-331 ppmv volt, és a 19 állomás egyikén sem volt tendencia a légköri CO2-szint emelkedésére vagy csökkenésére ebben az 5 éves időszakban (Bischof, 1960).

Ezek az adatok azért különösen fontosak, mert nem szelektáltak, és ezért mentesek a szelekciós eljárásokból eredő esetleges torzításoktól, ellentétben a Mauna Loán végzett eljárásokon alapuló CO2-mérésekkel (lásd alább). Megjegyzendő, hogy ezeket a méréseket ipari régiókban végezték, és ha ebben az időszakban egyre nagyobb mennyiségű antropogén CO2 halmozódott volna fel a légkörben, a mérések ezt kimutatták volna.

Ugyanebben az időszakban a légköri CO2-méréseket kezdtek el végezni az erősen CO2-kibocsátó hawaii Mauna Loa vulkán csúcsának közelében (pl. Ryan, 1995). A helyszín kiválasztásának oka az volt, hogy az a CO2-kibocsátó ipari területektől távol legyen. A Mauna Loa Obszervatóriumban a méréseket egy új infravörös (IR) elnyelő műszeres módszerrel végezték, amelyet soha nem validáltak a pontos nedves kémiai technikákhoz. Az analitikai és a mintavételi módszertani hibák problémáit többen bírálták (Jaworowski et al., 1992; és Segalstad, 1996), valamint azt a tényt, hogy a mérési eredményeket „szerkesztették” (Bacastow et al., 1985); a nyers adatok nagy részét visszautasították, és csak a nyers adatok kis hányadát vetették alá átlagolási technikáknak (Pales & Keeling, 1965).

Pales & Keeling beismerik tanulmányukban, hogyan kezdődött a Mauna Loa CO2-monitoring program: „A légkör és az óceánok CO2-jének megfigyelésére irányuló Scripps programot Dr. Roger Revelle találta ki és kezdeményezett, aki a Scripps Institution of Oceanography igazgatója volt, amíg a jelenlegi munka folyamatban volt. Revelle előre látta a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből eredő légköri CO2-emelkedés geokémiai következményeit, és eszközöket keresett annak biztosítására, hogy ezt a „nagyszabású geofizikai kísérletet”, ahogyan ő nevezte, megfelelően dokumentálják, amint bekövetkezik. Revelle a munka minden szakaszában jelen volt, mint mentor, tanácsadó és ellenérdekelt fél. Megosztotta velünk széleskörű földtudományi ismereteit és az óceánok és légkör iránti tiszteletét, és arra ösztönzött bennünket, hogy szem előtt tartsuk azokat a célokat, amelyek elfogadására eredetileg rábeszélt bennünket.” Ez volna tehát az igazi, elfogulatlan kutatás?

A Mauna Loa-ról 1959-re jelentett éves átlagos CO2-szint 315,83 ppmv volt (15 ppmv-vel alacsonyabb, mint a korabeli észak-európai átlagszint), amely állítólag folyamatosan emelkedett, és 1989 januárjában 351,45-re emelkedett (Keeling et al., 1989), jelentős napi és évszakos ingadozások átlagolásával (így a tizedesvessző utáni számjegyeknek nincs már jelentőségük). Ez még mindig a 30-35 évvel korábbi észak-európai mérések tartományán belül volt. A globális légköri CO2-szint emelkedését erre az időszakra tehát nem támasztották alá hitelesített módszerek és megbízható statisztikák.

5. A dogma alapvonalának meghatározása – CO2-mérések a jégmagokban

Annak kimutatásához, hogy a légkör CO2-szintje a közelmúltban a fosszilis tüzelőanyagok ember általi elégetése miatt emelkedett, jelentős növekedést kellett kimutatni az iparosodás előtti CO2-szinthez képest. Láttuk, hogy Callendar hogyan tudott egy 290 ppmv körüli alapértéket meghatározni azáltal, hogy a kívánt értéktől 10%-nál nagyobb mértékben eltérő értékeket figyelmen kívül hagyta.

Ez idő tájt vélték, hogy a jégtakarókon felhalmozódó hó megőrzi a hóesés során a hópelyhek közé szorult egykori légkört, így a jégtakarókból származó magokban lévő légzárványok CO2-tartalmának paleoatmoszférikus CO2-szinteket kell mutatnia.

Jaworowski és munkatársai (1992) összegyűjtötték az összes rendelkezésre álló ilyen CO2-adatot, és megállapították, hogy a CO2-szintek 140 és 7400 ppmv között mozogtak. Az 1985 után közzétett paleoatmoszférikus CO2-szintek azonban soha nem voltak 330 ppmv-nél magasabbak.

A több mint 2000 m mély Byrd jégmagból (Antarktisz) 1982-ben közölt elemzések (Neftel at al., 1982), amelyek körülbelül 190 és 420 ppmv közötti, nem szisztematikus értékeket mutattak, tévesként „kiszűrték”, azokat az adatokat, amikor az azonosnak feltételezett adatok emelkedő tendenciát mutattak a 35 000 évvel ezelőtti körülbelül 190 ppmv-ről a 4000 évvel ezelőtti körülbelül 290 ppmv-re (Callendar iparosodás előtti alapvonala), amikor 1988-ban újra jelentették (Neftel et al., 1988); Jaworowski et al. (1992 b) 5. ábráján látható.

Siegenthaler & Oeschger (1987) „olyan modellszámításokat akartak végezni, amelyek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a légköri [CO2] növekedés a fosszilis CO2-bevitelnek” és más emberi tevékenységeknek köszönhető. Ehhez a modellezéshez a Mauna Loa és a Siple (Antarktisz) magból származó CO2-szintadatokból egy összetett diagramot készítettek (lásd Jaworowski et al., 1992 b, 10. ábra). A Siple mag (Neftel et al., 1985) adatai mutatták a „legjobb” adatokat a CO2 emelkedő trendje szempontjából. Ennek részben az volt az oka, hogy a mag az Egyenlítőn túl részben megolvadt a szállítás során, mielőtt elemezték volna (Etheridge et al., 1988), de ezt sem az elemzők, sem az adatokat később felhasználó kutatók nem említették (lásd Jaworowski et al., 1992 b). Inkább úgy jellemezték, hogy „a jégmag kiváló minőségű”, és CO2-koncentrációs adatait „feltételezhetően a globális átlagos koncentráció történetét reprezentálják, és a modell bemeneti adataiként használják” (Siegenthaler & Oeschger, 1987). A két CO2-szintgörbét úgy konstruálták, hogy átfedjék egymást, de így sem egyeztek a megfelelő korra vetítve.

Ahhoz, hogy a két korban eltérő, nem átfedő görbe között egyezőséget lehessen felmutatni, azt a feltételezést kellett tenni, hogy a gázt tartalmazó levegő korának 95 évvel fiatalabbnak kellett lennie, mint a körülvevő jég kora. Erről azonban az alkotók, Siegenthaler & Oeschger (1987) nem tettek említést. Ezt a mesterséges konstrukciót számos, a globális szénciklus változásaira vonatkozó spekulatív modell alapjául használták.

Oeschger et al. (1985) ezt a „levegő fiatalabb, mint a körülzáró jég” tézist abból a magyarázatból kiindulva posztulálta, hogy a jégtakarók felső 70 méterének nyitva kell állnia a légkör számára, amíg a gázüregek le nem záródnak. Jaworowski et al. (1992 b) elutasította ezt a posztulátumot azon az alapon, hogy a hóból jéggé tömörülés és metamorfózis során a hóból jéggé válás során a hó, a firn és a jégrétegekből folyamatosan kiszorul a levegő, így a kb. 1000 m-nél mélyebb jég már minden eredeti légzárványt elveszített. A mély jégmagok megrepednek, amikor a felszínre viszik őket, és a környezeti levegő új, másodlagos zárványokba kerül. Mind az argon-39, mind a kripton-85 izotópok azt mutatják, hogy a mély jégmagok légzárványai valóban nagy mennyiségű környezeti levegőt tartalmaznak, és a zárványokból származó levegő nem lesz reprezentatív a paleoatmoszférára (Jaworowski et al., 1992 b).

A fúrófolyadékokból származó szennyeződés, a fúrás előtt, alatt és után, és a jégben lejátszódó több mint húsz fizikai-kémiai folyamat alkalmatlanná teszi a jégmagokat paleoatmoszférikus munkára (Jaworowski et al., 1992 b).

A leghíresebb jégmag, a Vostok (Antarktisz) mag, amelynek légzárványai állítólag az elmúlt 160 000 év globális paleoatmoszféráját reprezentálják, sok tízezer év alatt, a 30 000 és 110 000 év közötti időszakban 200 ppmv alatti CO2-szintet mutat (Barnola et al., 1987). „A legtöbb geokémikus meg volt győződve arról, hogy ilyen változások nem következhetnek be” – mondja Sarmiento (1991) ezekről az alacsony állítólagos paleoatmoszférikus CO2-szintekről.

Az ilyen alacsony, körülbelül 250 ppmv alatti légköri CO2-szintek (McKay et al., 1991) bizonyos növényfajok kihalásához vezettek volna. Ilyet nem jegyeztek fel a paleobotanikusok, ami világosan mutatja, hogy a jégmagok CO2-eredményei nem reprezentatívak a paleoatmoszférára nézve (Jaworowski et al., 1992 b), ezért a CO2-jégmag-módszert és annak eredményeit el kell utasítani.

6. A dogma igazolása – szénciklus-modellezés versus valóság

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) a „szénciklus-modellezést” használja a 3 bizonyíték egyikeként arra vonatkozóan, hogy a megfigyelt légköri CO2-növekedés valóban antropogén (Houghton et al., 1990; 14. oldal, 1.2.5. szakasz;
„Evidence that the contemporary carbon dioxide increase is anthropogenic (Bizonyíték arra, hogy a korabeli szén-dioxid-növekedés antropogén eredetű)” című rész, utolsó mondat: „A megfigyelt légköri CO2-növekedés minőségileg összhangban van a szénciklus-modellezés eredményeivel”).

Az IPCC jelenlegi elnöke, Bert Bolin, 1959-ben lépett az „üvegházhatás – globális felmelegedés” színpadára Bolin & Eriksson (1959) tanulmányával. Ebben kibővítik Callendar (1958) meggyőződését, miszerint a légköri CO2 tapasztalható növekedésének antropogénnek kell lennie, és ennek oka az, hogy az óceán nem oldja be a légköri CO2-t, ahogy az várható volna a kémiai törvények (vö. Henry-törvény) alapján.

 

Tegyünk itt egy kis kitérőt: Mi az a Henry törvény?   Az összefüggéseket William Henry angol kémikus fedezte fel a 19. század elején. A CO2-t magas nyomáson és alacsony hőmérsékleten nyomják bele az italokba. Ezeket alkalmazzuk a sör- és üdítőital gyártásban

Bolin & Eriksson (1959) helyesen állapítja meg: „Először is azt látjuk, hogy ha a CO2 parciális nyomása változik, és ha a hidrogénion-koncentráció állandó maradna, akkor a relatív változások ugyanolyanok lennének a tengerben, mint a légkörben. Mivel a tengerben lévő CO2 összmennyisége körülbelül 50-szerese a levegő CO2-mennyiségének, gyakorlatilag a légkörbe jutott összes többlet CO2-t a tenger venné fel, amíg helyre nem állna az egyensúly.” Továbbá idézik Revelle & Suess (1957) megállapítását, miszerint: „az égésből származó CO2 nagy része az óceánba került, és hogy a légkörben valójában csak néhány százalékos nettó CO2-növekedés következett be. Callendar következtetését ezért elvetették”. Ők is elfogadják a légköri élettartamot, amely körülbelül 5 év. Mindez összhangban van a kémia törvényeivel és a légköri CO2 szénizotóparányaival (Segalstad, 1996).

De egy ilyen helyzet nem illeszkedne a Callendar (1958) által konstruált, erősen kritizált légköri CO2-szint emelkedéséhez, amelyet Bolin & Eriksson (1959) így jellemez: „az összes rendelkezésre álló mérés gondos áttekintéséből levezetve”.

Bolin & Eriksson (1959) a továbbiakban egy olyan óceánt modellez, amelyben nincs elsődleges kémiai pufferanyag, a kalcium-karbonát, és nincs szerves anyag (ahogyan azt a szénciklus minden későbbi modellezője is tette).

[Közzétevő: Pontosan így fogalmaztunk 2019-ben első – antropogén klímaváltozással foglalkozó – összefoglalónkban. Pedig nem ismertük Segalstad nevét.]

Bolin & Eriksson idézik továbbá Revelle & Suess (1957) vitájából, hogy a tenger rendelkezhet „puffer” tényezővel: „egy olyan puffermechanizmus, amely úgy működik, hogy a légkör CO2-tartalmának 10%-os növekedését csupán a tengervíz teljes CO2-tartalmának körülbelül 1%-os növekedésével kell ellensúlyozni ahhoz, hogy új egyensúlyt érjen el”… . „A tenger Revelle és Suess által említett alacsony pufferkapacitása egyrészt a CO2 és H2CO3, másrészt a HCO3[-] és CO3[2-] ionok közötti disszociációs egyensúly megváltozásának köszönhető”.

Bolin & Eriksson azonban figyelmen kívül hagyja a Revelle & Suess (1957, 25. oldal) által tárgyalt következtetést: „Ezért meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy a légköri CO2-koncentráció akár 10%-os növekedését az elmúlt évszázadban az ipari tüzelőanyagok elégetése okozhatta volna, ahogyan azt Callendar statisztikai elemzései mutatják.”

E ponton szükséges hozzáfűzni, hogy ha Bolin & Eriksson utolsó bekezdésben szereplő feltételei igazak lennének, akkor

• a szénsavtartalmú sör és a szódavíz, ahogyan mi ismerjük, a szerzőpáros által alkalmazott „puffer” tényezővel (lásd alább) nem létezhetne (Bohren, 1987);
• az eső és az édesvíz nem mutatná a megfigyelt 5,7-es egyensúlyi pH-értéket.(Krauskopf, 1979);
• és a kísérletek nem mutattak volna teljes izotópos egyensúlyt a CO2 és a víz között mindössze néhány óra alatt, ami viszont előfeltétele a CO2-t érintő rutinszerű stabil izotópelemzéseknek (Gonfiantini, 1981).

Kísérletileg azt találták, hogy a CO2 és a tiszta víz 25 C fokon 30 óra 52 perc után éri el a 99%-os izotópos egyensúlyt; rázás (mint a hullámmozgatás) után a 99%-os egyensúlyt 4 óra 37 perc után érik el (Gonfiantini, 1981). A levegőben lévő 350 ppmv CO2 esetén a szénsav egyensúlyi koncentrációja a tiszta vízben 25 C fokon kb. 0,00001 mol/l lesz. Ez a kémiai egyensúly 20 másodperc alatt beáll (Stumm & Morgan, 1970). Ugyanezen a hőmérsékleten, 7 és 9 közötti pH-értékek mellett a CO2 körülbelül 100 másodperc alatt éri el a 99%-os kémiai egyensúlyt a vízzel és a kalcium-karbonáttal (Dreybrodt et al., 1996).

A szénsavtartalmú sör, a szódavíz és a pezsgő jó analógjai a légkör és az óceán közötti CO2-eloszlásnak. Mindkét esetben a Henry-törvény által szabályozott egyensúlyt mutatják: a levegőben lévő CO2 parciális nyomása arányos lesz a vízben oldott CO2 koncentrációjával. Az arányossági tényező a Henry-állandó, ami a CO2 levegő és víz közötti megoszlási együtthatóját körülbelül 1:50-nek adja (Revelle & Suess, 1957; Skirrow, 1975; Jaworowski et al., 1992 a; Segalstad, 1996).

Mindannyian tapasztaltuk már, hogy a szénsavas italok sokkal több (kb. 50-szer nagyobb koncentrációjú) CO2-t tartalmaznak, mint a szénsavas víz fölött a palack kupakja alatt lévő levegő. Ez a tény éles ellentmondásban áll a Bolin & Eriksson által felállított „puffer” tényező állításával, miszerint a levegő sokkal több CO2-t tartalmaz, mint a szénsavas víz, amikor megpróbáljuk a CO2 parciális nyomását az iparosodás előtti, feltételezett 290 ppmv szintről (0,0003 atmoszféránál kisebb nyomás) a szénsavas víz feletti CO2 körülbelül 3 atmoszférás nyomására növelni a palackban lévő szénsavas víz felett.

Bolin & Eriksson „puffer” tényezője körülbelül 10-szer nagyobb CO2-koncentrációt eredményezne a levegőben a tengervízzel szemben körülbelül 0,0003 atmoszféra CO2 parciális nyomáson, ami drámaian megnőne, és a levegő/víz CO2-megoszlási együtthatója körülbelül 50:1 lenne körülbelül 0,003 atmoszféra CO2-parciális nyomáson (a feltételezett iparosodás előtti szint 10-szerese; Bacastow & Keeling, 1973; a „puffer” tényezővel kapcsolatban lásd a 7. szakaszt).

Tarthatatlan feltételeikről Bolin & Eriksson megállapítják: „Nyilvánvaló, hogy a légkörbe juttatott CO2 hozzáadása csak kis mértékben változtatja meg a tenger CO2-tartalmát, de érezhetően befolyásolja a légkör CO2-tartalmát.
A döntő tényező ehelyett a mélytenger felborulásának mértéke.”….. Abból a tényből, hogy az óceán legfelső rétegének csak kis mennyiségű CO2-t kell elnyelnie a légkörből, és a CO2 500 éves élettartamából a mélytengerre vonatkozóan, Bolin & Eriksson (1959) arra a következtetésre jut, hogy: „1954-ben a légkör CO2-tartalmának körülbelül 10 százalékos növekedése következett volna be. Ez az érték nagyon kedvezően hasonlít a Callendar (1958) által megadott 10%-os értékhez, amelyet az összes rendelkezésre álló mérés gondos áttekintéséből levezetett 1955-ig tartó teljes növekedésként adtak meg”.

Az óceán tulajdonságainak túlzott leegyszerűsítésével a szerzőknek sikerült egy, a megfigyelt valóságtól és a kémiai törvényektől távol álló, nem egyensúlyi modellt felépíteniük, amely illeszkedik Callendar (1958) nem reprezentatív adataihoz.

Közzétevő: Hogy tudjuk, milyen nagyságrendekről beszélünk:  1,34 milliárd km3 óceán tartalmaz 140.000 Gt (gigatonna) CO2-t.  A légkör térfogata (a troposzféra alsó 10 km-es vastagságából kiindulva): = 1,13*10^10 km3. Ebben a rétegben van az atmoszféra tömegének 80 %-a. Ebben van 2800 Gt (gigatonna, azaz milliárd t) CO2. A 2800 Gt atmoszférikus CO2 egyensúlyban van a 140.000 Gt óceáni CO2-vel.   A légköri CO2 éves beoldódása az óceánokba 60 millió t, azaz 0,06 Gt. Természetesen ekkora mennyiséget is ad le az óceán a légkörbe – nagyságrendileg. Időleges eltolódások lehetnek természetesen. Mi adja a akkor az atmoszférikus CO2-koncentráció növekedést?  antropogén kibocsátás növekedése természetes kibocsátás növekedése (vulkánok; föld feletti és tenger alatti, folyamatos CO2 kiáramlások megváltozása) földi átlaghőmérséklet növekedése, ami a Henry törvény egyensúlyi állapotának eltolódásához vezet.

[Közzétevő: Hogy mindannyian értsük; Bolin & Eriksson egy, a természettudományos ismeretekkel szembenő új flogiszton-elméletet alkottak, csakhogy el lehessen tussolni a diszkrepanciát a várt pánikkeltő magas atmoszférikus CO2-koncentrációk és a tényleges, aggodalomra okot nem adó CO2-koncentrációk között.]

Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy az óceán nem csak a 75 m vastag felső rétegéből áll, és hogy a mélyebb rétegek is tartalmaznak szerves anyagot. A lebegő POC (részecskékben lévő szerves szén kb. 1000 gigatonna szénkészlet; a légköri szénkészlet mintegy 130%-a) tartózkodási ideje a mélytengerben mindössze 5-10 év. Ez önmagában elfogyasztaná a teljes fosszilis tüzelőanyag-tartalék (kb. 7200 gigatonna) ember általi elégetése során keletkező CO2-t, ha erre az elégetésre a következő 300 év során sor kerülne, mivel ez a mélytengeri POC 6-15-szöröse a felső-óceáni POC készletnek. Ezt radiokarbon (C14) vizsgálatok alapján állapították meg (Toggweiler, 1990; Druffel & Williams, 1990; lásd még Jaworowski et al., 1992 a). Az óceán mélyére diffundáló szén állítólagos hosszú, 500 éves élettartamának nincs jelentősége az antropogén CO2 sorsáról és az „üvegházhatásról” szóló vita szempontjából, mivel a POC kevesebb mint egy év alatt lesüllyedhet az óceán fenekére (Toggweiler, 1990).

7. A dogma erősítése – a kitérés „puffer” tényezője

Bacastow & Keeling (1973) továbbfejlesztik Bolin & Eriksson óceáni „puffer” tényezőjét, és „kitérési tényezőnek” (evasion factor, más néven „Revelle-faktornak” nevezik; Keeling & Bacastow, 1977), mivel a „puffer” tényezőnek nincs köze a kémiai értelemben vett pufferhez. A valódi puffer ugyanis olyan reakciórendszerként definiálható, amely egy intenzív (azaz tömegfüggetlen) termodinamikai változó (nyomás, hőmérséklet, koncentráció, pH stb.) értékét módosítja vagy szabályozza. A tengerben lévő karbonátrendszer egy gyenge sav (H2CO3) és a sav sója (CaCO3) jelenlétével pH-pufferként működik. A CO2 (gáz) koncentrációját a légkörben és a Ca2+ (vízben oldott) koncentrációját az óceánban a földi egyensúlyi rendszerben szintén a CaCO3 jelenléte fogja pufferelni adott hőmérsékleten (Segalstad, 1996).

Bacastow & Keeling (1973) az átlagos óceáni felszíni vízre számított kitérési tényezőiket „az óceáni felszíni víz által kifejtett CO2 parciális nyomása, P_m, és a vízben lévő összes szervetlen szén”, itt C_total-nak nevezve, függvényében mutatja be az iparosodás előtti időkre feltételezett megfelelő értékekhez viszonyítva. A kitérési tényezőt úgy alakítják ki, hogy: „ha azonban az ipari CO2-termelés tovább növekszik, a kitérési tényező a P_m-mel együtt nő a 3. ábrán látható összefüggésnek megfelelően. Ezzel egyidejűleg az óceánok rövid távú kapacitása a légkörből származó CO2 elnyelésére csökken” (Bacastow & Keeling, 1973). A kitérési „puffer” tényezőt a következőképpen határozzák meg

[ ( P_m – P_m,o ) / P_m,o ] / [ ( C_total– C_total,O) / C_total,O ]

állandó tengervízalkalitás mellett. P_m,o és C_total,O a Pm és C_total „iparosodás előtti értékei” (Bacastow & Keeling, 1973). A különböző kontextusokban kissé eltérő meghatározásokat használnak (Kohlmaier, 1979).

Világosan látjuk, hogy ezt a kitérési „puffer” tényezőt egy ideológiailag feltételezett modellből (légköri antropogén CO2-növekedés) és a CO2-szint feltételezett iparosodás előtti értékéből határozzák meg.

Ezeket a feltételezett iparosodás előtti értékeket egy iterációs technikával (közelítéssel) számítják ki az úgynevezett „látszólagos disszociációs állandókból” (Bacastow, 1981), amelyeket a tengeren végzett empirikus mérésekből állapítottak meg, de a különböző szerzők eredményei jelentős eltéréseket mutatnak (Takahashi et al., 1976). „Továbbra is jelentős bizonytalanság van az óceáni gázcsere-együttható nagyságát illetően” – mondja Sarmiento (1991). Az ideológiailag konstruált nem lineáris kitérési „puffer” tényezőre vagy „Revelle-tényezőre” később úgy hivatkoznak, mintha az a természet törvényeként lenne megállapítva: „termodinamikai adatokból ismert” (Keeling & Bacastow, 1977); ez durva túlzás, ami hamis tudományos hitelességet kölcsönöz a módszer és a szénciklus modellezéséből származó eredményeknek, amelyek ezt a „puffer” tényezőt használják.

Ez egy szép példája a körkörös logikának működés közben, amikor egy ilyen konstrukciót, mint a kitérési tényező, használnak minden szénciklus-modellben, amelyre az IPCC az antropogén CO2-szint-emelkedésre vonatkozó bizonyítékait alapozza. Ha a kémiai Henry-törvény helyett a kitérési „puffer”-tényezőt használjuk, az mindig megmagyarázza, hogy a CO2-szint emelkedése antropogén, mivel éppen ez az elképzelés volt az alapja a kitérési „puffer”-korrekciós tényező konstrukciójának.
A szénciklus modellezésének eredményeit a kitérési „puffer” tényező használatával az 1. táblázat mutatja be. Egyesek még ennél is tovább mennek: Revelle & Munk (1977) szerint „a légkör széndioxid-tartalma a huszonkettedik század elején, azaz valamivel több mint 100 év múlva az iparosodás előtti érték mintegy ötszörösére emelkedhet”.

		1000 Gt után		6000 Gt után
	iparosodás előtti	tartalom GT	% növekedés	tartalom GT	% növekedés
atmoszféra	700	840	20	1880	170
szárazföldi rendszer	3000	3110	4	3655	22
óceán felszíni réteg	1000	1020	2	1115	12
mély óceán	35000	35730	2	35730	12

1. táblázat. Széntartalom giga-tonnában (Gt) egy négy tárolóból álló, nemlineáris, nem egyensúlyi modell esetében a feltételezett iparosodás előtti kiindulási helyzetben, 1000 Gt szén bevezetése után, valamint 6000 Gt szén CO2 formájában történő bevezetése után a légkörbe, egy körülbelül 9-es ideológiai „puffer” korrekciós tényező alkalmazásával. Az első bevezetés megfelel a fosszilis tüzelőanyagokból származó teljes bevitelnek körülbelül 2000-ig; a második nagyjából megegyezik a fosszilis szén ismert hozzáférhető készleteivel. Rodhe (1992) után.

Lineáris rendszerekben a tárolók közötti fluxusok lineárisan kapcsolódnak a tárolótartalomhoz, mint a kémiai egyensúlyi rendszerekben. A nemlineáris modellezésben nem egyensúlyi komplex összefüggéseket feltételeznek, mint a „logisztikai növekedési” modellek esetében. Az 1. táblázatban a szén légkörbe történő bevezetése utáni eredmények egy egyszerűsített nemlineáris (nem kémiai egyensúlyi), nem állandó állapotú, kalcium-karbonát és tengeri szerves anyagok nélküli szénciklus-modellből származnak. Az ideológiai kitérés „puffer” korrekciós tényezője körülbelül 9. E tényező következtében a légköri CO2 bizonyos mennyiségű fosszilis szén bevezetéséből eredő jelentős növekedését matematikailag ellensúlyozza a tengeri rétegekben lévő szén kis mértékű növekedése. Látjuk, hogy az ezekben a jelenlegi szénciklus-modellekben bevezetett nemlineáris összefüggések jelentős számított eltéréseket eredményeznek a tárolók között. A légköri tározó az ilyen egyszerűsített, nem reális modellekben sokkal jobban zavaró, mint bármelyik másik tározó (Rodhe, 1992). Ha ez a mechanizmus igaz lenne, akkor a sörfőzdék nem tudnák a CO2-t a sörbe vagy a szódavízbe nyomni.

Az 1. táblázatban szereplő nemlineáris modellezési eredmények a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből eredő, ma láthatóan 20%-os légköri CO2-növekedést (az iparosodás előtti szinthez képest) alapértelmezés szerint magyarázzák, és 170%-os CO2-növekedést jósolnak, amikor már az összes fosszilis tüzelőanyagot elégettük. Ezekben a modellekben a tengerben a CO2-mennyiség legfeljebb 12%-kal emelkedne.

Holmén (1992) hangsúlyozza, hogy az ilyen „dobozmodelleknek és dobozdiffúziós modelleknek nagyon kevés szabadsági fokuk van, és nagyon durván kell leírniuk a fizikai, kémiai és biológiai folyamatokat. Inkább empirikus összefüggéseken alapulnak, mint első elveken”.

8. Bajban a dogma – a CO2 „hiányzó nyelője”

A következő probléma az, hogy a Mauna Loa légköri CO2-szintjének növekedése a fosszilis tüzelőanyagok elégetésére vonatkozó termelési adatokból (pl. Kerr, 1992) a keletkező CO2 mennyiségét vizsgálva a várt növekedésnek csak kb. 50%-át teszi ki. Ezt az évi mintegy 3 gigatonna széndioxidot kitevő eltérést a szakirodalomban „hiányzó nyelőnek” nevezik (a „hiányzó láncszem” analógiájára; Holmén, 1992). Amikor ezt a „hiányzó nyelőt” próbálták megtalálni a bioszférában, a szénciklus modellezése azt mutatta, hogy az erdőirtás nagy mennyiségű CO2-t juttatott a légkörbe. Tehát ahelyett, hogy megtalálnák a „hiányzó nyelőt” a szárazföldi bioszférában, egy másik CO2-forrást találnak! Ez még súlyosabbá teszi a „hiányzó nyelő” problémáját.

Trabalka (1985) így foglalja össze a szénciklus modellezésének és a hiányzó nyelőknek a helyzetét (Trabalka et al., 1985): „A modellek validálásához első közelítésként ki kellene tudni számítani egy kiegyensúlyozott globális szénháztartást a jelenkori időszakra; ez eddig nem sikerült, és ennek okai még mindig bizonytalanok.”… „Ezek a modellek olyan becsléseket adnak a múltbeli légköri CO2-szintekre vonatkozóan, amelyek nincsenek összhangban a történelmi légköri CO2-növekedéssel. Ez az ellentmondás azt jelenti, hogy a jelenlegi szénciklus-modellek használatával jelentős hibák lehetségesek az előrejelzésekben.”

Bolin (1986) következtetése a szénciklus-modellekkel kapcsolatban evvel ellentétes: „A globális szénciklus alapvető jellemzőit elég jól értjük. Sikerült olyan kvantitatív modelleket konstruálni, amelyek általános útmutatóként használhatók a légkörben a jövőbeni CO2-koncentrációk előrejelzéséhez adott kibocsátási forgatókönyvek eredményeként”. Ez éles ellentétben áll Holménnel (1992), aki „A globális szénciklus” című könyvének fejezetét így zárja: „nyilvánvaló, hogy a szén globális körforgásáról szerzett ismereteink nem elegendőek ahhoz, hogy evvel boldogulni tudjunk”.

Egy 50%-os hiba, vagyis az a hatalmas mennyiség, évi kb. 3 gigatonna szén, amelyet egy modell nem magyaráz meg, a természettudományok tudományos módszerével normális esetben a modell és hipotézisének teljes elutasításához kellene, hogy vezessen. Az IPCC érvelésének 50%-os megmagyarázhatatlan hibája azonban furcsa módon még mindig nem késztette az összes kormányt az IPCC modelljének elutasítására. Ez a tény szépen mutatja a „halálra rémítés” elvének eredményét (fenti 2. szakasz).

9. A dogma további problémái – CO2 tartózkodási idő

Úgy tudományos, mint politikai kontextusban számos élettartamot és időskálát használnak a sugárzást elnyelő gázok légköri viselkedésének leírására. Ezek a fogalmak nagyon fontosak annak a vitának a szempontjából, hogy az antropogén CO2 felhalmozódik-e a légkörben és további globális „üvegházhatás” melegedést fejt-e ki. Ha a légkörben minden egyes CO2-molekula élettartama rövid, ez azt jelenti, hogy a CO2-molekulák gyorsan távoznak a légkörből, hogy egy másik tárolóba kerüljenek.

A légköri CO2 élettartamára számos definíciót vezettek be, mint például „tartózkodási idő”, „tranzitidő”, „válaszidő”, „e-folding time”, „turnover time”, „adjustment time” és ezek több változata (pl. Rodhe, 1992; O’Neill et al., 1994; Rodhe & Björkström, 1979), hogy megpróbálják megmagyarázni, miért nem lehet a légköri CO2-nek állítólag olyan rövid, kb. 5 éves élettartama, mint amit számos különböző típusú mérés mutat. Azt mondják, hogy mivel a légköri CO2-szint növekedését figyeljük meg, amelyet a tenger nyilvánvalóan nem oldott fel, a légköri CO2 „kombinált rendszer” átfutási idejének több száz évnek kell lennie (Rodhe, 1992).

Az IPCC a CO2 élettartamát úgy határozza meg, mint azt az időt, amely a légkörnek a jövőbeli egyensúlyi állapothoz való alkalmazkodásához szükséges, ha a kibocsátás hirtelen megváltozik, és zárójelben 50-200 év élettartamot ad meg (Houghton et al., 1990). Az 1.1. táblázatuk 4. lábjegyzete magyarázza: „A táblázatban szereplő minden egyes gáz esetében, kivéve a CO2-t, az „élettartamot” itt a légköri tartalom és a teljes eltávolítási sebesség arányaként határozzuk meg. Ez az időskála jellemzi a légköri koncentrációk kiigazításának sebességét is, ha a kibocsátási rátákat hirtelen változtatják meg. A CO2 különleges eset, mivel nincs valódi nyelőhelye, hanem csak kering a különböző tárolók (légkör, óceán, élővilág) között. A táblázatban megadott CO2 „élettartama” nagyjából azt jelzi, hogy mennyi idő alatt tud a CO2-koncentráció alkalmazkodni a kibocsátások változásaihoz…”

O’Neill et al. (1994) bírálja az IPCC-jelentést (Houghton et al., 1990), mert „nem kínál szigorú definíciót az élettartamra; a globális felmelegedési potenciálok meghatározása céljából ehelyett impulzus-válaszfüggvények integrációit mutatja be több véges időintervallumon keresztül. Mindegyik becslésnek megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Együttesen azonban zavart keltenek azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az „élettartam”, hogyan kell kiszámítani, és hogyan viszonyul más időskálákhoz.” Az IPCC állítását, miszerint a CO2-nak nincsenek valódi nyelői, máshol már elutasították (Jaworowski et al., 1992 a; Segalstad, 1996).

A CO2 légköri tartózkodási idejét (azaz élettartamát; tartózkodási idejét) számszerűsítették

• a légkör és az óceánok felszínén lévő természetes radiokarbon (C14) szintjének mérései alapján;
• az antropogén hatások által okozott változások alapján, mint például a nukleáris robbanások által a légkörbe juttatott „bombaC14”; és a
• fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó régi C14-mentes CO2 hozzáadása által okozott „Suess-hatás” alapján; valamint a
• gázcsere-elmélet alkalmazásával az inert radioaktív gáz radon-222-re meghatározott arányok segítségével.

E mérések eredményeit a 2. táblázat mutatja be, főként Sundquist (1985) összeállítása alapján, Murray (1992) oldhatósági adatai és Segalstad (1992) C13/C12 tömegmérleg-számításai mellett. Mindkét utóbbi két újabb módszer történetesen 5,4 éves élettartamot adott meg teljesen eltérő módszerek alapján.

szerző [publikálás éve]	CO2 a légkörben marad ennyi évig
természetes C14 meghatározás alapján
Craig [1957]	7 +/- 3
Revelle & Suess [1957]	7
Arnold & Anderson [1957]	10
(Siegenthaler, 1989) (élő és holt bioszféra beszámításával)	4-9
Craig [1958]	7 +/- 5
Bolin & Eriksson [1959]	5
Broecker [1963], recalc. by Broecker & Peng [1974]	8
Craig [1963]	5-15
Keeling [1973b]	7
Broecker [1974]	9,2
Oeschger et al. [1975]	6-9
Keeling [1979]	7,53
Peng et al. [1979]	7,6 (5,5-9,4)
Siegenthaler et al. [1980]	7,5
Lal & Suess [1983]	3-25
Siegenthaler [1983]	7,9-10,6
Kratz et al. [1983]	6,7
Suess effektus alapján
Ferguson [1958]	2 (1-8)
Bacastow & Keeling [1973]	6,3-7,0
Nukleáris kísérletek C14 kibocsátása alapján
Bien & Suess [1967]	>10
Münnich & Roether [1967]	5,4
Nydal [1968]	5-10
Young & Fairhall [1968]	4-6
Rafter & O’Brian [1970]	12
Machta (1972)	2
Broecker et al. [1980a]	6,2-8,8
Stuiver [1980]	6,8
Quay & Stuiver [1980]	7,5
Delibrias [1980]	6,0
Druffel & Suess [1983]	12,5
Siegenthaler [1983]	6,99-7,54
Radon-222 módszer alapján
Broecker & Peng [1974]	8
Peng et al. [1979]	7,8-13,2
Peng et al. [1983]	8,4
Oldhatósági vizsgálat alapján
Murray (1992)	5,4
C13/C12 tömegmérleg alapján
Segalstad (1992)	5,4

2. táblázat. A CO2 légköri tartózkodási ideje (azaz élettartama, forgalmi ideje), főként Sundquist (1985) összeállítása alapján (a hivatkozások zárójelben).

A 2. táblázat adatai alapján úgy tűnik, hogy a korai munkák és a későbbi munkák között a mérési módszertől függetlenül nagyon kevés eltérés van abban, hogy a légköri CO2 élettartama meglehetősen rövid, közel 5 év. Ezt a tényt az IPCC elnöke, Bolin is korán elismerte (Bolin & Eriksson, 1959).

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a légköri CO2 élettartam mérések nagy része a CO2 antropogén, kísérleti nukleáris robbantásokból származó C14 útján történő légköri hozzáadásán alapul. Annak megértése szempontjából, hogy az óceán mennyire ellenálló az antropogén CO2-többlettel szemben, fontos, hogy a mért élettartamok ugyanabban a tartományban legyenek, mint a természetes C14 esetében a hatvanas évek elején végzett atombombakísérletek előtt és után. Egybeesnek továbbá az ember által a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó antropogén CO2 esetében talált élettartamokkal, úgy a C14, mint a C13/C12 izotópok esetében. A 2. táblázatban szereplő mért élettartamok tehát a légköri CO2 valós élettartamát képviselik, dinamikusan érintkezve az összes forrással és nyelővel, a „zavaró tényezőket” is figyelembe véve. Ezért a nemlineáris szénciklus-modellezéssel megállapított egyéb „élettartamok” irrelevánsak.

A légköri CO2 rövid, 5 éves élettartama azt jelenti, hogy a CO2 gyorsan távozik a légköri tárolóból, és hogy a légköri CO2-állomány körülbelül 135 gigatonna (kb. 18%-a) cserélődik ki évente. Ez a nagy és gyors természetes CO2-körforgás jóval több, mint az antropogén fosszilis tüzelőanyagokból származó, ma már évente a légkörbe juttatott mintegy 6 gigatonna szén, ami annyi politikai zűrzavart okoz (Segalstad, 1992; 1996).

 

Nota bene: A CO2 vízbeoldódás-kipárolgás a mindenkori víz-levegő határfelületen megy végbe. Így a reakciók irányát és sebességét az ott uralkodó hőmérsékleti és nyomásviszonyok befolyásolják a CO2-koncentráció mellett. Ebbe a határfelületbe az óceánok felülete mellett minden atmoszférában, felhőben lévő kondenzálódott vízcsepp, esőcsepp felülete is beleszámít. És hogy ez a beoldódás le is játszódik, mutatja az esővíz 5,7-es pH-értéke. Az óceánok felületét pedig az aktuális szélviszonyok is erősen befolyásolják.

Az „üvegházhatás globális felmelegedés” dogmájának támogatói láthatóan nem elégedtek meg ezekkel a számos mérésen és módszeren alapuló tényekkel. Azzal folytatják, hogy mivel megfigyeljük a légköri CO2-szint növekedését, azt az ember fosszilis tüzelőanyagok elégetésének kell okoznia, és a légköri CO2 „élettartamának” 50-200 évnek kell lennie (Houghton et al., 1990). Ezért, mondják, amikor nemlineáris (nem arányos és nem kémiai egyensúlyi), nem állandó állapotú rendszereket konstruálnak az óceán felszíni rétege, a légkör és a szárazföldi rendszer közötti fluxusokra, az ember által a légkörbe juttatott szén bomlási idejének sokkal hosszabbnak kell lennie, mint az átfordulási idő (turnover time, Rodhe & Björkström, 1979). Mert ha most egy 10-es konstruált kitérési „puffer” tényezőt használunk (fenti 5. és 6. szakasz), akkor a légköri CO2 „élettartama” a mért (valós) 5 éves élettartam 10-szerese lesz, azaz 50 év vagy több (Rodhe & Björkström, 1979; Rodhe, 1992).

Összefoglalva: a légköri CO2-szint tapasztalt emelkedését, amely feltételezhetően az ember fosszilis tüzelőanyagok elégetése miatt következik be, nem lineáris (nem arányos és nem kémiai egyensúlyi), nem állandó állapotú modellezéssel kezelik, ami a ténylegesen mértnél sokkal hosszabb elméleti „élettartamot” eredményez. Ha ezt nem magyarázzák el az olvasóknak, azt a benyomást keltik bennük, hogy a „konstruált”, nem valós modell szerinti „élettartam” a valós élettartam.

Vagy ahogy O’Neill et al. (1994) fogalmaz: „A szénciklus modellekből és adatokból egyre többféle időtávot vonnak ki, és ezek összefüggései nem egyértelműek”… „Ezt az ellentmondást nem magyarázták meg megfelelően, és ez zavart okoz az antropogén CO2 légköri „élettartamával” foglalkozó szakirodalomban” … „Tekintettel az ilyen számok politikai következményeire, fontos, hogy jelentésük és összefüggéseik teljes mértékben tisztázottak legyenek.”

Rodhe & Björkström (1979) a következőképpen zárja a szénciklus és a CO2 élettartam modellezésének kezelését: „Természetesen nem állítjuk, hogy a szénciklus ilyen, általunk vizsgált, nagyon leegyszerűsített modelljei tartalmazzák a végső választ arra a nagyon összetett kérdésre, hogy a természet hogyan osztja el az ember által okozott CO2-kibocsátást a főbb tárolók között. Ezt a kérdést sokkal kifinomultabb modellek segítségével kell tanulmányozni, amelyek jobban figyelembe veszik az érintett fizikai és kémiai folyamatokra vonatkozó ismereteinket.”

10. A dogma leomlása – szénizotópok

Suess (1955) 1953-ra vonatkozóan a C14 „Suess-effektus” (a légköri CO2 hígulása a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó, C14-et nem tartalmazó CO2-vel) alapján úgy becsülte, hogy „a Föld légkörének mesterséges CO2-vel való szennyezettsége világszerte valószínűleg kevesebb, mint 1 százalék”. Revelle & Suess (1957) új C14 adatok alapján kiszámította, hogy a légköri „ipari tüzelőanyagok égetéséből származó CO2” mennyisége 1,73% lenne a légköri CO2 7 éves élettartama esetén, és 1,2% 5 éves élettartama esetén.

Ez ellentmondásban van az IPCC kutatóival, akik feltételezik, hogy a mai (1988. decemberi állapot szerinti) légköri CO2-mennyiségünk 21%-a, a CO2-szint feltételezett emelkedése az ipari forradalom óta, az ember fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származik (Houghton et al., 1990).

Ez a nagy ellentmondás a C14 mérések és a dogma között sok kutatót aggaszt. Ahhoz, hogy Suess mérései megfeleljenek a dogmának, a légköri fosszilis tüzelőanyagból származó CO2-t egy másik, a légkörnél ötször nagyobb széndioxid-tartalékból származó CO2-vel kellene összekeverni (Broecker et al., 1979). Alternatívaként azt javasolták, hogy a C14-jelölt CO2 teljesen másképp viselkedne, mint a „közönséges” CO2: „A rendszer reakciói azonban nem azonosak a CO2-koncentráció és az izotóparányok esetében” (Oeschger & Siegenthaler, 1978). A magyarázatot az adja, hogy a CO2-szinteket a konstruált kitérési „puffer” korrekciós tényező fogja irányítani, míg másrészt (furcsa módon) ugyanezen CO2-molekulák atomjainak izotóparányait nem befolyásolná a kitérési „puffer” tényező, és tovább: „egyensúlyban mindkét tárolóban [a légkörben és az óceán kevert rétegében] azonosak lennének”. Ez megmagyarázza, hogy a légköri CO2 relatív növekedése miért nagyobb, mint a Suess-hatás” (Oeschger & Siegenthaler, 1978).

Ez nem fogadható el, amikor minden kémiai és izotópos kísérlet arra utal, hogy a CO2 és a víz között néhány órán belül egyensúlyi állapot alakul ki (lásd a fenti 5. szakaszt).

A C13 és a C12 stabil izotópok közötti arányokat általában permilben fejezik ki az úgynevezett delta-C13 jelöléssel, amely a standardtól való standard-normált különbség 1000-rel szorozva. A stabil szénizotópok nemzetközi standardja a Pee Dee Belemnit (PDB) kalcium-karbonát.

A fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből és a bioszféra anyagaiból származó CO2 delta-C13 értékei -26 permil közelében vannak. A „természetes” CO2 delta-C13 értékei -7 permil, egyensúlyban vannak a hidroszférában és a tengeri kalcium-karbonátban oldott CO2-vel. E két légköri CO2-komponens keveredése: Az IPCC 21% fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó CO2 + 79% „természetes” CO2 -nek a jelenlegi légköri CO2 delta-C13 értékének körülbelül -11 permilnek kell lennie, izotópos tömegmérleggel számolva (Segalstad, 1992; 1996).

Az IPCC modellje alapján várható -11 permil légköri CO2 delta-C13 keveredési értéket a tényleges mérések nem mutatják. Keeling és munkatársai (1989) 1978 decemberében mért légköri delta-C13 értéket jelentettek -7,489 permil értékkel, amely 1988 decemberére -7,807 permil értékre csökkent (minden számjegyük jelentőségét nem indokolták). Ezek az értékek közel állnak a természetes légköri CO2-tartalék értékéhez, messze elmaradnak az IPCC modellje alapján várt -11 permil delta-C13 értéktől.

A légköri CO2 mért delta-C13 értékeiből izotópos tömegmérleggel azt is ki tudjuk számítani, hogy a fosszilis tüzelőanyagokból származó CO2 mennyisége a légkörben 4% vagy annál kevesebb, ami alátámasztja a C14 „Suess-hatás” bizonyítékát. Az IPCC modelljét tehát sem a radioaktív, sem a stabil szénizotópos bizonyítékok nem támasztják alá (Segalstad, 1992; 1993; 1996).

Az IPCC modellel szembeni látszólagos ellentmondás magyarázata, hogy a légköri CO2 megfigyelt delta-C13 értékét „más nehezebb [azaz magas delta-C13 értékű] szénforrásoknak kell befolyásolniuk, például a levegő-tengervíz cserefolyamatból származó szénnek” (Inoue & Sugimura, 1985). Ennek egyik módja az lenne, ha a levegő és a tenger közötti izotópcsere különbözne a tenger és a levegő közötti izotópcserétől; azaz durván nem egyensúlyi helyzetre lenne szükség. Siegenthaler & Münnich (1981) képes volt egy ilyen egyszerű elméleti kinetikus, nem egyensúlyi modell megalkotására: „A CO2 diffúziója a vízbe, amely átlagos óceáni körülmények között sebességkorlátozó, csak kevéssé frakcionálja a szénizotópokat. A C13/C12 frakcionálódás -1,8 – -2,3 permilnek bizonyult a légkör-óceán átvitel esetében, és -9,7 -10,2 permilnek az óceán-légkör átvitel esetében”.

Inoue & Sugimura (1985) megkísérelte ezeket a kinetikus izotópfrakciókat kísérletileg ellenőrizni három hőmérsékleten: 288,2; 296,2; és 303,2 Kelvin, szemben az egyensúlyi értékükkel, amelyek -8,78; -7,86; és -7,10 permil értékek voltak, mindezt +/- 0,05 permil bizonytalansággal megadva. A levegő és a tenger közötti frakcionálásuk ezeken a hőmérsékleteken -2 +/- 3; -4 +/- 5; illetve -5 +/- 7 permil volt. A tenger-levegő frakcionálódásukat -10 +/- 4; -13 +/- 6; és -12 +/- 7 permil értékűnek találták. (A bejelentett alfa-frakcionálási tényezőket és bizonytalanságokat itt átszámoltuk alfa mínusz egyre, megszorozva 1000-rel, hogy összehasonlítható frakcionálási értékeket kapjunk). Megállapítják, hogy az egyezés meglehetősen jó Siegenthaler & Münnich (1981) elméletileg levezetett értékeivel. A közölt bizonytalanságokat tekintve azonban a kísérleti adatokat nem lehet három populációba csoportosítani: a levegőből-tengerbe és a tengerből-levegőbe mért adataik nem térnek el jelentősen a közölt levegő/tenger/levegő egyensúlyi értéktől a három különböző hőmérsékleten.

Ezért a kísérleti adatok nem használhatók bizonyítékként a levegőből-tengerbe és a tengerből-levegőbe végbemenő CO2-átadás izotópmegosztásának a kinetikus izotópfrakciózás különbségei miatt javasolt elméleti különbségére.

Siegenthaler & Oeschger (1987) szénciklus-modellezésükben, a szénizotópok bevonásával, arra a lehetőségre is kitérnek, hogy a légköri CO2-szint érzékelhető növekedése az antropogén CO2 felhalmozódása helyett a tengeri gázmentesítésnek köszönhető: „Megvitatjuk továbbá a modell eredményeinek érzékenységét a jégmagadatok bizonytalanságaira, a különböző modellfeltevésekre és arra a (valószínűtlen) lehetőségre, hogy a nem fosszilis CO2 nem bioszférikus, hanem tengeri eredetű volt.”. A zárójelben lévő „valószínűtlen” szó valóban az ő megfogalmazásuk. A modellezésük orákulumként jelenti ki, hogy: „a várakozásoknak megfelelően az eredmények hasonlóak a csak fosszilis bemenetre vonatkozó eredményekhez”. De a modellezésük eltérést mutat a jégmagok CO2-adataitól, ráadásul: „némileg meglepő, hogy a megfigyelések és a modell megegyezik a C13 esetében, de a C14 esetében nem; ezt azonban itt nem lehet tovább tárgyalni”.
Összefoglalójukban azonban ennek ellenkezőjére így következtetnek: „A számított C13 és C14 időbeli történések jól egyeznek a megfigyelt változásokkal”.

Siegenthaler & Oeschger (1987) szénciklus-modellezése több problémába is ütközik, hogy modelljeik minden adatra illeszkedjenek, ami arra készteti őket, hogy ezt írják: „Az egyik lehetőség, hogy az eredményeink alapjául szolgáló feltételezések nem teljesen helyesek, azaz vagy a Siple jégmag adatai térnek el a légköri koncentráció valódi történetétől, vagy a használt szénciklus modellek nem a helyes fluxusokat adják. Ha ezeket a lehetőségeket elvetjük, akkor úgy tűnik, hogy az óceánon kívül más szénelnyelők is léteznek.” A Siple jégmag érvénytelenségéről lásd a fenti 4. pontot.

Az ilyen jellegű modellezés alapján az IPCC „bizonyítékként állítja, hogy a jelenkori széndioxid-növekedés antropogén” (1.2.5. szakaszuk; Houghton, 1990): „Harmadszor, a C13 és C14 megfigyelt izotópos trendjei minőségileg megegyeznek a fosszilis tüzelőanyagokból és a bioszférából származó CO2-kibocsátás miatt várható trendekkel, és mennyiségileg összhangban vannak a szénciklus modellezéséből származó eredményekkel”. Ez a megfelelés azonban a jelen szerző számára nem nyilvánvaló.

Segalstad (1992; 1993; 1996) a C14 adatokkal összhangban álló C13/C12 izotópos tömegmérleg-számításokból arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi légköri CO2 legalább 96%-a izotóposan megkülönböztethetetlen a nem fosszilis tüzelőanyag-forrásokból, azaz a Föld belsejéből származó természetes tengeri és fiatalkori forrásokból. Ezért a légköri CO2 mérleg szempontjából a tengeri kiegyenlítődésnek és gázkibocsátásnak, valamint a pl. vulkáni forrásokból származó fiatalkori gázkibocsátásnak sokkal fontosabbnak kell lennie; a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének és a biogén kibocsátások összegének (4%) pedig sokkal kisebbnek, mint ahogy azt az IPCC modell szerzői (Houghton et al., 1990) feltételezik (a légköri CO2 21%-a).

Az antropogénnek feltételezett, tapasztalt éves légköri CO2-szintnövekedés csupán 0,2%-át teszi ki a légkör és az óceán között természetes úton kicserélődő CO2 teljes éves mennyiségének, valamint az egyéb természetes forrásoknak és nyelőknek (fenti 9. szakasz). Valószínűbb, hogy a CO2 éves természetes áramlásának ilyen kis hullámzását a geofizikai folyamatok természetes ingadozásai okozzák. Nincs adatbázisunk ennek az ítéletnek a megcáfolására (Trabalka, 1985). Ahogy Brewer (1983) mondja: „A természetnek hatalmas erőforrásai vannak arra, hogy becsapjon minket…”

Segalstad tömegmérleg-számításai azt mutatják, hogy az IPCC által elfogadott 50-200 éves légköri CO2 élettartam túl könnyűvé teszi a légkört (a jelenlegi CO2 tömegének 50%-a) ahhoz, hogy a mért C13/C12 arányhoz illeszkedjen. Ez bizonyítja, hogy az IPCC téves modellje miért hozza létre a mesterséges 50%-os „hiányzó nyelőt” (Segalstad, 1996).

11. Következtetés

A légköri CO2-szintet végső soron a geológiai folyamatok határozzák meg. A Föld felszínén lévő szén a Föld belsejének CO2-gázmentesítéséből származik, amely a Föld történelme során a becsült CO2-tartalom mintegy felét szabadította fel a Föld eddigi 4500 millió éve alatt (Holland, 1984).

A vulkanizmus és az erózió fontos geológiai folyamatok, amelyek a litoszférából és a Föld belsejéből a légkör-óceán-bioszféra rendszerbe juttatják a karbont. Ezeket a folyamatokat ellensúlyozza a karbonát és a szerves szén üledékképződés a hidroszférában (főként az óceánban).

E két fő folyamat egyensúlya határozza meg a légkör CO2-szintjét (pl. Kramer, 1965; McDuff & Morel, 1980; Walker & Drever, 1988; Holmén, 1992). „Így, míg a tengervíz lúgosságát közvetlenül a kalcium-karbonát képződése, mint a fő üledéknyelő, közvetve a karbonát-metamorfózis is szabályozza, amely pufferolja a légkör CO2-tartalmát” (McDuff & Morel, 1980).

Emellett létezik egy rövid távú szénciklus, amelyet a CO2-nek a légkör és a bioszféra közötti cseréje dominál a fotoszintézis, a légzés és a bomlás révén, és hasonlóképpen a vizes CO2 (beleértve a hidrolízis és protolízis termékeit) és a tengeri szerves anyag között (Walker & Drever, 1988).

Az antropogén CO2 légkörbe történő átadásával analóg módon, helyénvalónak tűnik Walker (1994) idézése: „Tekintsük most a rendszer valamilyen üzemzavarát – például a végítéletet, amely hirtelen leállítja a fotoszintézist. Körülbelül 20 év múlva az élővilág tartalékában lévő összes szén a légkörbe kerül, ami kezdetben a légkörben lévő széndioxid mennyiségének nagymértékű növekedéséhez vezet. De az emberi nemzedékek számát tekintve ez a többlet széndioxid pillanatok alatt lejut a tengerek mélyére, ahol a már ott lévő 30 x 1017 mólhoz képest 2 x 1017 mól hozzáadása nem lesz túl nagy hatással. A rendszer végül nem fog sok extra széndioxidot tartalmazni a légkörben, még akkor sem, ha a fotoszintézis teljesen leáll. Fenti ábra a fosszilis tüzelőanyagok arányát is mutatja, amely kisebb, mint a fotoszintézis mértéke.”

A természetnek a 0,5 x 10¹⁷ mól CO2-t tartalmazó ideiglenes, rövid életű légköri tároló és a viszonylag hatalmas óceáni tároló, a kalcium-karbonáttal érintkező 30 x 10¹⁷ mólnyi oldott (és hidrolizált és protolizált) CO2 közötti kapcsolata határozza meg a légkörben lévő CO2 mennyiségét. Ez a kapcsolat viszont a sokkal nagyobb litoszférikus rezervoárral van összekapcsolva. Ez utóbbi kapcsolat sebessége és áramlása szabályozza a Föld felszíni tározójában lévő szén mennyiségét. A legtöbb releváns mérés azt mutatja, hogy a légköri CO2 valós tartózkodási ideje körülbelül 5 év.

A kémiai és izotópos egyensúlyi megfontolások és a CO2 rövid tartózkodási ideje (élettartama) teljes mértékben megmagyarázza a Föld szénciklusát. Az ilyen érvelésből az a következtetés vonható le, hogy a légköri CO2-szint 4%-ot meghaladó emelkedése nem magyarázható az ember által a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó CO2 felhalmozódásával.

A tapasztalt CO2-emelkedés csak egy sokkal nagyobb, de természetes szénkészletből származhat, amelynek delta-C13 értéke sokkal magasabb, mint a fosszilis tüzelőanyagoké, nevezetesen az óceánból és/vagy a litoszférából és/vagy a Föld belsejéből. 

Az óceánokból történő CO2-kiáramlást az IPCC által állított antropogén felhalmozódás helyett valóban valószínűsítik az Atlanti-óceán felszíni vizében mért nagyobb CO2-növekedés mérései, mint a korabeli légkörben (Takahashi, 1961; 1979).

Kondratyev (1988) így fogalmaz: „Tény, hogy az éghajlat irányíthatja a légkör CO2-tartalmát, és nem fordítva.”

Trabalka (1985) megállapította: „A légköri CO2 és az éghajlat múltbeli ingadozásairól rendelkezésre álló adatok azt sugallják, hogy a jelenlegi szénciklus-modelljeink, amelyek az emberi beavatkozásokat hangsúlyozzák, nem veszik figyelembe a természetes visszacsatolási komponenseket, amelyek úgy a szárazföldi, mint a tengeri rendszereket érintik, talán még az óceáni keringési mintákban az éghajlat által kiváltott „üzemmódváltásokat” sem, amelyek nagyon fontosak lehetnek úgy az éghajlat, mint a szénciklus változásainak megértésében a következő évszázadban.”

Az ilyen következtetések nem indokolják a médiagépezetben a nagy „világvége” címszavakat, nem adnak szabad kezet a politikusoknak extra adók kivetésére, gazdaságot tönkretevő jogszabályok hozására, nem vezetnek az ENSZ vagy más nemzetközi szervezetek által szervezett drága konferenciákhoz, és a környezetvédelmi szervezeteket sem fogják arra ösztönözni, hogy az ember gonoszságáról prédikáljanak, de kutatási támogatási pénzeket sem generálnak számukra a kormányoktól vagy a kutatási alapítványoktól.

Az IPCC (Houghton et al, 1990) 1.2.5. szakaszában három bizonyítékot tár elénk arra vonatkozólag, hogy a légköri széndioxid-kibocsátás mai növekedése antropogén:

• (1) a jégmagokból származó CO2-mérések 21%-os emelkedést mutatnak 280-ról 353 ppmv-re (ppm per millió térfogatrész) az iparosodás előtti idők óta;
• (2) a légköri CO2-növekedés szorosan párhuzamosan halad a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből és a földhasználat változásából származó felhalmozott kibocsátási trendekkel, bár az éves növekedés minden évben kisebb volt, mint a fosszilis CO2-bevitel [mintegy 50%-os eltérés, e. pl. Kerr, 1992];
• (3) a C13 és C14 megfigyelt izotópos trendjei minőségileg megegyeznek a fosszilis tüzelőanyagokból és a bioszférából származó CO2-kibocsátás miatt várható trendekkel, és mennyiségileg összhangban vannak a szénciklus modellezéséből származó eredményekkel.

Jaworowski és munkatársai (1992 a, 1992 b) áttekintették a jégmagokból végzett publikált CO2-méréseket, és elvetették ezt a módszert, mert nem tud megbízható adatokat szolgáltatni sem a paleoatmoszférák CO2-szintjének történetére, sem az iparosodás előtti légköri CO2-szintre vonatkozóan.

Jaworowski et al. (1992 a) és ez a cikk a közelmúltbeli légköri CO2-mérésekkel foglalkozott egy nem hitelesített műszeres módszerrel, vizuálisan kiválasztott és „szerkesztett” eredményekkel, amelyek eltérnek az Észak-Európában 19 állomáson (Bischof, 1960) a nagy pontosságú nedves-kémiai módszerrel végzett, nem kiválasztott, állandó CO2-szintű mérésektől. Ezért a globális légköri CO2-szint emelkedését még nem sikerült hitelesített módszerekkel és megbízható statisztikákkal jelentősen igazolni.

A C13/C12 méréseken alapuló stabil szénizotópos tömegmérleg-számítások bizonyítják, hogy az IPCC téves modellje miért hozza létre a megmagyarázhatatlan 50%-os „hiányzó nyelőt” (Segalstad, 1996).

A szénizotópos trendek minőségileg megegyeznek a fosszilis tüzelőanyagokból származó CO2-kibocsátással, ahogyan azt az IPCC is állítja, de mennyiségileg legfeljebb 4%-os fosszilis tüzelőanyagból származó CO2-komponenst mutatnak, szemben az IPCC által állított 21%-kal.

Ez a tanulmány tovább vizsgálta és elvetette az IPCC bizonyítékainak alapját képező szénciklus-modellezést. Kimutatásra kerül, hogy

a szénciklus modellezése nem egyensúlyi modelleken alapul, amelyek távol állnak a megfigyelt valóságtól és a kémiai törvényektől, és amelyeket nem reprezentatív adatokhoz igazítanak nemlineáris korrekciós „puffer” tényezők alkalmazásával, amelyeket egy előre felállított hipotézis alapján alakítottak ki, körkörös érvelést jelentenek, és nem rendelkeznek tudományos érvényességgel. A valóság egyszerűen megcáfolja az IPCC nem-realisztikus szénciklus-modellezését, akárcsak a szénsavtartalmú sör vagy ásványvíz létezése, ahogyan azt ismerjük.

Az „üvegházhatás globális felmelegedés” dogmája azon a feltételezésen alapul, hogy az ember által a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó CO2-kibocsátás hatására ez a légköri CO2-többlet megnöveli a légkör alsó részének hőmérsékletét. Fontos megjegyezni, hogy a légkör rendkívül alacsony hőkapacitása miatt az ebből a folyamatból a légkörben felgyülemlett hőenergia nagyon kicsi lesz, és nem képes megváltoztatni a Föld éghajlatát. Ehhez képest hatalmas hőenergia van az óceánokban tárolva, valamint óriási hőenergia volna szükséges a krioszférában (jégtakarók, tengeri jég, örök fagy és gleccserek) tárolt jégmennyiség felolvasztásához. Ezért lehetetlen lesz megolvasztani a Föld jégsapkáit, és ezáltal megemelni a tengerszintet pusztán a légkör hőenergiájának növelésével, néhány százaléknyi hozzáadott hőelnyelő antropogén CO2 által az alsó légkörben (Segalstad, 1996). Továbbá nincs bizonyíték arra, hogy az ipari forradalom óta folyamatosan emelkedő tendenciát mutatna a Föld alsó légkörének hőmérséklete (pl. Jaworowski et al., 1992 a; Michaels & Knappenberger, 1996).

A dogmát a szótárak szerint olyan arrogáns és tekintélyelvű véleménynyilvánításnak tekintik, amely a priori elveken, nem pedig bizonyítékláncolaton alapul, és gyakran a vallásos hit hittételének tekinthető. Az „üvegházhatás globális felmelegedés” világvége alapjainak áttekintése azt eredményezi, hogy annak összetevőit sem a valóság megfigyelése, sem a természettudományok tudományos módszere nem támasztja alá, így az inkább egy prekoncepciónak vagy tantételnek tekinthető, amely a dogma legtöbb jellemzőjét hordozza.

Köszönetnyilvánítás:

Dr. H.M. Seip és J.S. Fuglestvedt a „Cicerónál” (a norvég kormány által létrehozott éghajlat-politikai intézet) folytatott megbeszélésekért, amelyek a jelen tanulmány következtetéseinek megerősítéséhez és pontosításához vezettek, köszönetünket fejezzük ki.

Hivatkozások

1. Arrhenius, S. (1896): A levegőben lévő szénsavnak a talaj hőmérsékletére gyakorolt hatásáról. London, Edinburgh, Dublin Philos. Mag. J. Sci., Ser. 5, 41, 237-276.
2. Bacastow, R. (1981): A kitérési tényező numerikus értékelése. In: Bolin, B. (szerk.): Az elkerülő útvonalak és az elkerülő útvonalak: Carbon cycle modelling (SCOPE 16). John Wiley & Sons, 95-101.
3. Bacastow, R. & Keeling, C.D. (1973): Atmospheric carbon dioxide and radiocarbon in the natural carbon cycle: II. Változások Kr. u. 1700-tól 2070-ig egy geokémiai modellből levezetve. In: Woodwell, G.M. & Pecan, E.V. (Eds.): A szén-dioxid-kibocsátás és a szén-dioxid-kibocsátás alakulása a Földön: Carbon and the biosphere. CONF-72051. Technical Information Center, Office of Information Services, United States Atomic Energy Commission, 86-135.
4. Bacastow, R., Keeling, C.D. & Whorp, T.P. (1985): A légköri CO2-koncentráció szezonális amplitúdójának növekedése a Mauna Loán, Hawaii, 1959-1982. Journal of Geophysical Research 90, 10529-10540.
5. Barnola, J.M., Raynaud, D., Korotkevich, Y.S. & Lorius, C. (1987): Vostok ice core provides 160,000-year record of atmospheric CO2. Nature 329, 408-414.
6. Bischof, W. (1960): A légkör CO2-tartalmának időszakos változásai Skandináviában. Tellus 12, 216-226.
7. Bohren, C.F. (1987): Felhők egy pohár sörben: egyszerű légkörfizikai kísérletek. Wiley Science Editions, John Wiley & Sons, Inc. 195 pp.
8. Bolin, B. (1986): Mennyi CO2 marad a légkörben? In: Bolin, B., Döös, B.R., Jäger, J. & Warrick, R.A. (Eds.): The Greenhouse Effect, Climatic Change, and Ecosystems (SCOPE 29). John Wiley & Sons, 93-155.
9. Bolin, B. & Eriksson, E. (1959): A légkör és a tenger szén-dioxid-tartalmának változása a fosszilis tüzelőanyagok elégetése következtében. In: Bolin, B. (szerk.): A légkör és a tenger mozgásban. Tudományos hozzájárulások a Rossby-emlékkötethez. The Rockefeller Institute Press, New York, 130-142.
10. Böttcher, F. (1996): Climate change: forcing a treaty. In: Emsley, J. (szerk.): Az éghajlatváltozás elleni küzdelem: The Global Warming Debate. Az Európai Tudományos és Környezetvédelmi Fórum jelentése. Bourne Press, Ltd., Bournemouth, Dorset, Egyesült Királyság, 267-285.
11. Bray, J.R. (1959): A Föld felmelegedése és az éghajlatváltozás, valamint az éghajlatváltozás és a felmelegedés elleni küzdelem: An analysis of the possible recent change in atmospheric carbon dioxide concentration. Tellus 11, 220-230.
12. Brewer, P.G. (1983): Carbon dioxide and the oceans. In: Changing climate. National Academy Press, 188-215.
13. Broecker, W.S., Takahashi, T., Simpson, H.J. & Peng, T.-H. (1979): Fosszilis tüzelőanyagok szén-dioxid sorsa és a globális szénháztartás. Science 206, 409-418.
14. Callendar, G.S. (1938): A szén-dioxid mesterséges előállítása és annak hatása a hőmérsékletre. Quarterly Journal of the Royal Meteorological Society 64, 223-240.
15. Callendar, G.S. (1940): A szén-dioxid mennyiségének változása a különböző légáramlatokban. Quarterly Journal of the Royal Meteorological Society 66, 395-400.
16. Callendar, G.S. (1949): A szén-dioxid-kibocsátás és a széndioxid-kibocsátás csökkenése: Calendar: Befolyásolhatja-e a szén-dioxid az éghajlatot? Weather 4, 310-314.
17. Callendar, G.S. (1958): A szén-dioxid-kibocsátás és a szén-dioxid-kibocsátás a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésében: A légkörben lévő szén-dioxid mennyiségéről. Tellus 10, 243-248.
18. Churchman, C.W. (1948): A kísérleti következtetés elmélete. Macmillan, New York, 292 pp.
19. Cialdini, R.B. (1993): A hatásvizsgálat és a hatásvizsgálat (Cialdini, R.B.): William Morrow & Co., Inc., New York, 320 pp.
20. Craig, H. (1957): The natural distribution of radio carbon and the exchange time of carbon dioxide between the atmosphere and sea. Tellus 9, 1-16.
21. Dreybrodt, W., Lauckner, J., Zaihua, L., Svensson, U. & Buhmann, D. (1996): A CO2 + H2O -> H+ + HCO3- reakció kinetikája, mint a kalcit oldódásának egyik sebességkorlátozó lépése a H2O – CO2 – CaCO3 rendszerben. Geochimica et Cosmochimica Acta 60, 3375-3381.
22. Druffel, E.R.M. & Williams, P.M. (1990): A szerves szén részecskék mélytengeri forrásának azonosítása bombaszén-14 segítségével. Nature 347, 172-174.
23. Etheridge, D.M., Pearman, G.I. & de Silva, F. (1988): A szén-dioxid-kibocsátás és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése: Atmoszférikus nyomgáz-változások az Antarktiszon található Law Dome jégmagjában rekedt levegő alapján. Annals of Glaciology 10, 28-33.
24. Fonselius, S., Koroleff, F. & Warme, K.-E. (1956): Szén-dioxid a légkörben. Tellus 8, 176-183.
25. Gonfiantini, R. (1981): A delta-notáció és a tömegspektrometriai mérési technikák. Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, Technical Report Series 210, 35-84.
26. Holland, H. (1984): A légkör és az óceánok kémiai fejlődése. Princeton University Press, 582 oldal.
27. Holmén, K. (1992): The global carbon cycle. In: Butcher, S.S., Charlson, R.J., Orians, G.H. & Wolfe, G.V. (Eds.): Global biogeochemical cycles. Academic Press, 239-262.
28. Houghton, J.T., Jenkins, G.J. & Ephraums, J.J. (Eds.) (1990): Climate Change. Az IPCC tudományos értékelése. Kormányközi Éghajlatváltozási Testület. Cambridge University Press, Cambridge, 365 oldal.
29. Inoue, H. & Sugimura, Y. (1985): Carbon isotopic fractionation during the CO2 exchange process between air and sea water under equilibrium and kinetic conditions. Geochimica et Cosmochimica Acta 49, 2453-2460.
30. Jaworowski, Z., Segalstad, T.V. & Hisdal, V. (1992 a): Atmospheric CO2 and global warming: a critical review; 2. átdolgozott kiadás. Norsk Polarinstitutt, Meddelelser [Norvég Sarkkutató Intézet, Emlékkönyvek] 119, 76 pp.
31. Jaworowski, Z., Segalstad, T.V. & Ono, N. (1992 b): A gleccserek a légköri CO2 valódi történetét mesélik el? Science of the Total Environment 114, 227-284.
32. Keeling, C.D. & Bacastow, R.B. (1977): Impact of industrial gases on climate. In: Energy & Climate. Studies in Geophysics, National Academy of Sciences, Washington, D.C., 72-95.
33. Keeling, C.D., Bacastow, R.B., Carter, A.F., Piper, S.C., Whorf, T.P., Heimann, M., Mook, W.G. & Roeloffzen, H. (1989): A légköri CO2 szállítás háromdimenziós modellje a megfigyelt szelek alapján: 1. A megfigyelési adatok elemzése. In: Peterson, D.H. (szerk.): A megfigyelési adatok elemzése: Aspects of climate variability in the Pacific and the Western Americas. American Geophysical Union, Geophysical Monograph 55, 165-236.
34. Kerr, R.A. (1992): Fugitive carbon dioxide: it’s not biding in the ocean. Science 256, 35.
35. Kohlmaier, G.H. (1979): Dynamics of the surface ocean – deep sea carbon exchange in its relation to the atmosphere – surface ocean exchange. In: Bolin, B. (szerk.): Carbon cycle modelling (SCOPE 16). John Wiley & Sons, 307-314.
36. Kondratyev, K.Y. (1988): Climate shocks: natural and anthropogenic. John Wiley & Sons, 296 pp.
37. Kramer, J.R. (1965): A klímaváltozás és a klímaváltozás okozta károk: A tengervíz története. Állandó hőmérséklet-nyomás egyensúlyi modellek összehasonlítva a folyadékbevonási elemzésekkel. Geochimica et Cosmochimica Acta 29, 92-945.
38. Krauskopf, K.B. (1979): McGraw-Hill, 617 pp.
39. Machta, L. (1972): The role of the oceans and biosphere in the carbon dioxide cycle. In: Dyrssen, D. & Jagner, D. (Eds.): A szén-dioxid és a szén-dioxid-karbonát szerepe a szén-dioxid-kibocsátásban: The changing chemistry of the oceans. Nobel Symposium 20. Almquist & Wiksell / Wiley Interscience, 121-145.
40. McDuff, R.E. & Morel, F.M.M. (1980): The geochemical control of seawater (Sillen revisited). Environmental Science & Technology 14, 1182-1186.
41. McKay, CP., Toon, O.B. & Kasting, J.F. (1991): Making Mars habitable. Nature 352, 489-496.
42. Michaels, P.J. & Knappenberger, P.C. (1996): A Marsra való visszatérés a Marsra: Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete és a globális felmelegedéssel kapcsolatos tudományos „konszenzus”. In: Emsley, J. (szerk.): A „tudományos konszenzus”: The Global Warming Debate. Az Európai Tudományos és Környezetvédelmi Fórum jelentése. Bourne Press, Ltd., Bournemouth, Dorset, Egyesült Királyság, 158-178.
43. Murray, J.W. (1992): A globális felmelegedés és a globális felmelegedés elleni küzdelem: The oceans. In: Butcher, S.S., Charlson, R.J., Orians, G.H. & Wolfe, G.V. (szerk.): Global biogeochemical cycles. Academic Press, 175-211.
44. Næss, A. (1990): Ecology, community and lifestyle. Cambridge University Press, Cambridge, 223 o.
45. Neftel, A., Moor, E., Oeschger, H. & Stauffer, B. (1985): Evidence from polar ice cores for the increase of atmospheric CO2 in the past two centuries. Nature 315, 45-47.
46. Neftel, A., Oeschger, H., Schwander, J., Stauffer, B. & Zumbrunn, R. (1982): Jégmagminták mérései a légkör CO2-tartalmát adják meg az elmúlt 40 000 év során. Nature 295, 220-223.
47. Neftel, A., Oeschger, H., Staffelbach, T. & Stauffer, B. (1988): CO2-felvétel a Byrd jégmagban 50,000 – 5,000 év BP. Nature 331, 609 – 611.
48. Oeschger, H. & Siegenthaler, U. (1978): The dynamics of the carbon cycle as revealed by isotope studies. In: Williams, J. (szerk.): Carbon dioxide, climate and society. Pergamon Press, 45-61.
49. Oeschger, H., Stauffer, B., Finkel, R. & Langway, C.C., Jr. (1985): Az elzárt levegő CO2-koncentrációjának, valamint az anionok és a por CO2-koncentrációjának változása a sarki jégmagokban. In: Sundquist, E.T. & Broecker, W.S. (Eds.): A sarki jégsíkságok jégtakarójának a jégtakaróba való bejutása: The carbon cycle and atmospheric CO2: Natural variations Archean to present. American Geophysical Union, Geophysical Monograph 32, 132-142.
50. O’Neill, B.C., Gaffin, S.R., Tubiello, F.N. & Oppenheimer, M. (1994): Az antropogén CO2 tárolási időskálái a légkörben. Tellus 46 B, 378-389.
51. Pales, J.C. & Keeling, C.D. (1965): A légköri szén-dioxid koncentrációja Hawaii szigetén. Journal of Geophysical Research 70, 6053-6076.
52. Revelle, R. & Munk, W. (1977): The carbon dioxide cycle and the biosphere. In: Energy & Climate. Studies in Geophysics, National Academy of Sciences, Washington, D.C., 140-158.
53. Revelle, R. & Suess, H. (1957): A légkör és az óceán közötti szén-dioxid-csere és a légköri CO2 elmúlt évtizedekben bekövetkezett növekedésének kérdése. Tellus 9, 18-27.
54. Rodhe, H. (1992): Biogeokémiai ciklusok modellezése. In: Butcher, S.S., Charlson, R.J., Orians, G.H. & Wolfe, G.V. (szerk.): Global biogeochemical cycles. Academic Press, 55-72.
55. Rodhe, H. & Björkström, A. (1979): Some consequences of non-proportionality between fluxes and reservoir contents in natural systems. Tellus 31, 269-278.
56. Ryan, S. (1995): A Mauna Loa vulkán nyugalmi kiáramlása 1958 – 1994. In: Rhodes, J.M. & Lockwood, J.P. (Szerk.): A vulkáni vulkánkitörések és a vulkáni vulkánkitörések és a vulkánkitörések közötti összefüggések: Mauna Loa revealed: structure, composition, history, and hazards. American Geophysical Union, Geophysical Monograph 92, 95-115.
57. Sanford, R.F. (1992): A környezetvédelem és az ész elleni támadás. In: Lehr, J. (szerk.): A környezetvédelem és az észérvek elleni küzdelem: Rational readings on environmental concerns. Van Nostrand Reinhold, New York, 16-31.
58. Sarmiento, J. L. (1991): A környezetvédelem és a környezetvédelem, valamint a környezetvédelem és a környezetvédelem közötti párbeszéd: Az antropogén eredetű CO2 óceáni felvétele: a főbb bizonytalanságok. Globális biogeokémiai ciklusok 5, 309-313.
59. Segalstad, T.V. (1992): A nem fosszilis tüzelőanyagokból származó CO2 mennyisége a légkörben. American Geophysical Union, Chapman Conference on Climate, Volcanism, and Global Change, 1992. március 23-27., Hilo, Hawaii. Abstracts, 25.
60. Segalstad, T.V. (1993): A légkörben a légkörben a szén-dioxid-koncentráció és a légköri hőmérséklet csökkenése: Stable isotope geochemistry applied to paleoclimatological and greenhouse gas problems. 1st International Symposium on Applied Isotope Geochemistry (AIG-1), 1993. augusztus 29-szeptember 3., Geiranger, Norvégia. Program and Abstracts, Institute for Energy Research IFE/KR/E-93/007, 95-96.
61. Segalstad, T.V. (1996): A CO2 eloszlása a légkör, a hidroszféra és a litoszféra között; az antropogén CO2 minimális hatása a globális „üvegházhatásra”. In: Emsley, J. (szerk.): A „globális üvegházhatást okozó üvegházhatás”: The Global Warming Debate. Az Európai Tudományos és Környezetvédelmi Fórum jelentése. Bourne Press, Ltd., Bournemouth, Dorset, Egyesült Királyság, 41-50.
62. Siegenthaler, U. (1989): Carbon-14 in the oceans. In: Fritz, P. & Fontes, J.C. (szerk.): Az óceánok és az óceánok állapotának alakulása: Handbook of environmental isotope geochemistry, 3 A. Elsevier, 75-136.
63. Siegenthaler, U. & Münnich, K.O. (1981): 13-C/12-C frakcionálódás a levegőből a tengerbe történő CO2-transzfer során. In: Bolin, B. (szerk.): Bolin, B. (szerk.): A tengeri és a tengeri eredetű szén-dioxid-kibocsátás a tengerben: Carbon cycle modelling (SCOPE 16). John Wiley & Sons, 249-257.
64. Siegenthaler, U. & Oeschger, H. (1987): Biospheric CO2 emissions during the past 200 years reconstructed by deconvolution of ice core data. Tellus 39 B, 140-154.
65. Skirrow, G. (1975): The dissolved gases – carbon dioxide. In: Riley, J.P. & Skirrow, G. (szerk.): A szén-dioxid-kibocsátás és a széndioxid-kibocsátás: Kémiai oceanográfia, 2. kötet; 2. kiadás. Academic Press, 1-192.
66. Slocum, G. (1955): Változott-e jelentősen a szén-dioxid mennyisége a légkörben a huszadik század eleje óta? Monthly Weather Review, október, 225-231.
67. Stumm, W. & Morgan, J.J. (1970): A szén-dioxid-kibocsátás és a szén-dioxid-kibocsátás csökkenése a Földön: Aquatic chemistry: an introduction emphasising chemical equilibria in natural waters. Wiley-Interscience, 583 pp.
68. Suess, H. E. (1955): Radiocarbon concentration in modern wood. Science 122, 415-417.
69. Sundquist, E. T. (1985): A szén-dioxid és a szénciklus geológiai perspektívái. In: Sundquist, E.T. & Broecker, W.S. (szerk.): A szén-dioxid-kibocsátás és a szén-dioxid-kibocsátás összefüggései a Földön: The carbon cycle and atmospheric CO2: Natural variations Archean to present. American Geophysical Union, Geophysical Monograph 32, 5-59.
70. Takahashi, T. (1961): Szén-dioxid a légkörben és az Atlanti-óceán vizében. Journal of Geophysical Research 66, 477-494.
71. Takahashi, T. (1979): Carbon dioxide chemistry in ocean water. In: Elliott, W.P. & Machta, L. (Szerk.): A szén-dioxid-karbonát és a szén-dioxid-kibocsátás: Carbon dioxide effects research and assessment programme: workshop on the global effects of carbon dioxide from fossil fuels. NTIS, U.S. Department of Commerce, 63-71.
72. Takahashi, T., Kaiteris, P., Broecker, W.S. & Bainbridge, A.E. (1976): An evaluation of the apparent dissociation constants of carbonic acid in seawater. Earth and Planetary Science Letters 32, 458-467.
73. Toggweiler, J.R. (1990): Bombák és az óceáni szénciklusok. Nature 347, 122-123.
74. Trabalka, J.R. (szerk.) (1985): Executive summary. A légköri szén-dioxid és a globális szénciklus. Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma, DOE/ER-0239, xv-xxiii.
75. Trabalka, J.R., Edmonds, J.A., Reilly, J., Gardner, R.H. & Voorhees, L.D. (1985): Human changes of the global carbon cycle and the projected future. In: Trabalka, J.R. (szerk.): A globális éghajlatváltozás és a globális szén-dioxid-kibocsátás: Trabalka, J.R. (szerk.): Atmospheric carbon dioxide and the global carbon cycle. Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma, DOE/ER-0239, 247-287.
76. Walker, J.C.G. (1994): A szén globális geokémiai ciklusai. In: Tolbert, N.E. & Preiss, J. (szerk.): A földgázok globális szén-dioxid-kibocsátása a Földön: A légköri CO2 és O2 szabályozása a fotoszintetikus szénanyagcserével. Oxford University Press, 75-89.
77. Walker, J.C.G. & Drever, J.I. (1988): Geochemical cycles of atmospheric gases (A légköri gázok geokémiai ciklusai). In: Gregor, C.B., Garrels, R.M., Mackenzie, F.T. & Maynard, J.B. (Eds.): Gázkeringés a földgázokban: Chemical cycles in the evolution of the Earth. John Wiley & Sons, Ltd., 55-76.

 

Tom Victor Segalstad életrajza

Norvégiában született 1949-ben. Az Oslói Egyetemen szerzett egyetemi diplomát (természettudományok, geológia). Egyetemi kutatásokat végzett, publikált és tanított geokémia, ásványtan, petrológia, vulkanológia, szerkezetgeológia, ércgeológia és geofizika területén az Oslói Egyetemen (Norvégia) és a Pennsylvania Állami Egyetemen (USA). Jelenleg az Oslói Egyetemen a geokémia docenseként szakmai pozíciót tölt be, a stabil izotópos geokémia területén. Korábban az Oslói Egyetem Ásványtani-Geológiai Múzeumának vezetője, valamint az Oslói Egyetem Természettudományi Múzeumának és Botanikus Kertjének korábbi igazgatója. Tagja különböző nemzetközi és nemzeti szakmai munkacsoportoknak és bizottságoknak.

Oslo, 1997. július

Források:

Mi az a CO2 – barát vagy ellenség? – PPT letöltés (slideplayer.com)

Karbonciklus modellezés – a természetes és antropogén CO2 tartózkodási ideje a légkörben

Mindkét mű szerzője T. V. Segalstad

 

2024. március
Közzéteszi:
Király József
okl. vegyészmérnök

Tetszett a cikk? Amennyiben igen, fejezze ki tetszését a részünkre nyújtott támogatással 300 Ft értékben. Bankszámlaszámom: – Király József – 10205000-12199224-00000000 (K&H) A közleményben kérjük megadni: klímarealista.