A tudományos publikálás régóta büszke a szigorúságra… legalábbis elméletben. A szakértői ellenőrzésnek (lektorálásnak) tűzfalként kellene működnie…
Mégis, amikor az éghajlati tudományról van szó, úgy tűnik, hogy a statisztikai szignifikancia alapvető elveit figyelmen kívül hagyják a pánikkeltő narratívák terjesztése érdekében.
Az Európai Bizottság régóta pénzügyi támogatást nyújt olyan NGO-knak, amelyek Frans Timmermans korábbi uniós biztos zöld politikája mellett kampányolnak. Az uniós költségvetésből finanszírozott lobbisták feladata volt a politika befolyásolása a Green Deal – Zöld Alku érdekében.
Doug Casey, amerikai milliomos tőzsdei befektető, bestseller szerző leszámol az ötbillió dolláros éghajlatvédelmi pénzelégetéssel.
Az Antarktisz ürügyén is elmarad a termo-armageddon. Több forrás egymástól függetlenül hőmérséklet-csökkenést regisztrál az Antarktiszon évtizedek óta – folyamatosan növekvő CO2-koncentráció mellett.
Nem bűnöző vénával megáldott magánszemélyek ismerték föl az éghajlatvédelemmel, különösképpen a CO2-kibocsátással kapcsolatos szabályozás gyenge pontjait, a kiskapukat, hanem egy befolyásos, pénz- és sajtóhatalommal rendelkező nemzetközi bűnszövetkezet teremtette meg az ’emberokozta globális felmelegedés hamis narratíváját, kikiáltván a CO2-t fő felelősnek, egyúttal csak műszakilag értelmetlen, de nagyon költséges megoldásokat megengedve egyedüli megoldásként az éghajlat módosítására, az alkalmazkodást a változó éghajlathoz viszont eleve kizárva.
Folytatjuk körképünket az éghajlatmegmentés és korrupció témában. Csak erős idegzetűeknek!
Hogyan működnek az éghajlatvédelmi mechanizmusok, hova jutnak a CO2-kibocsátással kapcsolatos pénzek, és egyáltalán, mi történik a költségvetésből kifizetett éghajlatmegmentési ráfordításokkal?
Ha a kérdéskört vizsgáljuk, csak egy jelző maradhat: Hajmeresztő. Korrupció létezik, mindig is létezett. Éghajlatvédelem azonban nem létezhet korrupció nélkül.
Jelen tanulmány rámutat: évtizedekkel ezelőtt volt már tudományos véleménykülönbség, eszmecsere az ’emerokozta globális felmelegedésről, azaz, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetése hozzájárul-e a Föld átlaghőmérsékletének emelkedéséhez, és ha igen, milyen mértékben. Segalstad részletesen bemutatja, milyen hamistítások, torzítások vezettek az IPCC által képviselt mai állásponthoz.
Hamisak voltak a múltbeli CO2-koncentrációk, hamis a CO2 légkörből óceánba történő távozásának sebessége, hamisak a jégmag CO2-tartalmára vonatkozó adatok, az IPCC hamisan értelmezi a szénizotópos vizsgálati eredményeket.
A dogma alátámasztására az IPCC-gépezet az „óceáni kitérési tényezővel (evasion factor)“ még egy új flogiszton-elméletet is felállított.
Az AMOC, az észak-atlanti áramlási rendszer összeomlása ürügyén is elmarad a klímakatasztrófa.
Mekkora éghajlatvédelmi ráfordítás eredményez mennyi CO2-koncentráció csökkenést és hőmérséklet nem-emelkedést?