A zöld buborék kipukkant. Több mint 500 nemzetközi nagyvállalat vállalta, hogy 2040-re eléri a nettó nullát, de 96%-uk nem tartja magát a kitűzött célhoz. Hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy az éghajlati buborék kipukkant, egyesek a „mesterséges intelligenciát” (AI) hibáztatják.
Két német mérnök megvizsgálta a 2040-ig megvalósítandó német energiafordulat lehetséges forgatókönyveit. Az eredmény megsemmisítő. Minél magasabb CO2-kibocsátás megtakarítással számolunk, annál kevésbé kivitelezhető az energiafordulat. A tanulmány következtetései fontosak a magyar éghajlatpolitika, valamint a nemzetgazdaság számára is, illetve égetően szükséges volna a számítások elvégzése magyar viszonyokra is. Félő, hogy sem a kormányoldal, sem az ellenzék, sem a média nem akar róluk tudomást venni.
Világviszonylatban évi ezer milliárd dollárt fektetnek be a véletlenszerűen termelő, időjárásfüggő nap- és szélenergia-termelésbe. Eredmény? A fosszilis tüzelőanyagok felhasználása a primerenergia százalékos arányában változatlanul 82%.
Illetve csak egy módon lehet megvalósítani: Az emberi lét megszüntetésével. Ha ez globális lenne, azt jelentené, hogy az emberiség az éghajlat megmentésének címén kiirtja önmagát.
Ha ez a kiirtás részleges, akkor az ebben részt nem vevő nemzetek vagy mosolyogva figyelik a klímarögeszmét felvállaló nemzetek haláltusáját, vagy még rá is játszanak egy kicsit: „Jaj, jaj, végveszélyben vagyunk, itt a termo-armageddon, mind megégünk, hacsak nem védjük még erősebben az éghajlatot.” Aztán eszük ágában sincs nemzetgazdaságukat alárendelni az éghajlat megvédésének.
Jelenleg nincs olyan bizonyított és költségekkel alátámasztott energiatárolási megoldás, amely képes lenne egy szél- és napenergiát hasznosító villamosenergia-termelési rendszert a nettó nulla kibocsátás megvalósításáig, vagy akárcsak annak közelébe juttatni. A kormányok egyszerűen vakon indulnak el, anélkül, hogy valódi elképzelésük lenne arról, hogy az általuk előírt rendszer végül hogyan vagy egyáltalán működhet-e, vagy mennyibe fog kerülni. Az igazság az, hogy – hacsak nem történik valami csoda – nincs rá esély, hogy bármilyen megfelelő tárolási technológia megvalósítható legyen, nemhogy megfizethető áron, de lehet, hogy sohasem. Jelen tanulmányunk az energiatárolás kritikus aspektusaira kíván rávilágítani, amelyeket a kormányok szándékosan figyelmen kívül hagynak.
A zsákutcában nem szabad haladási sebességünket megkettőznünk, hanem ki kell hátrálni belőle.
Nem, ne higgyük, hogy a szélenergia termelés megfelel a fenntartható energiatermelés akárcsak egy kritériumának is. Gigantikus, örökre elvesző anyagfelhasználások, hulladéklerakókat megtöltő rotorlapok. Még siralmasabb a kép, ha mindezt egy MWh-ra vetítjük és összehasonlítjuk például az atomenergia-termeléssel.
Ha nem fúj a szél, csak baj van vele, ha nagyon fúj, az állam – természetesen az adófizető pénzéből – azért fizet, hogy ne termeljék be az áramot a hálózatba. Itt egyetlen dolog újul meg: A napelem-bárók és szélkerék-lovagok pénztárcájának tartalma. Vastagon.
Természetesen a nemtermelésért való fizetés még mindig olcsóbb, mint bármi fantazmagória a lítiumakkumulátortól a hidrogén-stratégiáig.
Áramszolgáltatás megújuló energiaforrásokkal – a fantazmagória bukásra van ítélve. Még néhány év, és általános lesz ez a felismerés. De hol lesznek már akkor a célkitűzés megfogalmazói, és a dekarbonizálás erőszakos és megszállott hívei? Egy történelmi tévút szereplőiként hullnak ki az emlékezetből. Amit itt hagynak maguk után: romhalmaz és gigantikus adósságok.
A németországi Zöldek kivételével már mindenki tudja: Az ún. megújuló energiaforrások (szélturbinák, napelemek) nem (csak) olyankor termelnek, amikor szükség volna rájuk, hanem olyankor (is), amikor csak úgy lehet a termelt áramtól megszabadulni, hogy egy kis pénzt is teszünk melléje. Ez a kis pénz az év első négy hónapjában több mint egymilliárd euró volt. Másik rossz hírünk: A Zöldek (a médiák segítségével) úgy rángatják a német belpolitikát, mint farok a kutyát.