Miskolczi Ferenc: Az éghajlat önszabályozása (frissítve)

Miskolczi Ferenc könyvét az elmúlt év februárjában tettük fel honlapunkra.  A szerző azóta néhány apróságot javított benne. A mai alkalommal közzétesszük a javított változatot.

Világviszonylatban is igen jelentős művet tart kezében az olvasó, vagy lát maga előtt a képernyőn. Ha klímáról van szó, lehet vele egyetérteni, lehet ellenvéleményt megfogalmazni, de Miskolczi Ferenc légkörfizikus nevét nem lehet megkerülni.
Ejtsünk azonban előtte néhány szót Miskolczi Ferencről.

Pályáját 1971-ben kezdte az Országos Meteorológiai Szolgálat Légkörfizikai Intézetében, ahol a sugárzási osztály vezetője volt. Aztán az 1980-as évek elején lehetőség nyílott a külföldi munkavállalásra, és családostól kiköltözött Nigériába, egy egyetemen tanított négy évig.

Ekkor kezdett komolyabban érdeklődni az üvegházhatás problematikája iránt. Így talált rá egy ezzel kapcsolatos projektre Triesztben, ahol sikerült munkáját folytatni.

Itt fejlesztett ki egy sugárzásátviteli szoftvert, ha úgy tetszik, referenciakódot, melynek lényege az, hogy nem rögzített, hanem változtatható, ám bizonyítottan korrekt adatokra épül. A légköri sugárzási komponensek számítására alkalmas pontosabb szoftver a mai napig született.

Innen vezetett útja oktatóként a Marylandi Egyetemre, majd a Raytheon nevű amerikai céghez, ahol a légköri ózontartalom műholdas mérését célzó berendezés kalibrációs problémáin dolgozott. Végül pedig a NASA következett, ahová pályázat útján jutott be. 2001 és 2006 között a Langley Research Center tudományos főmunkatársa volt.

Feladata itt az infravörös sugárzásátvitel mérésének teljes körűvé tétele volt. Ehhez el is készült egy berendezés, amivel már az ismeretlen tartományokat is lehetett észlelni.

Nagyban megkönnyítette a munkáját, hogy még odahaza, a szocializmus idején létezett a kelet-európai országok között egy űrkutatási együttműködés, az Interkozmosz, akkor kezdett írni az oroszoknak egy műholdas sugárzásméréssel kapcsolatos szoftvert. Lényegében ezt fejlesztette tovább a NASA-nál, nyilván egészen más technikai és anyagi körülmények között.

A törés

Miskolczi Ferenc kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az üvegházhatás állandó. Hiába nő a légkör széndioxid-tartalma, a légkör üvegházhatásának mérőszáma, a teljes infravörös optikai mélység –Total Infrared Optical Depth (TIOD) azonos marad.

Az ezt részletező tanulmány publikálását a NASA évekig halogatta, majd 2009-ben megtiltotta. Miskolczi ezután beadta felmondását a NASA-nál. A felmondólevelet lásd: GONDOLATOK A KLÍMÁRÓL, AZ ANTROPOGÉN KLÍMAHATÁSRÓL (AKH) V/6 pont.

Miskolczi Ferenc könyvét elkötelezett magánszemélyek támogatásával 2021-ben a Püski kiadó adta ki magyar nyelven. A könyv elfogyott, hogy lesz-e második kiadás, és mikor, az ebben a pillanatban bizonytalan. Így a szerző úgy döntött, hogy hozzájárul a könyv internetes megjelenéséhez.

 

AJÁNLÁS

Magyar versenyelőny, ne herdáljuk el!

Az Időjárás című, 1905-ben alapított folyóirat (kezdetben a Magyar Meteorológiai Társaság, napjainkban a Magyar Meteorológiai Szolgálat lapja) már nem egyszer jelentetett meg olyan tudományos eredményt, amely a klímatudományban később korszakalkotónak bizonyult. Ilyen volt 1940-ben Bacsák György három részes cikke Milutin Milankovics munkásságának továbbfejlesztéséről. Okkal feltételezhető, hogy ugyanebbe a kategóriába tartoznak Miskolczi Ferencnek a légköri üvegházhatásról megjelent tanulmányai: „The greenhouse effect and the spectral decomposition of the clear-sky terrestrial radiation” (Az üvegházhatás és a Föld kisugárzása felhőtlen égbolt esetén, 2004/4), és a „Greenhouse effect in semi-transparent planetary atmospheres” (Üvegházhatás félig átlátszó bolygólégkörökben, 2007/1). A cikk előzményei 1981-ig vezetnek vissza: ekkor publikálta a fiatal Miskolczi Ferenc – tanítványára büszke Marx György fizika professzorral együtt – „The CO2 greenhouse effect and the thermal history of the atmosphere” (A szén-dioxid üvegházhatás és a légkör hőtörténete) című cikkét az Advances in Space Research című folyóiratban. A 2004-es társszerző (a projekt amerikai vezetője), miután felmérte az eredmény következményét, megakadályozta a 2007-es tanulmány vezető nemzetközi folyóiratban tervezett megjelenését. Érdemes felidézni a hátteret: akkoriban állították össze az IPCC (Kormányközi Klímaváltozási Testület) negyedik átfogó jelentését, ami alapján az IPCC (és Al Gore) 2007-ben Nobel-békedíjat kapott. Az IPCC-jelentésben Miskolczi Ferenc eredménye nem szerepelt.

Egykori magyarországi munkatársai közül Major György akadémikus 2008. november 5-én a Magyar Tudomány Ünnepén (a Föld Bolygó Nemzetközi Évében) tartott, „Néhány szó a légköri üvegházhatásról” című, az MTA videotóriumban ma is elérhető előadása végén két új magyar eredményre tért ki. Az egyik Reményi Károly és Gróf Gyula számítása volt (miszerint a légköri CO2-szint megduplázódása szerintük mindössze 1-1,5 oC hőmérséklet-emelkedéssel jár). Miskolczi Ferencről pedig elmondta, hogy egy „mindenkivel szemben álló elméletet dolgozott ki”, aminek a fejlesztése még folyamatban van. Kifejezte reményét, „fogunk róla hallani a jövőben”. Közben persze hazai és nemzetközi tudományos fórumokon hevesen vitatták Miskolczi eredményeit. Többen voltunk, akik úgy gondoltuk, hogy Miskolczi Ferenc műve az azonnali elutasításnál sokkal színvonalasabb kritikát igényel. A részletes elemzés Barcza Szabolcs jóvoltából kezdődött el. 2008- ban én egy másik utat bejárva jutottam arra a következtetésre, hogy a légköri CO2-kibocsátáscsökkentés tévút. (A globális környezeti problémákat rendszerezve rámutattam, hogy azok függetlenek a globális átlaghőmérséklet alakulásától.) Szerepem a Miskolczi-hipotézisben annyi volt, hogy közreműködtem a kvantitatív hipotézisről szóló egyik vita létrejöttében, és a vita dokumentációjának elkészítésében.

2010 nyarán Zágoni Miklós fizikus ajánlotta a Miskolczi-féle hipotézis kritikai vizsgálatát az MTA elnöke (Pálinkás József) figyelmébe. A projektjavaslatot hivatalból nekem kellett véleményezni. („Miskolczi Ferenc, az Egyesült Államokban élő magyar légkörfizikus következtetései szöges ellentétben állnak azzal az állásponttal, miszerint a globális felmelegedést kizárólag antropogén hatások okozzák. Tény, hogy az antropogén eredet kizárólagosságára semmiféle bizonyíték nincs, ugyanakkor egyre gyűlnek a jelei annak, hogy az éghajlatváltozás természetes okait az elmúlt két évtized során született klímakutató tanulmányokban igencsak lebecsülték. … Az éghajlat a Föld története során állandóan változott, és nyilvánvaló, hogy ez ezután is így lesz. Az éghajlat emberi közreműködés nélkül sem konstans. Ebben a helyzetben állítja Miskolczi azt, hogy a Föld üvegházhatása viszont – a CO2-kibocsátástól függetlenül – konstans!”) Az Akadémia elnöke egy 12 hónapra szóló támogatás mellett döntött.

A projekt befogadó intézménye, az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézet által szervezett nyitó értekezletre 2010. január 17-én, az MTA Titkárság Irodaházában került sor. Rendelkezésre áll a teljes hanganyagának leirata, és természetesen az ülés emlékeztetője is. Mindennek azért van jelentősége, mert az MTA GGKI igazgatója (Závoti József) által elnökölt ülés világos képet adott Miskolczi Ferenc munkájának hátteréről és eredményeinek lényegéről. Az emlékeztető az előzményeket ekként foglalta össze:

„2001 és 2005 között, mint tudományos főmunkatárs a NASA Langley Research Center-nél dolgozott. NASA-állását az általa kifejlesztett LBL sugárzásátviteli program (HARTCODE) különböző műholdas szondázó berendezések (GOES8, ADEOS2, NPOES) méréseinek sikeres interpretálásával alapozta meg. Közvetlen munkaköri feladata műholdas berendezések kalibrációs problémáinak megoldása és ezen mérőberendezések interkalibrációs algoritmusainak kidolgozása volt. Példaként bemutatta az AIRS berendezés kalibrációs nehézségeit és az AIRS – CERES interkalibrációs algoritmust. Elmondta, hogy a fenti problémák megoldása globális rádiószondás adatbázisokon végzett irányfüggő radianciák szimulációján alapszik. Megtudtuk, hogy a HARTCODE ezen radianciák és a hozzájuk tartozó irányfüggő légköri transzmissziók szferikus integráljait automatikusan számolta, így az idők folyamán óriási mennyiségű LBL módszerrel számított fluxus es a szferikus transzmissziókból számítható IR optikai vastagság halmozódott fel. Az általa számított LBL IR optikai vastagságok és fluxusok hasznosítására született meg a NASA-nak benyújtott Far-Infrared Properties of the Earth’s Radiation Budget nevű kutatási projekt terve. A több nemzetközileg elismert sugárzási szaktekintélyt tartalmazó tizenegy tagú kutatócsoport elnyerte a kutatási projektet. E projekt szerves része volt a spektrális üvegházhatás kutatása. A részfeladatok elosztásából az is látható, hogy az üvegházhatással kapcsolatos számítások es elméleti kutatások nagy része közvetlenül Miskolczi Ferenc felelőssége volt.”

Az emlékeztető Miskolczi Ferenc tudományos (kísérleti és elméleti) eredményeit is összefoglalja. Az elején azt, hogy – az előzményekben részletesen ismertetett elemzések során – Miskolczi nem várt kvantitatív összefüggéseket talált az infravörös sugárzási egyenleg összetevői között. Arra figyelt fel, hogy

1.  A légkör által elnyelt felszínsugárzás egyenlőnek mutatkozott a légkör hosszú hullámú lesugárzásával;
2. A felszínsugárzás a légkörből származó felfelé haladó sugárzás kétszeresének mutatkozott;
3. A Föld-légkör rendszert elhagyó sugárzás kétharmada a felszínsugárzásnak;
4. A Föld-légkör rendszer kisugárzása az időközben elméletileg levezetett transzferfüggvény és a felszínsugárzás szorzata.”

Ezek voltak tehát a kísérleti megállapítások. Miután az 1-4. összefüggések rendkívül stabilnak mutatkoztak, érvényességüket semmilyen valódi méréseken alapuló légköri szerkezet sem cáfolta meg, megszületett az elméleti felfedezés. A tapasztalatokat ugyanis négy ismert fizikai törvénnyel hozta kapcsolatba. Ezeket a következőképpen nevezte:

1. Légköri Kirchhoff-törvénynek;
2. Légköri viriál törvénynek;
3. Légköri sugárzási energia-megmaradásnak; és
4. Légköri sugárzási egyensúly törvényének.

A Miskolczi-féle hipotézis lényegét tehát egyrészt az 1-4. tapasztalati felismerés, másrészt azok fizikai törvényeknek való megfeleltetése jelenti. Az ülés hanganyaga és az emlékeztető sok más érdekességet is tartalmaz. Azt például, hogy a 2007-es Időjárás-cikk elfogadása Czelnai Rudolf akadémikusnak (is) köszönhető.

Zágoni Miklós egy éven át dolgozott a Miskolczi-elmélet kritikáján. 88 oldalas, mindkét oldalnak engedményeket tevő jelentését megküldte a támogatónak, valamint az Akadémia meteorológiai tudományos bizottságának. Miskolczi Ferenc a Zágoni-jelentés klímapolitikához igazodó következtetését nem fogadta el.

„A klímaváltozással kapcsolatos kutatási eredményeim egyedüli világos konklúziója, ami az embereket, a tudományos közvéleményt, a szociológusokat és a politikusokat érdekelheti, az a szén-dioxid üvegházhatás és a globális felmelegedés ok-okozati szinten való összekapcsolásának a cáfolata. Ez azt jelenti, hogy a globális felmelegedésnek a fokozott szén-dioxid-kibocsátással és a kapcsolatos (esetleges) légköri abszorpció-növekedéssel történő magyarázata tudománytalan. Ha a fenti állításom igaz, akkor nyilvánvaló a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére kifejtett nemzetközi és hazai erőfeszítések teljes értelmetlensége. Amennyiben a globális fel-melegedés bizonyítottan létezik és mértéke bizonyítottan káros az emberiségre, akkor továbbá nyilvánvaló az ilyen irányú kutatásokra rendelkezésre álló amúgy is szűk anyagi és technikai erőforrások átcsoportosításának szükségessége, a melegedés valódi okainak a feltárására.”

A tudománytörténet legnagyobb vitáinak jellemző forgatókönyvét idézi, hogy Miskolczi Ferenc 2012 szeptemberében a Magyar Tudomány folyóirathoz benyújtott „Értekezés az üvegházhatásról” című kéziratát nem fogadták el közlésre. A fórumok sora azonban folytatódott: 2014-ben az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont és az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottság Energetika és Környezet Albizottsága „Energetikai kényszerek az üvegházhatás kialakulásában” címmel volt előadóülés, 2015-ben az MTA Energiatudományi Kutatóközpontban, az Energiapolitika 2000 Társulatban, később – többek között – a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálatban tartott Miskolczi Ferenc előadást. Rendszeresen meghívják nemzetközi konferenciákra. Igényt tartottak szakértelmére a híres-hírhedt hokibot-görbe bírósági tárgyalásában is, a koronavírus-járvány évében pedig Berlinbe hívták meg kerekasztal-beszélgetésre.

Miskolczi Ferenc kísérleti eredményeinek és az elméletének nemzetközi vitája még hátravan. Az interneten a merev elutasítástól a lelkes támogatásig a vélemények színes spektruma olvasható. Egyesek úgy vélik, Miskolczi „has gone too far” (túl messzire ment). Abban a zavaros helyzetben, amikor már a közzétett adatok megbízhatóságával kapcsolatban is kételyek merülnek fel, mértékadónak tekinthetjük Barcza Szabolcs geofizikus-csillagászt (1944-2021). Barcza Szabolcs – akinek a CO2 légköri üvegházban játszott szerepéről saját véleménye volt: annak felső határát 21±7% becsülte – Miskolczi Ferenc két kulcsfontosságú cikkének volt hivatalos lektora. Utoljára 2020 augusztusában találkoztak személyesen. E könyv kéziratát behatóan áttanulmányozta. A Beer-Lambert törvénnyel kapcsolatosan ajánlott könyvre (V. Kourganoff: Basic method in Transfer Problems) mindkettőnk figyelmét felhívta. Megkaptam e könyv kéziratáról szóló részletes észrevételeinek összefoglalóját is. Ebben azt írja, hogy Miskolczi Ferenc könyvében maradandóan értékes „az empirikus anyag, a Feri által számolt légkörmodellek, és a műholdas stb. mérések, amelyeket össze kell és lehet vetni a korrekt modellekkel, amely utóbbiakat ’Professor Dryasdust’ stílusában készítettek. A mérési anyag kritikai értelmezéséhez elengedhetetlen annak használata, amit Feri tud róluk. Ezt az átdolgozott elméleti-numerikus eredményekkel összevetve lehet bizonyítani a mai hibás ˗ kritikátlanul harsogott ˗ paradigmákkal a klímaváltozás okairól. És el lehet kerülni az ezekből következő költséges, és elhibázott, vagy egyenesen káros következtetéseket. Fontos aztán, hogy a helyes döntések ne legyenek a környezet, a légkör szennyezésére felhívások, hanem egy józan haladásra indítsák az illetékeseket.”

A vita nemzetközi szinten dől el, de ahhoz sok idő kell. A Milankovics- Bacsák elméletet (sőt még a lemeztektonikát is) 4-5 évtized elteltével kezdték a tudományban kikerülhetetlennek tekinteni. A Miskolczi-elmélet ezekhez képest fiatal (alig több mint negyedszázados).

Az idő ugyanakkor sürget, hiszen a tét nagy. Miskolczi Ferenc hipotézise a követendő energiapolitikát alapvetően befolyásolja. A kötet magyar nyelven történő megjelentetése a hazai klímatudomány felpezsdítését, ezáltal a versenyelőny meghosszabbítását jelenti a magyar kutatók és a döntéshozók számára. A könnyebb megértéshez remélhetőleg hozzájárul a szélesebb olvasóközönségnek szánt át-tekintés is. Ne hagyjuk ezt a magyar versenyelőnyt elherdálni!

Sopron, 2021. május 21.
Szarka László Csaba
geofizikusmérnök, az MTA rendes tagja

BEVEZETÉS

Ez a könyv egyrészt tudományos szakkönyv, másrészt ismeretterjesztő mű a szélesebb olvasóközönség számára. Az ismeretterjesztő könyvek jellegéből adódik, hogy olvasói nem szeretik a matematikai, fizikai, kémiai, vagy egyéb képleteket, inkább azt várják, hogy világos, egyszerű, és érthető szöveges magyarázatot kapjanak egyes bonyolult tudományos kérdésekről, főleg olyanokról, amelyek eredményei és gyakorlati következményei hatással vannak, vagy lehetnek a mindennapi életünkre, ezért közérdeklődésre tarthatnak számot.
Különösen igaz ez az éghajlat változásával kapcsolatos légkörfizikai elméletekre, amelyek részleteit csak kevés számú „beavatott” specialista szakember ismeri, ezért egy általános áttekintést nyújtó ismeretterjesztő mű hasznos lehet azon műszaki, energetikai, biológiai, agrár, vagy más szakemberek számára is, akiknek a szakterületében szerepet játszik az éghajlat változásának a kérdése.
Könyvünk első része ismeretterjesztő célzattal, képletek nélkül, összefoglalja Miskolczi klímaelméletének a lényegét és legfontosabb eredményeit. A terjedelmesebb második rész az elmélet tudományos igényű, matematikai részleteket tartalmazó leírása, amely lehetőséget nyújt a sugárzásfizikában otthonosabban mozgó kutatóknak a bemutatott eredmények számszerű ellenőrzésére és reprodukálására.
Az elmélet tudományos igényű részletes bemutatása Miskolczi Ferenc munkája. Az elmélet ezt megelőző képletek nélküli ismertetését Héjjas István készítette.
2021. október

a szerzők

Héjjas István: Miskolczi Ferenc klímaelmélete képletek nélkül

A „hivatalosan” támogatott klímaelmélet szerint az éghajlatot elsősorban a levegőben található üvegházhatású gázok határozzák meg azáltal, hogy elnyelik, és ezzel visszatartják a bolygó felszínéről hősugárzás formájában kiáradó energia jelentős részét, ily módon melegítve a bolygót egy olyan hipotetikus légkör nélküli bolygóhoz képest, amely a napsugárzásból ugyanannyi energiát nyel el, mint a Föld.
Az üvegházhatású gázok között kiemelt szerepet tulajdonítanak a széndioxidnak, amelynek a mennyisége a levegőben növekvő tendenciát mutat, és ennek lehet a feltételezett (de nem bizonyított) oka az emberiség ipari tevékenysége.
A hivatalos elmélet szerint az üvegházhatásban a szén-dioxid mellett további gázok is szerepet kapnak, ilyenek elsősorban az ózon, a metán, a nitrogén oxidok, valamint a főleg ipari eredetű halogénezett szénhidrogének (freonok, halonok).
A hivatalos elméletben azonban alig szokás említeni a legfontosabb üvegházhatású gázt, nevezetesen a vízgőzt, amely hatalmas mennyiségben van jelen a levegőben, és amelyhez képest az összes többi gáz hatása annyira csekély, hogy ezek a gázok legfeljebb a „futottak még” kategóriába sorolhatók.
A vízgőz hatása azonban kettős, nem csupán melegíti a bolygót, hanem hűti is, oly módon, hogy vízpáraként kicsapódva felhőket képez, és a bolygó felszínének jelentős részét leárnyékolja a napsugárzástól.
Miskolczi elméletének alapvető felismerése éppen az, hogy az éghajlat stabilitását, a bolygó energetikai egyensúlyát „hidrológiai ciklusok”, vagyis a víz körforgása és halmazállapot-változásai határozzák meg.
A Föld felszínének több mint 70%-át víz borítja, és erről az óriási vízfelületről hatalmas mennyiségű víz párolog el, amely előbb-utóbb csapadékként lehullik.
A víz különleges anyag, földi viszonyok mellett egyszerre van jelen mind a három halmazállapotban, folyékony víz, vízgőz és szilárd jég formájában. Különleges tulajdonsága, hogy megfagyáskor nem összehúzódik, hanem kitágul, ezért a jég nem süllyed le a tengerek, tavak, és folyók aljára, hanem a víz tetején úszik. Ugyanakkor különösen magas a víz párolgási és fagyási hője, ezért a halmazállapot-változásai óriási energia lekötéssel vagy felszabadulással járnak.
Hogy a bolygónkon létezhet élet, nem csupán a víznek köszönhető, hanem annak is, hogy a levegőben jelen van három olyan komponens, amely nélkülözhetetlen a szerves biológiai élethez, ezen belül az emberi élethez. Az egyik az oxigén, amely nélkül nem tudnánk lélegezni, a másik a nitrogén, amely az élőlények testét alkotó molekulák fontos alkotórésze, miközben az atmoszférában található hatalmas mennyiségével meggátolja, hogy a túl sok oxigén miatt spontán tüzek keletkezzenek, a harmadik pedig a szén-dioxid, amelynek a lebontásával jutnak a növények ahhoz a szénhez, amelyből víz hozzáadásával szénhidrátokat és más szerves vegyületeket állítanak elő.
A hivatalosan támogatott média propagandával ellentétben tehát a színtelen, szagtalan, láthatatlan szén-dioxid nem káros anyag, nem szennyezi a környezetet, nem ártalmas az egészségre, éppen ellenkezőleg, nélküle halott bolygó lenne a Föld.

A hivatalos klímaelmélet ellentmondásai

A hivatalosan támogatott és óriási média propagandával népszerűsített klímaelmélet szerint az éghajlat veszélyes gyorsasággal melegszik, ami katasztrofális következményekkel járhat az emberi civilizációra. A melegedés oka pedig az emberi tevékenység, amelynek során túl sok üvegházhatású gázt, főleg szén-dioxidot bocsátunk ki a levegőbe. A következmény pedig az üvegházhatás fokozódása, amely együtt jár a felszíni hőmérséklet emelkedésével.
Hogy megértsük, miről is szól a hivatalos klímaelmélet, érdemes tisztázni néhány fogalom jelentését.
Mint említettük, az üvegházhatás azt jelenti, hogy a levegőben lévő üvegházhatású gázok elnyelik és visszasugározzák a felszínről kiáradó hősugárzás jelentős részét, emiatt a bolygó felszínén a hőmérséklet magasabb lesz, mint egy olyan hipotetikus légkör nélküli bolygó felszínén, amely a napsugárzásból éppen annyi energiát nyel el, mint a Föld.
Kérdés ezért, hogyan lehet hitelesen megmérni a Föld felszínének átlagos hőmérsékletét, és honnan tudhatjuk, hogy mekkora lenne az említett hipotetikus légkör nélküli bolygó átlagos felszíni hőmérséklete. Ez a kérdés alapvető méréstechnikai kérdéseket érint.
Egy test felszíni hőmérsékletének a mérésére alapvetően két módszer áll rendelkezésünkre.
Az egyik módszer szerint fizikailag hozzá érintünk pl. egy higanyos hőmérőt, és leolvassuk az eredményt. Ez a kontakthőmérséklet, más néven termodinamikai hőmérséklet.
Másik módszer az érintésmentes hőmérsékletmérés, amely a tárgy által kibocsátott hősugárzás alapján határozza meg a felszíni hőmérsékletet, hőkamera, vagy erre alkalmas más érzékelő segítségével. Ez az ún. kisugárzási, más néven emissziós hőmérséklet.
Érdemes tudni, hogy a két módon mérhető hőmérsékleti érték általában nem teljesen azonos, aminek okát itt nem részletezzük, csak megemlítjük, hogy a klímaelméletek által tárgyalt esetekben az eltérés általában csekély, bár nem mindig elhanyagolható.
Ami a Föld átlagos felszíni hőmérsékletének gyakorlati mérését illeti, itt egy harmadik módszert alkalmaznak. A nemzetközileg elfogadott ajánlás szerint talajszint felett 120-200 cm magasságban mérik a levegő hőmérsékletét, sugárzásoktól leárnyékolt, átszellőzést biztosító mérőállomásokon, majd az így kapott adatokat az egész bolygóra átlagolják.
Az olvasóra bízzuk annak megítélését, mennyire lehet kivitelezhető és megbízható egy ilyen mérés például a Csendes Óceán közepén, a Himalája csúcsán, vagy az Antarktisz közepén, és mennyire lehetett pontos az ezekből kiszámított átlag pl. egy évszázaddal ezelőtt, amikor még a világtérképen fehér foltok éktelenkedtek, olyan területeket ábrázolva, ahová csak a legbátrabb utazók merészkedhettek, és amelyekhez képest a jelenlegi melegedés sebességére becslések készülnek. No de ne akarjunk mindenáron akadékoskodni.
Vizsgáljuk meg inkább a nevezett hipotetikus légkör nélküli bolygón uralkodó felszíni hőmérsékletet. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ez voltaképpen nem más, mint a Föld globális kisugárzási (emissziós) hőmérséklete, amely megmérhető például hőkamerával a világűrből műholdról, vagy űrhajóból. Ha éppen nem áll rendelkezésünkre űrhajó, akkor persze ki is számíthatjuk, abból kiindulva, hogy a Föld pontosan annyi hőenergiát sugároz ki, mint amennyit a napsugárzásból elnyel.
Ezt az adatot pedig ki tudjuk számítani, mivel ismerjük a Nap felszíni hőmérsékletét, és tudjuk azt is, hogy átlagosan milyen távolságra kering a Föld a Nap körül, és még azt is tudjuk, hogy a Földre érkező Napsugárzás kb. 30%-a a bolygóról visszaverődik, szétszóródik a világűrben, 70%-a pedig elnyelődik (abszorbeálódik) a bolygón.
Az említett hipotetikus légkör nélküli bolygó átlagos felszíni hőmérséklete ezért akkora, amely mellett az átlagos emissziója azonos a Föld átlagos globális abszorpciójával.
A leggyakrabban használt üvegházhatás definíció szerint tehát az üvegházhatás két hőmérséklet eltérése. Az egyik a felszín felett 120-200 cm magasságban mérhető átlagos léghőmérséklet, a másik a bolygó átlagos emissziós hőmérséklete. A hivatalos klímaelmélet szerint pedig, minél magasabb a levegő szén-dioxid tartalma, annál nagyobb lesz az üvegházhatás, és annál melegebb lesz a felszínen.
Miskolczi professzor szerint azonban ez az állítás nem felel meg a valóságnak. Ennek alátámasztására feldolgozta a NOAA mérési adatait egy hat évtizedes időszakra. Azt találta, hogy az átlagos felszíni hőmérséklet is, és a globális emissziós hőmérséklet is, egymástól függetlenül véletlenszerűen ingadozik, ezért a különbségük, vagyis az ún.üvegházhatás semmiféle oksági kapcsolatban nem áll sem a felszíni hőmérséklettel, sem pedig a levegő széndioxid tartalmával, olyannyira, hogy miközben a vizsgált időszakban a levegő szén-dioxid tartalma valóban jelentősen növekedett, az üvegházhatás még egy kicsit csökkent is.
Miskolczi professzor eredményeinek nyilvános közzétételéhez azonban a NASA nem járult hozzá, mivel ellentmond a hivatalosan támogatott klímaelméletnek. Hogy mi az oka egy ilyen tudományosan vitatható, sőt cáfolható elmélet erőltetésének, azt csak találgatni lehet. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a média propaganda egyre erőszakosabban és egyre tisztességtelenebb módon zajlik.
Utóbbira példaként említhető az a módszer, ahogyan a „káros” széndioxid kibocsátást füstölgő kéményekkel szemléltetik. A szén-dioxid azonban színtelen, szagtalan, láthatatlan gáz, amely ha azonos lenne a kémény füsttel, akkor a szódavíz is szemmel láthatóan füstölne.
Ugyancsak hamis a propaganda, amely szerint a szén-dioxid szennyezi a környezetet és ártalmas az egészségre. A tüdőnkből kifújt levegő szén-dioxid tartalma például 4% (40.000 ppm) körül van, ami csaknem 100-szor nagyobb, mint a szabad levegő szén-dioxid tartalma (kb. 440 ppm azaz 0,044%). Ezzel a kifújt „mérgező” levegővel azonban, szájon át történő mesterséges lélegeztetéssel, életre lehet kelteni egy baleseti sérültet.
Ami pedig a katasztrofálisan emelkedő hőmérsékletet illeti, indokolatlan az aggodalom a beígért (de valószínűtlen) 1-2 fokos melegedéstől. A történelmi tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az emberiség akkor élt legnagyobb jólétben, amikor melegebb volt, mint most, a hidegebb időszakokban viszont, például a középkori „kis jégkorszakban”, éhínség és pusztító járványok tizedelték Európa lakosságát.
A szén-dioxid-ellenes klímahisztéria pedig előbb-utóbb kontraproduktív lesz, mert a történelmi tapasztalat szerint, ha az emberekben folyamatosan félelmet és bűntudatot igyekszünk kelteni, annak nem szokott jó vége lenni.

Miről szól Miskolczi klímaelmélete?

Ez az elmélet alapvetően arról szól, hogy a Föld éghajlata stabil, annak „felborulásától” nem kell tartani, mivel a fizika törvényeinek megfelelően termikus egyensúlyban van, tekintet nélkül arra, hogy a levegőben mennyi a szén-dioxid.
Ez az egyensúlyi helyzet persze megváltozhat, ha megváltozik a Föld keringési pályája, vagy ha megváltozik a Nap sugárzási intenzitása, azonban az ilyen, előre nem látható, „vis major” eshetőségeket a modellben nincs lehetőség számításba venni.
A termikus egyensúly – többek között – azt jelenti, hogy a napsugárzásból a bolygó által elnyelt energiát – hosszabb táv átlagában – a bolygó kisugározza a világűr felé. A „hosszabb táv” pedig a gyakorlatban általában néhány Nap ciklust jelenthet, ahol egy-egy Nap ciklus két napfolt maximum közötti, kb. 11 év körüli időtartamot jelent.
A Nap felszíni hőmérséklete (az abszolút zérus ponttól mérve) nagyjából 20-szor magasabb, mint a Föld felszíni hőmérséklete, ennek megfelelően az általa kibocsátott sugárzás hullámhossza nagyjából 20-szor rövidebb, mint ami a Föld felszínének hőmérsékleti sugárzására jellemző. Ennek megfelelően Miskolczi a publikációiban az előbbire a „rövidhullámú”, az utóbbira pedig a „hosszú hullámú” sugárzás megnevezést használja.
A rövidhullámú sugárzás az atmoszférán keresztül éri el a felszínt, miközben annak egy része az atmoszférában elnyelődik, egy másik része pedig, visszaverődve, a világűrben szétszóródik. Ez utóbbi aránya a teljes besugárzáshoz képest kb. 30%, ez az a bizonyos gyakran hivatkozott Bond albedó, más megnevezéssel: globális és/vagy planetáris albedó.
Kérdés azonban, hogy – optikai szempontból – mi tekintendő felszínnek. Ha műholdról vagy űrhajóból megnézzük a bolygónkat, helyenként felhőket látunk, máshol pedig a talajszintet, és szabad vízfelületeket. A rövidhullámú napsugárzás pedig nagyrészt ezekről verődik vissza. Úgy is mondhatjuk, hogy optikai szempontból a felszín a felhőtlen területeken maga a tényleges felszín, a felhővel borított területeken pedig a felhők teteje.
Műholdas felvételek igazolják – ami egyébként Miskolczi számításaiból elméleti úton is kiadódik –, hogy a bolygó felhővel borítottsága átlagosan 66% körül van, miközben a felhőtlen régiókban a felszín kb. 70%-át szabad vízfelület alkotja.
A 66% körüli felhőzetarány meglepően stabil, mert ha valahol a felhőzet feloszlik, felszívódik, nyomban keletkezik helyette valahol máshol hasonló kiterjedésű felhőzet. Miskolczi szerint ez nem véletlen, éppen a felhőtakarás mértéke, és a felhőtető átlagos magassága az egyik fontos gyors szabályozási paraméter, amely biztosítja a rendszer termodinamikai stabilitását.
Ami pedig az üvegházhatást illeti, annak kizárólagos oka a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló víz mindhárom fázisának állandó jelenléte, miközben a folyékony fázissal nem rendelkező, nem kondenzálódó egyéb üvegházgázoktól származó perturbációkat a víz állapot változásaiból álló hidrológiai ciklus úgy kompenzálja, hogy a bolygót elhagyó hosszú hullámú (infravörös) kisugárzás entrópiája maximális legyen.
Más szóval: a víz- vízgőz- jég átalakulások hatására kialakul a bolygón az elméletileg lehetséges maximális üvegházhatás, amelyet a szén-dioxid, vagy más nem kondenzálódó üvegházhatású gázok jelenléte már nem képes befolyásolni.
Mivel pedig ezt az állítást hatalmas mennyiségű mérési adat támasztja alá, megállapítható, hogy a szén-dioxid üvegházhatásán alapuló klímaváltozás hipotézise ellentmond a megfigyeléseknek, és elméletileg is megalapozatlan.

Az időjárás és az éghajlat önszabályozása

A bolygó időjárását és éghajlatát meghatározó rendkívül bonyolult Földlégkör rendszer alapvetően kaotikus rendszer, amelynek a viszonylagos stabilitását zárt hurkú visszacsatolások biztosítják. A szabályozáselméletből tudjuk, hogy egy ilyen rendszer megbízható működtetéséhez szükség van gyors reagálású beavatkozó szervekre és paraméterekre.
Vegyünk egy egyszerű példát. Ha egy forgalmas úton autózunk, és váratlan helyzetbe kerülünk, három olyan beavatkozó szerv áll a rendelkezésünkre, amelyek segítségével a másodperc töredéke alatt képesek lehetünk reagálni, ezek: a kormány, a fékpedál, és a gázpedál. Ha ezekből bármelyik felmondja a szolgálatot, könnyen karambolozhatunk, vagy az árokban találhatjuk magunkat.
Mint említettük, a Föld-légkör rendszer egyik legfontosabb beavatkozó paramétere a vízgőz állapotváltozása, amely lehetővé teszi, hogy bárhol percek alatt kialakulhatnak vagy szétoszolhatnak kisebb-nagyobb felhők, jelentősen megváltoztatva a talajszinten a hőmérsékleti viszonyokat.
Egyetlen más üvegházhatású gáz sem képes hasonlóra, mivel a forráspontjuk nagyon alacsony, ezért az ezek által működtetett hatásmechanizmusok átfutási ideje évtizedes nagyságrendű, amelyek zavaró hatását a víz képes gyorsan és könnyen kompenzálni.
A rendszer önszabályozó mechanizmusaiban fontos szerepet játszanak a sarkvidéki hó és jégmezők is, amelyek peremvidékén tavasszal olvadás zajlik, télen pedig – akárcsak nálunk, a Balatonnál – ismét megfagy az, ami tavasszal elolvadt. Az északi és a déli sarkvidéken olvadás és fagyás ellenfázisban zajlik, hiszen amikor északon tavasz és nyár van, olyankor délen ősz és tél.
Általában amennyi jég az egyik sarkvidéknél tavasszal elolvad, nagyjából ugyanannyi az ellenpólusnál megfagy. Amikor pedig a víz megfagy, hatalmas mennyiségű hőenergia szabadul fel, és amikor a jég elolvad, hatalmas mennyiségű hőenergia kötődik le, ily módon biztosítva a globális rendszer termikus egyensúlyát. Ha azonban valamilyen rendkívüli ok (például váratlan nagy erejű vulkáni tevékenység) miatt a bolygó hőmérsékleti viszonyai megváltoznak, olyankor a lekötődő és felszabaduló hőenergiák különbözete fogja kompenzálni a zavaró hatást.
Nagyon jól van megkonstruálva ez a bolygó, nem könnyű mesterséges beavatkozással megzavarni a működését, akkor sem, ha nemzetközi megállapodásokat kötünk arról, hogy milyen legyen az éghajlat egy évszázad múlva.

Az üvegházhatás értelmezése

Mint említettük, az üvegházhatás lényege abban van, hogy a légkörrel rendelkező bolygók felszínén a hőmérséklet magasabb, mint a bolygó globális, ún. emissziós hőmérséklete.
Csakhogy azonnal felmerül egy probléma a hőmérsékletek értelmezése körül. A földfelszín hőmérsékleténél ugyanis háromféle hőmérsékletről beszélhetünk, ezek: a talaj kontakthőmérséklete, a talaj kisugárzási (emissziós) hőmérséklete, valamint a talaj feletti levegő hőmérséklete, és ezek nem teljesen azonosak, bár a talaj kisugárzási hőmérsékletét és a talaj feletti léghőmérséklet általában azonosnak tekintik.
Hasonló probléma adódik a bolygó globális kisugárzási (emissziós) hőmérsékleténél. Ha ugyanis a rövidhullámú napsugárzásból elnyelt energia nem pontosan azonos a bolygó által hosszú hullámon kisugárzott energiával, akkor különbséget kell tenni a globális (planetáris) ún. emissziós és abszorpciós hőmérsékletek között is.
A fizika törvényei szerint egy meleg tárgy egységnyi felületéről kisugárzódó teljesítmény (vagyis az egységnyi idő alatt kisugárzott energia mennyisége) arányos a tárgy abszolút felszíni hőmérsékletének a negyedik hatványával, ahol az abszolút hőmérsékletet az abszolút zérus ponttól (kb. mínusz 273 C fok) kell számítani.
Ha tehát ismerjük egy tárgy felszíni hőmérsékletét, akkor ki tudjuk számítani a kisugárzott teljesítményt, illetve ha ez utóbbit ismerjük, akkor ki tudjuk számítani a felszíni hőmérsékletet. Ha pedig tudjuk, hogy egy tárgy a besugárzásból mennyi energiát nyel el, akkor ki tudjuk számítani, hogy mekkora lenne annak a tárgynak a hőmérséklete, amely ugyanannyi energiát sugározna ki, és ezt nevezzük abszorpciós hőmérsékletnek.
Hasonló logika alapján hozzárendelhetünk a felülethez reflexiós hőmérsékletet is. Bár a sok definíció talán bonyolultnak hangzik, azonban fontos e fogalmak tisztázása a kérdés megértése szempontjából.
És most lássuk, hogyan szokták jellemezni a nevezetes üvegházhatás mértékét. Mint említettük, a leggyakoribb jellemző a felszín feletti léghőmérséklet és a globális emissziós hőmérséklet különbsége, amely kb. 33 C fok. Használnak azonban más jellemzőket is, ráadásul a klasszikus klimatológiában és az asztrofizikában (ahol légkörrel rendelkező bolygókkal is foglalkoznak) általában eltérő definíciókat használnak. Képezhetjük például a felszíni emissziós hőmérséklet különbségét a globális emissziós vagy abszorpciós hőmérséklethez viszonyítva, de képezhetjük akár a reflexiós hőmérsékletek különbségét is. Az üvegházhatás hőmérsékletekkel való jellemzése mellett használják még az elnyelt, kisugárzott és reflektált sugárzási energiák különbségét is. Ilyen paraméter az ún. üvegházfaktor, amelynek leggyakoribb definíciója a felszín által kibocsátott hosszú hullámú, valamint a bolygó által elnyelt rövidhullámú sugárzások eltérése. Létezik még normalizált üvegházfaktor, ez pedig a fenti különbség aránya a felszíni emisszióhoz viszonyítva. Definiálható azonban az egyszerű és normalizált üvegházfaktor az emittált és/vagy abszorbeált és/vagy reflektált sugárzások különbsége és/vagy aránya alapján is.
Mindent összevetve, Miskolczi tanulmányában összesen 18 olyan paraméter szerepel, amelyek bármelyike alkalmas az üvegházhatás jellemzésére, ezek általában egymásba átszámíthatók, azonban nem létezik semmiféle olyan fizikai törvény, amelyből elméleti úton levezethető lenne bármiféle törvényszerű kapcsolat az üvegházhatás és a levegő szén-dioxid tartalma között. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a felszíni hőmérséklet és a levegő széndioxid tartalma között ne alakulhasson ki valószínűségi (korrelációs) kapcsolat. Léteznek is a bolygó történetében olyan időszakok, amikor ez a két paraméter nagyjából együtt változik. Számos olyan időszakot ismerünk azonban, amikor a felszíni hőmérséklet emelkedése évszázadokkal vagy évezredekkel megelőzte a levegő szén-dioxid tartalmának a növekedését, ezért kizárható az a lehetőség, hogy a hőmérséklet emelkedésében a széndioxidnak szerepe lehet.

Az atmoszféra optikai vastagsága

Amikor megjelent a klimatológiai szakirodalomban az „üvegházhatás” (greenhouse effect) kifejezés, sokan úgy gondolták – és sajnos még ma is úgy gondolják – hogy az atmoszféra tényleg úgy működik, mint a primer zöldség termesztésben használatos „igazi” üvegház. Persze nem úgy működik, hiszen az atmoszféra nem merev üveglapokból áll, hanem olyan gázokból, amelyek állandó mozgásban, átalakulásban vannak, miközben az atmoszféra fizikailag közvetlen kontaktusban van a felszínnel, és benne a víz halmazállapot-változásai is rendszeresen előfordulnak.
Bizonyos szempontból mégis érdemes ezt a nem túl szerencsés hasonlatot elemezni, bizonyos összefüggések jobb megértése céljából, és azért is, hogy világosan lássuk a különbséget a kétféle „üvegház” között.
Tehát vegyük először szemügyre az „igazi” üvegházat. Ez egy üveglapokkal fedett zárt tér, amelybe a napsugárzás akadálytalanul bejut, melegíti a talajt, és az ott található tárgyakat. Persze az üveglapok a napsugárzásból is elnyelnek valamennyit, de ettől most tekintsünk el. Az üvegházban a talaj, valamint a napsugárzás energiáját elnyelő különféle tárgyak felmelegszenek, és hőmérsékleti sugárzást bocsátanak ki, amelynek egy része az üveglapokon keresztül a külvilág felé távozik, másik részét pedig az üveglap elnyeli, és előbb-utóbb visszasugározza az üvegház belsejébe. Tegyük fel, hogy az üveglapok a kimenő infravörös hőmérsékleti sugárzásnak éppen a felét nyelik el, és a másik fele jut ki a szabadba. Tegyük fel azt is, hogy a gazda nincs megelégedve az üvegházának a teljesítményével, ezért nosza, rápakol a tetejére még egy üveglapot. Ez utóbbi azután az első üveglap által áteresztett hősugárzás felét fogja elnyelni, és most már az eredeti sugárzásnak már csak a negyede jut ki a szabadba. További üveglapok ráhelyezésével pedig már csak az eredeti sugárzás nyolcada, tizenhatoda, harminckettede, stb. szabadul ki az üvegházból, így azután egyszer csak további üveglapok ráhelyezése már értelmetlenné válik, mivel a hatásfok további javulása észrevehetetlenül csekély lesz. Matematikai megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy az üveglapköteg vastagságának növelésével az átjutó sugárzás exponenciálisan csökken.
Csakhogy van egy probléma. Az üvegházban keletkező láthatatlan hőmérsékleti sugárzás ugyanis sokféle hullámhosszúságú komponensből tevődik össze, akárcsak a Nap látható fehér fénye, amely, mint tudjuk, a szivárvány színeinek a keveréke. A teljes kisugárzási sávszélességen belül pedig minden egyes komponens esetén az üveg elnyelő képessége eltérő. Ráadásul az infravörös hősugárzás nagy része nem merőlegesen halad keresztül az üveglap kötegen, ezért a beesési szögtől függően eltérő hosszúságú utat tesz meg benne, és eltérő mértékben nyelődik el. Ugyanez vonatkozik a beeső napsugárzásra is, amelynek az iránya a napszaktól függően fog változni.
Ezért, ha modellezni akarjuk csupán egy „igazi” üvegház működését, és elméleti úton szeretnénk kiszámítani, mekkora hőmérséklet különbség alakul ki benne a külvilághoz képest, nehéz kérdéssel néznénk szembe. A jó gazda ezért nem is bíbelődik ilyen számítgatásokkal, hanem tapasztalati úton állapítja meg, hogy a célnak mennyire felel meg az üvegház. Ehhez képest is sokkal bonyolultabb azonban az atmoszféra működése, amelynek a modellezése igen komoly kihívás a fizikusok és matematikusok számára, miközben hatalmas mennyiségű mérési adat feldolgozásával kell ellenőrizni a felállított modell megbízhatóságát. A problémát nehezíti, hogy különféle politikai, gazdasági, vagy más lobbi érdekek miatt gyakran igyekeznek a mérési adatokat manipulálni, például oly módon, hogy csak a „megfelelő” mérési adatokat teszik közzé, miközben a „nem megfelelő” adatokat mérési hibának minősítik.
Miskolczi elméletében fontos szerepet játszik az atmoszféra fluxus optikai vastagsága, amely meghatározza az atmoszféra infravörös sugárzási fluxusaira vonatkozó sugárzásátviteli tulajdonságait. Eszerint a fluxus optikai vastagság az ún. fluxustranszmisszió negatív logaritmusa. A fluxustranszmisszió pedig egy olyan 0-nál nagyobb és 1-nél kisebb arányszám, amely megadja a felszínről kiinduló, és az atmoszférán áthatoló, a világűr felé távozó kisugárzás arányát a felszínről kiinduló kisugárzáshoz viszonyítva. Bár ez a definíció bonyolultan hangzik, azonban rendkívül fontos szerepet tölt be a klímatudományban, miközben e paraméterek kiszámítása hatalmas számítási munkát igényel. A pontos számításhoz ugyanis egy kb. 12 oktáv szélességű spektrumon belül kell több százezer vonal esetén, minden egyes üvegházgázra kiszámítani az ún. monokromatikus abszorpciós állandót. Ezzel azonban a feladat még nem fejeződött be. Ha ugyanis azt szeretnénk tudni, hogy a felszínről kibocsátott infravörös sugárzás mekkora hányada halad keresztül az atmoszférán, és jut ki a világűrbe, akkor figyelembe kell venni a felszín változó magasságát is, mivel ettől függ, hogy a felszín felett milyen vastag az atmoszféra, valamint a felszínről kiáradó sugárzás irányának ún. cosinus függvény szerinti eloszlását. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a valódi felszín csaknem kétharmad része felett felhőtakaró van, és mivel ezeken a helyeken a felhőtető képezi a sugárzó felszínt, ezért a felhőtető átlagos magasságát is számításba kell venni.
Miskolczi a tanulmányában megadott két fontos matematikai képletet (41. és 42. képlet), amelyek felhasználásával ez utóbbi számítások elvégezhetők. Itt érdemes megemlíteni, hogy Miskolczi számításait a NASA mérései messzemenően alátámasztják. Azt is fontos még tudni, hogy a levegőben lévő szén-dioxid csupán néhány spektrális tartományban képes energiát elnyelni, ahol azonban az elnyelődés már telítésben van, igazi mezőgazdasági „üvegház” hasonlattal élve, már rápakoltuk az összes üveglapot az üvegházra, ezért további szén-dioxid bevitele az atmoszférába gyakorlatilag nem okozhat további elnyelődést.

Az üvegházhatás hipotézise

A Föld keringési pályáján a napsugárzásra merőleges egységnyi felületre jutó besugárzási teljesítményt a Föld keringési pályájára vonatkozó napállandó határozza meg. Mivel pedig a bolygó napsugárzással szembeni hatáskeresztmetszete azonos a bolygó geometriai keresztmetszetével (fő síkjának területével), a bolygó felszíne pedig a geometriából ismert szabály alapján éppen 4-szer akkora, mint a keresztmetszete, ezért a Föld felszínén az egységnyi területre jutó átlagos besugárzási teljesítmény a napállandó negyedrésze.
Amennyiben a bolygó nem rendelkezik számottevő (pl. geotermikus) saját belső energiaforrással, a bolygó hosszú idejű energetikai egyensúlya megköveteli, hogy a világűr felé a bolygó átlagos kisugárzási teljesítménye azonos legyen a napállandó negyedrészével. Ebből a kézenfekvő megállapításból pedig a – hivatalosan támogatott – klímaelmélet alapján az következik, hogy ha megváltozik az atmoszférában az üvegházgázok mennyisége, akkor emiatt meg fognak változni a rendszeren belül a hosszú hullámú sugárzási viszonyok, és emiatt meg fog változni a felszín átlagos hőmérséklete. Ennek oka pedig az, hogy ha a levegőben lévő üvegházgázok több energiát nyelnek el a felszíni hősugárzásból, akkor ezt a felszín úgy fogja pótolni, hogy több energiát fog kisugározni, azonban ez csak úgy lehetséges, hogy felmelegszik. Ez utóbbi állításnak azonban Miskolczi szerint nincs fizikai alapja, hiszen nem létezik semmiféle bizonyított elmélet, ami ezt alátámasztaná, és egy ilyen feltételezésnek a mérési adatok is ellentmondanak. Ez a hipotézis azért is megalapozatlan, mert nem veszi figyelembe a levegő nedvességtartalmának halmazállapot változásait, és azt sem, hogy a felszín csaknem kétharmad része felett állandóan felhőtakaró van, ami jelentős mértékben leárnyékolja a felszínt a rövidhullámú napsugárzástól, miközben elnyeli a felszínről érkező hosszúhullámú sugárzást. Mivel a felhőzet nagymértékben befolyásolja a Föld sugárzási egyensúlyát, ezért a bolygó egységnyi felületére vonatkoztatott átlagos kisugárzását a felhős és felhőtlen régiók kisugárzásának átlagolásával kell kiszámítani, és ehhez számításba kell venni a felhőfedettség átlagos mértékét, és a felhőzet tetejének átlagos magasságát is.
Miskolczi szerint a felszín közelében a termikus és sugárzási egyensúly együttes fennállása megköveteli a felszín sugárzási hőmérsékletének és a felszínnel érintkező légkör (hőmérővel mérhető) termodinamikai hőmérsékletének az egyenlőségét. Ennek alapján a sugárzási viszonyok tisztázásához Miskolczi felállított egy ún. transzferfüggvényt, amely megadja, hogy hogyan aránylik egymáshoz a bolygó teljes hosszú hullámú kisugárzása és a felszín hosszú hullámú kisugárzása. Korábban már szó volt az ún. fluxustranszmisszióról, amely megadja a felszínről kiinduló, és az atmoszférán áthatoló, a világűr felé távozó kisugárzás arányát a felszínről kiinduló kisugárzáshoz viszonyítva. E két fogalom azonban nem tévesztendő össze, vagyis a transzfer- függvény és a fluxustranszmisszió nem ugyanaz!
A bolygó teljes kisugárzása ugyanis két részből tevődik össze. Az egyik a felszínről kiinduló kisugárzás azon (kisebbik) része, amely az atmoszférán áthatolva kijut a világűrbe, miközben a másik (nagyobbik) része a levegőben lévő üvegházgázok emissziója, amit maga az atmoszféra sugároz ki. A bolygó teljes kisugárzása e kettő összege, és ezen összeg viszonyát fejezi ki a transzferfüggvény a felszíni kisugárzáshoz képest. Bonyolult matematikai levezetések eredményeként Miskolczi kimutatta, hogy a nevezett transzferfüggvény kizárólag a fluxustranszmissziótól és fluxus optikai vastagságtól függ, amely utóbbi – amint már említettük – a fluxustranszmisszió negatív logaritmusa. A transzferfüggvény matematikai kifejezése tehát három paraméter között állít fel kapcsolatot, ezek:

– a fluxustranszmisszió számszerű értéke,

– a fluxus optikai vastagság számszerű értéke, és

– a transzferfüggvény számszerű értéke.

Ha ezek közül bármelyiket ismerjük, a másik kettő kiszámítható. No de ismerjük-e? Nos, ehhez még figyelembe kell venni más ismert fizikai törvényeket is, és akkor már mind a három paraméter konkrét számszerű értéke tényleg kiszámítható. Az így kapott eredmény azután meghatározza a rendszer hosszú idejű termikus egyensúlyát, ezen belül a Föld-légkör rendszer átlagos sugárzási és optikai jellemzőit, amelyek függetlenek attól, hogy a levegőben mennyi szén-dioxid, vagy egyéb üvegházgáz található. Fontos hangsúlyozni, hogy az így kapott jellemzők csupán átlagértékek, amelyek körül, mint középérték körül a paraméterek véletlenszerűen ingadoznak. Lévén, hogy kaotikus rendszerről van szó, a statisztikus ingadozás gyakorlatilag nem modellezhető. Miskolczi azt is hangsúlyozza, hogy a rendszer termikus egyensúlya kizárólag a teljes bolygóra, azaz globálisan érvényes, ezért valamely meghatározott földrajzi térségre vonatkozó lokális vagy regionális üvegházhatásról értelmetlen beszélni. Nem lehet ezért egyes szokatlannak tűnő helyi időjárási anomáliákból olyan következtetést levonni, hogy az egész bolygó melegszik. Az így végzett számítások megalapozottságát a mérési adatok messzemenően alátámasztják.

Az IPCC szerepe a klímaváltozás kérdésében

A Kormányközi Klímaváltozási Testület (IPCC = Intergovernmental Panel on Climate Change) által képviselt álláspont szerint a Föld jelenleg nincs termikus egyensúlyban, mivel több besugárzást kap, mint amennyit kibocsát. Ennek pedig az oka az, hogy a levegőben lévő egyre több üvegházgáz, főleg szén-dioxid, egyre több energiát nyel el a felszíni emisszióból, ezért a bolygó addig fog melegedni, amíg a sugárzási egyensúly helyre nem áll. Erre azonban nincs sok remény, hiszen a szén-dioxid kibocsátás folyamatosan növekszik, a sugárzások nem tudnak kiegyenlítődni, a bolygó folyamatosan átmeneti (tranziens) állapotban van, és ez így folytatódik mindaddig, amíg ki nem küszöböljük a szén-dioxid kibocsátást, vagy akkora lesz a hőség, hogy mindenki hőgutát kap, és az emberiség ily módon történő kipusztulása után már nem tudunk több szén-dioxidot kibocsátani. Miskolczi szerint a hivatalosan támogatott hipotézis csupán bebizonyítatlan feltételezés, amely önkényesen korlátozza a rendszer válaszát a CO2 koncentráció növekedésére.
A logikai ellentmondások elkerülése érdekében pedig a klímamodellezők feltételeznek egy vízgőz-tartalommal kapcsolatos pozitív visszacsatolási folyamatot is, amely szerint a hőmérséklet növekedése megnöveli a légkör üvegházgáz-hatású vízgőztartalmát, és ez további melegedést eredményez. Ez azonban csupán az ezer sebből vérző hivatalos klímaelmélet megalapozatlan kozmetikázása, és ellenkezik minden ismert fizikai törvénnyel. Az IPCC mellett a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Meteorológiai Tudományos Bizottsága (MTB) sem volt képes belátni azt az elméletileg is bebizonyított és mérésekkel is alátámasztott tényt, hogy a bolygó teljes termikus emissziója kizárólag a már említett fluxus- transzmissziótól és fluxus optikai vastagságtól függ, tekintet nélkül arra, hogy mennyi széndioxid van a levegőben. Ennek eredményeként pedig a médiában a globális felmelegedés kérdésében csaknem kizárólag államilag elismert klímaszakértők nyilatkozhatnak. Azt pedig, hogy milyen érdekek állhatnak az egyre fokozódó nemzetközi szintű klíma-hisztérikus pánikkeltés mögött, csak találgatni lehet.

 

Mérések és megfigyelések